Ha van elegendő pénz, a talentumban sincs hiány, az energiák
is összeadódnak, ám a végeredmény mégsem elképesztő, nem remeg a bensőnk; akkor
koppan az emberfia. Esetünkben a néző. Nem nagyot, mert alapvetően azért nincs
gond a Műkincsvadászok című amerikai-német kalandfilmmel. Csak... Ha –
előzetesen – arról ábrándozott a publikum (egy része), hogy megrendítő, szinte
hibátlan műalkotásba ugorhat fejest, úgy, de úgy elmerül(het), hogy közben semmi,
de semmi más nem számít, fölfrissül, megújul, majd szabadon (szabadabban) szárnyalhat;
ilyen szempontból csalódás George Clooney legújabb mozija.
De, miért is kell oly’ nagy követelményeket támasztani? Hogy
utóbb meg puff legyen… Csudába a túlzott igényekkel, csitíthatnánk magunkat;
ódivatú szokás maximalizmusra szomjazni, ki nem legyint mostanság az ilyesmire.
Hát, éppen ez az. Ha mi, halandók szó nélkül elfogadnánk a posványt,
dagonyáznánk a sártengerben, és még elégedetten röfögnénk is – hasunk
vakargatásakor - az ilyen-olyan csélcsap kondás megelégedésére; akkor aztán
minden további nélkül kés alá kerülhetnénk, be is darálódhatnánk akár. Fölzabálna
bennünket ez a kor. Ám tálcán azért mégse kellene fölkínálni magunkat egyik
kanászkurzus számára sem.
George Clooney-nak és csapatának persze nincsenek ilyen
sanda szándékai. Ők az örökkévalósággal (minden
viszonylagos) kokettáltak, korszakos jelentőségű filmet szántak letenni
a köz asztalára. Persze abban az értelemben emlegetni fogják ezt az alkotást is
a jövő nemzedékei, hogy ekkora ziccert vajon miért nem sikerült a
legmesszebbmenőkig kihasználniuk a tehetségesebbnél tehetségesebb (zseniális?) művészembereknek.
Adott egy diktátor, Hitler, aki mindent meg akar magának
kaparintani. Egyrészt azt semmisít meg, amit akar, másrészt, pedig azt nyúl le,
amit nem szégyell (bár ez utóbbi fogalmat nem ismeri). Kiirtaná az emberiség
jelentős részét, azokat, akik nem önnön maga tükörképei, de amijük van, amit
teremtettek, azt azért lesöpörteti a padlásokról. Az egyetemes értékű/érvényű
szobrokat, festményeket, amelyek mind-mind arról is tanúskodnak: mitől ember az
ember. A lényünk nem kell, viszont a lényegünk – életünk értelme - igen. Enyhén
szólva: aljasság.
No, egy maroknyi – hét(!) fős – műértő csapat vissza akarja
szerezni a zsákmányt. Minden áron. Erre szövetkeznek. És egyben példát
adnak/mutatnak: patkányoknak nincs jövőjük e földlabdán. Ha kell, a saját életüket
is föláldozzák.
Nem is ezzel van a gond, természetesen, George Clooney
filmje kapcsán; egyébként ő a rendező, az egyik főszereplő és forgatókönyvíró,
továbbá az egyik producer. S valóban sztártársakat (nem szappanbuborék-glóriás senkiket)
toborzott, igen helyesen. De emitt-amott – a kutyafáját! - mégiscsak
megbicsaklik a hitelesség; dudvaként üti föl a fejét a műviség, hol itt, hol
ott. Nem nagyon zavaró, csak éppen annyira, hogy a katarzisok sorozata
elmaradjon. A csudába is!
Majd legközelebb. A következő Clooney-alkotások bizonyára
(akárcsak a korábbiak) meg-megrendítik a bensőnket. És csak-csak kismirglizik
az emlékezetünkből e mostani koppanást/puffanást.
(Vas Népe, 2014. március 5., szerda)
(Vas Népe, 2014. március 5., szerda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése