Félni, pedig, nem szabad
Szenkovits Péter
teremtuccse.blogspot.hu
szenko@t-online.hu
(Meghallgató: Pacsirta Rádió - Hangtár)
Miért is kellene félni? Ugyan már, kis/nagyfiam; régen
elmúltak azok az idők! – bizonygatom legfőképpen tizenöt éves kamasz
lurkónknak. Úgy magamban, persze; azaz legbelül hallom, és sugallom felé. Mert
hiszem – hinni szeretném -, hogy ez tényleg így is van. De azért – suliba/suliból
cipelve s az otthoni „ fórumokon” - kerülöm a témát. Forró (számomra,
számunkra) e kása?
Huszonöt esztendővel ezelőtt féltünk. Ugyan már nem nagyon,
csak egy kicsit. 1989 tavaszán javában szerkesztettük a Tér-Kép című
nyugat-magyarországi hetilapot (1988. december 19-én került utcára a próbaszám,
nem sokkal Grósz sportcsarnokos fehérterrorozását követően – s mint független
sajtóorgánum, a Reform című újság után az országban másodikként látott
napvilágot). Március idusának délelőttjén, a szerkesztőség előtt, föl-le
járkált egy bőrkabátos elvtárs/úr.
Készült a friss szám, miközben kukucskáltunk az ablakon; kacarászásra nem
volt okunk, de azért nem is rettegtünk. Ha fordulna a kocka, vesszük a
kalapunkat, uzsgyi, irány Ausztria! – nyugtatgattuk magunkat/egymást, naivan.
Maradtunk.
Június tizenhatodikán (szóval ’89-ben) azért jobban
szorongtunk – bár a katarzisok oldották ijedelmünket, miközben életfilmünk
le-lepergett; s be-bevillant: Jézusom, mi itt temetetlen holtakon
jártunk/éltünk! -, de leginkább nem magunkat féltettük (ekkor sem), hanem a
szónokot, aki ki merte mondani, hogy ruszkik, haza! Teremtőm, ezt most
elviszik…
Maradt.
A félsz, pedig immár örökre eltűnik a történelem színpadáról;
reméltük, hittük.
Mára mi változott meg, mégis? Mi ez a remegésféle, cidri,
félsz bennem? Réges-régi ismerősként üdvözöl: szép napot! (Amúgy ez az állandó szépnapozás
meg jobban teljesítés…)
Egy idő óta azon kapom magam, hogy hangtompítóm önműködően
üzembe helyezi, helyezné magát, ha a véleményemet valakinek elmondom, el merném
mondani. Utcán, (elő)csarnokban, fodrásznál, váró- és kórteremben, pénztárnál
sorban állva, vonaton, buszon, metrón, étteremben, kocsmában – szülői
értekezleten…
Hivatalos ügyek intézésekor, pedig – varázsszóra: kiugrom a
cilinderből - mint nyuszika, avagy (béke)galamb… Nem voltam ugyan sosem az a
róka, farkas, medve, oroszlán típus (az végképp nem), de mindig volt egy pont,
hogy eddig és nem tovább! S ha merszem nem is volt szólni, távozásommal, olajra
lépésemmel jeleztem (na, ja, szégyen a futás, de hasznos…), itt valami nagyon-nagyon
nem stimmel!
Nem, nem kisfiam, apa nem fél. Hát, úgy ismersz? – motyogom
magamban, magamat is nyugtatgatva, legbelül; kettős-hármas-négyes tudat.
- Na, mi volt a suliban?
- Semmi…
- Szóval minden a legnagyobb rendben?!
Hm. Akkor, hát, maradunk… De miért – mitől/kiktől - kellene
itt(hon) félnünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése