2013 augusztusa; budai otthonában arról beszél, hogy
seregnyi sorstapasztalatot gyűjtött. De nyomban hozzá is teszi: „A szenvedések
nem csak negatívumokkal, hanem pozitívumokkal is jártak”.
Érdemes (1985) és kiváló művész (2004). Tulajdonosa a Magyar
Köztársasági érdemrend középkeresztjének (1993), a Magyar Érdemrend
Középkeresztje a csillaggal (2012) kitüntetésnek.
Idén márciusban kapta meg a Kossuth-díjat.
„Hétköznapi emlékezőképességem kopott, az öregkori
feledékenység a legtöbb embernél ’megjelenik’; nem tudom, hogy tegnap mit ettem
ebédre, de a kamaszkori távoli életem eseményeire jól emlékszem, ahogy
végigzongorázok a történéseken… S azt is tudom, hogy soha nem irigyeltem a
Kossuth-díjasok kitüntetését. A díj természetesen nagy megilletődöttséget és
hálaérzetet keltett bennem, és szinte úgy érzem, mintha a haza megölelt volna.
Hogy érdemeltem meg, s mint? A mai napig számolgatom; benne van a nem és az
igen is... Ennyi: boldog vagyok! Köszönöm öreg koromban ezt a megtiszteltetést;
fölragyogott a lelkem, s most fölragyogott lélekkel élem az öregkort.”
2009-ben forgatott utoljára filmet. Rengeteg külföldi
produkcióban szerepelt, tökéletes angol, francia, német tudása is
predesztinálta erre.
„A világra való kíváncsiságom ösztökélt a nyelvtanulásra.
Korán, kicsi ország fiatal állampolgáraként, rájöttem arra, hogy van még a magyaron
kívül más kultúra, más nyelv, más büszkeség, más eredményesség is. Határtalan
volt az érdeklődésem, s ezért estem neki a nyelveknek. Hogy hidat verjek más
kultúrák, más mentalitások, szokások irányába…”
Zoltánt már gyerekkorában rabul ejtette a mozi –
előcsarnokostól, a tökmag illatától, a székek csapódásától kezdve –
mindenestől. Borsózott a háta, amikor vetítések után kitántorgott nézőtársaival
együtt a teremből, hogy aztán, uzsgyi, haza, otthon folytassa a „csodavárást”.
A konyhában. A kredencre feltűzött lepedőre vetítette ki Tolnay Klári színezett
arcképét (a korabeli Színházi Életből vágta ki), világításként a petróleumlámpa
fényét használta, a cipődoboz közepén egy lencsét helyezett el. Mozgatta,
igazgatta a szerkentyűt, élesítgetett. Ez volt az ő saját, külön bejáratú házi
mozija. „Már embriókoromban a kép, a fény, az árnyék ragadott meg.”
Tizenöt évesen már maga is felvevőgép elé állt. A
Negyedíziglen című filmben (producer és művészeti tanácsadó dr. Hosszú Zoltán,
azaz Gera Zoltán apja, akivel amúgy nagyon rossz viszonyban volt) parasztfiút játszott,
egy másikban, az És a vakok látnak címűben is epizódszerepet osztottak rá.
A moziba járást utóbb sem hanyagolta. A szerelmek városa
című francia filmet (a főszerepben Jean Louis Barrault) vagy nyolcszor látta,
örökre beléívódott „a költészete, költői ereje; ütköztette a tiszta, el nem
múló szerelmet, a tisztességes emberi magatartást az aljassággal, a
gyilkossággal”. Barrault inspirálta arra, hogy nyomban elkezdjen franciául
tanulni és pantomimezni.
A főiskolán dekadens, rothadt polgári maradványnak
titulálták némelyek a pantomimet, ezért azzal – ha nem akarta, hogy az utcán
találja magát – fel kellett hagynia.
Nem volt szerencséje akkortájt a filmmel sem, bár
színinövendékként szerepelt például Nádasi László végzős rendező
vizsgafilmjében (partnere Gyurkovics Zsuzsa volt), de azt az alkotást csak
évtizedekkel később mutatták be, illetve csak a részleteit lehetett látni egy,
ifjú Nádasi Lászlónak az édesapjáról készített portréfilmjében. Igaz, nagy
sikert aratott az egyik filmszemlén.
– Én nem voltam olyan kétségbevonhatatlan tehetség, mint a
zseniális Soós Imre, vagy a remek Szirtes Ádám, de tagadhatatlan, hogy
beleszerettem a filmezésbe. A kollégáim, pedig mindig is nehezményezték, hogy a
színházzal szemben tartózkodó vagyok. Ennek persze az lett a következménye,
hogy a színház is tartózkodó volt velem. Amit az ember nem értékel nagyra, ami
nem ragyog előtte, mint konkrétan megfogalmazott cél, az hátrál az embertől. Ez
már csak így van.
(Rögtön tegyük hozzá: elméletileg így lehet ugyan, de Gera
Zoltán esetében ez azért sántít. Csak két példa: A hetvenkedő katonában
brillírozott Eperjes Károllyal, Spiró
György Honderűjében zajos sikereket aratott Törőcsik Marival, Haumann Péterrel,
Sinkó Lászlóval, Újvári Zoltánnal.)
Alighanem nincs olyan nemzedék ma e honban, amelynek tagjai
ne látták volna A tenkes kapitányát (1964). Kutakodjunk csak emlékezetünkben,
vajon kinek a bőrébe is bújt a tizenhárom részes tévés sorozatban Gera Zoltán?
Kapiskáljuk-e?
Szabad a gazda: igen, igen, ő volt Dudva úr, a kocsmáros.
Micsoda unszimpatikus alakot formázott; de milyen hihetően!
– Különféle temperamentumú színészek jöttek össze, Ungvári
László, Zenthe Ferenc, Molnár Tibor, Szabó Gyula, Krencsey Mariann, Pécsi
Ildikó, s mégis, rettenetesen jó hangulatú forgatás volt. Számomra a
legnehezebb percek azok voltak, amikor bent égtem, azaz bent égett Dudva úr a
kocsmában. A parázsló, üszkös gerendák mellettem estek le, az ablak alatt
petróleumkeverék lángolt…
Fábri Zoltán jelentős feladatokat bízott rá. A Két félidő a
pokolban (1961) című megrázó művében a magyar munkaszolgálatos focicsapat egyik
tagja volt. (Emlékezetes, hogy a német katonákkal kellett megmérkőzniük; ha
győznek, ha vesztenek, halálra voltak ítélve így is, úgy is.)
– Jóval a forgatás előtt történetesen egy asztrológusnőnél
jártam, aki azt prognosztizálta, hogy az Uránusznak olyan hatása ér engem, hogy
augusztus 11-én, 12-én vagy 13-án eltörik egy csontom. No, erre én kitaláltam,
hogy behúzódok egy szobába, pihengetek, olvasgatok, szundítok, ki sem teszem a
lábam a lakásból három napig. A jósnő így reagált: „ha maga a tudatába emeli a
prognózist, enyhébb lefolyású lesz a baj, de akkor is be fog következni”. Mit
ad Isten, a forgatást pontosan arra a három napra írták ki. A legelső dolgom az
volt, hogy beszéljek a gyártásvezetővel, s arra kérjem, ha engem baleset érne,
szálljon be az orvosi költségekbe. „Mi történhet veled?”, kérdezte, s én csak
annyit feleltem: „nem tudom, de kérlek, szállj be!”. „No jó, csak hogy ne félj,
kinyitom a bukszám.”
Első nap: semmi gond. Második nap: úgyszintén. A harmadik
forgatási napon (azaz augusztus 13-án) azonban, seregnyi sikeres próbát
követően, amikor is a Gera Zoltán által formált figurát egy testnevelő
főiskolás fiú, azaz egy megtermett német katona szereli, pontosabban nem is
szereli, hanem akárcsak egy mozdony, elgázolja, Zoltán beüti az állát a
„fasiszta” kulcscsontjába úgy, hogy két fogának a vége letörött. (Más kérdés,
hogy a főiskolás legény kulcscsontja meg elrepedt…)
– Nálam boldogabb ember akkor nem volt, hiszen csontom végső
soron nem törött el, csak fogam! No, kérdezem a gyártásvezetőtől, állod a
szavad? Visszakérdezett: „honnan tudtad?”. Így feleltem: vannak az embernek
bizonyos megérzései… Becsületére legyen mondva, megtartotta ígéretét, hozzájárult
a fogpótlás költségeihez.
A szintén Fábri Zoltán rendezte Magyarokban (1977) magyar
származású, de már jó ideje Németországban élő és dolgozó, honfitársaival is
igen-igen keményen bánó intézőt játszott. „Érdekes kaland belebújni egy másik
univerzumba, másik rendszerű gondolkodásmódba, etikába, logikába, szent
meggyőződésbe. Ezeket a legtermészetesebben kell kezelni. Néha szenvedéssel
csinálja az ember, hiszen annyira idegen a figura. Kerülni kell a sémákat, s
természetesen senki sem csak fehér vagy csak fekete. Fábri Zoltán egyébként
kiváló atmoszférát tudott teremteni, s kialakult, konkrét koncepcióval érkezett
a forgatásokra. Illés Gyuri operatőrrel is remek személyes kapcsolatom alakult
ki, meg tudtam vele beszélni a beállításokat, például ez vagy az a beállítás
mondjuk derékig ér, s így mérhettem a saját színészi játékom erejét,
finomságát.”
Palásthy György Retúrjában (1996), amelynek operatőre
szintén Illés György volt, Agárdy Gáborral, Bárdy Györggyel, Kibédi Ervinnel és
Sinkovits Imrével nagyobbrészt egy hat négyzetméteres vonatkupéban játszották,
mesélték, elevenítették föl életüket.
– Meghitt hangulat emléke idéződik fel bennem. Sinkovits
Imrén, aki egyébként osztálytársam volt a főiskolán, ámulni kellett. Rejtély
volt számunkra, hogy minden forgatási napon kaleidoszkópos színskálája van a
szerepének; felkészültsége, koncepciója engem is inspirált. Neki köszönhetem,
hogy az én nagyjelenetem előtt már több, úgymond színészajánlatot hoztam össze
a rendezőnek. Volt egy próba, utána meg egy felvétel, ami annyira jól sikerült,
hogy a kollégáim megtapsoltak…
Külföldi filmek garmadájában szerepelt. Amerikaiban,
angolban, németben, bolgárban. Se szeri, se száma alakításainak. Egy
ellenszenves török helytartót formált meg a Rabiga című, tizenkét részes bolgár
történelmi tévésorozatban, a saját hangján beszélt – bolgárul. Aztán amikor
nálunk is bemutatták a filmfolyamot, akkor önmagát szinkronizálta.
A Zsigmond Vilmos operatőr által rendezett, A tékozló apa
(1990) című alkotásban Michael Yorkkal is filmezett. „Kicsit féltem, hogy
nagyon lekezelő, magabiztos, elsöprő lesz. Ehelyett a legnagyobb elképedésemre
rögtön baráti hangot ütött meg, nyomban kiderült: a szövetségesem.”
Jó sorsa összehozta A napfény ízében (2000) Ralph
Fienesszal. „Ahhoz képest, hogy sztár, szelíden nyitott intelligencia áramolt
belőle. Jóleső beszélgetéseink voltak. A félszegségemet, neki köszönhetően,
hamar levetkőztem. Szabó István rendező pedig négy-öt mondatot mondott, de az
olyan sűrű volt, hogy nekem elég volt arra, hogy már magabiztosan éljek a
kamera előtt. Filmen, az objektív előtt ugyanis nem is annyira játszani kell,
mint inkább élni.”
- Fiatal koromban volt egy képzelődésem: milyen volna, ha az
emberben benne lenne egy mini felvevőgép. Az életünk során bejárt helyeket
rögzítené, s azokat is, akikkel találkozunk, meg a különféle helyzeteket; örömöt,
bánatot okozó pillanatainkat. Aztán időközben rájöttem, hogy ez a képzelődésem
nemcsak az én filmbódulatomtól van, hanem végső soron létezik a mély
tudatunkban „ipari kamera”. Kinek-kinek megvan a saját filmraktára, archívuma,
s ha hozzájutunk az ezekben lévő információ-mennyiséghez, akkor akár
felhasználhatnánk konfliktusaink, problémáink megoldásához. Azaz emlékeink
segítenek bizonyos helyzetek túlélésében. Hiszen a sejteknek is van emlékezetük,
akárcsak az embereknek, annak ellenére, hogy változnak, cserélődnek, mint
ahogyan változunk mi magunk is. Halálunk előtt pedig, orvosok, pszichológusok
hiteles állítása szerint, lepereg előttünk életünk filmje, érzelmi kísérettel;
fájdalommal, örömmel, mindennel…
S mindig is tágabb értelemben tekintett a Földünkre, az
egész kozmikumra; soha nem „csak” a színészetben gondolkodott, vetjük közbe.
„Igen, ez nagyon érdekes. Későbbi színészi fejlődésem során
ráébredtem arra, hogy kvázi szórakozott vagyok a színpadon, különösen komikus
szerepekben, s ez a szórakozottság engem asszociációkkal rohant meg. S ott
rögtönöztem; ez az asszociációkból eredt, s váratlanul kitörő nevetést, sokszor
nyílt színi tapsot jelentett. Amin szinte megdöbbentem, úgyszólván megzavart. De
utána jött a boldogság, vagy a jó érzet, az elégedettség; nem az önelégültség…
Tágabb értelemben pedig: engem igen korán megfogott az, hogy
a hinduknak rengeteg istenük van. Olyan a kultúrájuk, mely nem egyes években
méri az időt, hanem korszakokban. Az ő mércéjük szerint ezek milliós
nagyságrendűek. Az aranykort – ami szuper harmóniát, erkölcsi érzékenységet
jelent – már régen elhagytuk. A hindu kultúra szerint van egy ezt követő ezüst
korszak, ami még mindig nagyon jó lenne, ha a napjainkban lenne, de ezt is
túlhaladtuk már. A bronzkorszak is zuhanás volt, vagy legalábbis annak a
kezdete. Ezt követi a vaskorszak, amelybe most léptünk bele. Mint a neve is
mutatja: vasimádatot jelent, az anyag teljes uralmát. Minden, ami anyagi és
fizikai… A profitszerzés, az anyagi javak gátlástalan megszerzése és az ebből
fakadó tömeges elszegényedés. Minden ’vaskíméletlenséggel’ zuhan… Ez pusztító
korszak, amelynek az istennője – a hinduk szerint – Káli.
Az izgatott engem legfőképpen ebben a világképben, hogy
micsoda nagy léptékű az időképük. Az aranykorszak több mint kétmillió európai
évet ölel föl. S aztán fokozatosan fogy az idő… A jelenlegi vaskorszak – Káli
istennő pusztító korszaka – már csak negyvenkétezer év. Úgyhogy ha egy kis
türelmünk van, kivárhatjuk a végét” – fanyar mosoly villan át az arcán.
S hogyan tovább emberiség?
E felvetésre ekképpen reagál Gera Zoltán: „Ahogyan magam is leszűröm a
következtetést: meg kell becsülni a kis közösségeket, amelyek igazán kreatívak.
A kreativitás az egymáshoz való viszonyban is kifejeződik. Mondhatnánk akár úgy
is: ’kreáljuk’ a kapcsolatot, a morális összetartozást, azaz a családot. Ez az
óvóhelyünk, a menedékünk egy új szörnyűséggel szemben.”
Augusztus 19-én ünnepeljük Gera Zoltán kilencvenedik
születésnapját.
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése