"Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok", ez az egyik kulcsmondata Szerb Antal Utas és holdvilág (1937) című regényének.
Hogyan is lenne mindegy, ki, mikor, milyen lelkiállapotban - egyénisége, személyisége kialakulásának melyik szintjén - fog a kezébe például egy kötetet.
De hiszen minden találkánk, vagy éppen az egymást elkerüléseink meghatározóak lehetnek életünk további folytatására. És ez mégsem mond ellent annak, hogy profánabbul fogalmazva: igenis az adaptereinkre hagyatkozhatunk (más kérdés: hagyatkozhatunk-e mindig?), azaz "utunk irányát magunkban hordjuk".
S ahány találkozás e könyvvel, szinte annyi értelmezés. Ahányszor olvassuk, lapozzuk,belekukkantunk, megsimogatjuk, annyi emlék, érzés, vágyakozás éled fel bennünk. Végül annyira, de annyira a miénk lesz, hogy már soha nem enged el, már soha nem enged(het)jük el.
Mint minden elsőrendű alkotás, Szerb Antal remeke (azért ez nem lehet kérdés) is kiválthatja - szinte - a másik végletet. Kölcsönadtam olyan javakorabeli könyvfalónak, aki sugallatomra ugyan elolvasta, inkább átrágta magát az Utas és holdvilágon, de nem történt benne semmi.
Számomra csaknem bántóan semmi.
S amikor firtattam, hogy, ugye, milyen varázslatos látleletet ad barátságról, szerelemről, születésről, halálról, élet és elmúlás viszonyáról (az igazán nagy, fontos kérdésekről), belső tükörkészletünk fényesítéséről (gazdagításáról); szinte az elutasítás hangját véltem kiérezni válaszából.
Bosszantott is kicsit.
Aztán rájöttem, hogy önző voltam.
Mire föl a kizárólagosság(om)?
"A kegyelem tára is csak az előtt nyílik meg, aki részesedni akar a kegyelemből." S bár ez is alap Szerb Antal-mondat, ám ennek is oly' sok vetülete - lehetséges.
Az itáliai nászúton lévő Mihály megszökik újdonsült feleségétől. A misztikus talján vidékeken - "Ez Olaszország, hajigálják egymást a történelemmel, mert a kétezer év nekik olyan természetes, mint falun a trágyaszag" - találkozik önmagával, ifjúságával s annak szereplőivel. A(z egykori) vágy, a szabadság, a szenvedély csodájával (is). Meg a béklyó borzalmával.
Szabó István Oscar-díjas filmrendező ekképpen vélekedett egy helyütt: "Ez a regény a vágyakozásról szól, amelyben mindenki egy kicsit másként szeretne élni, mint ahogy él, és mindenki keres valamit, amit sokszor nem tud elérni".
Nem kell a dolgokat konkretizálni (igaz, túlmisztifikálni sem), de tény, s ezt Szerb Antalné megerősítette (1980-ban Hegyi Bélának), hogy akárcsak a regénybeli Mihályé, férje első, korai házassága is "elhamarkodott" volt, "rövid ideig tartó kapcsolatnak bizonyult".
"Az Utas és holdvilág ugyan sok vonatkozásban kulcsregénynek is tekinthető, de gyökerei fiatal éveiből erednek. Bizonyíték rá egy tizenkilenc éves korában írt novellája, amelynek a címe: Hogyan halt meg Ulpius Tamás".
Az Utas és holdvilág befejező mondatai is belénk maródnak: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése