Psota, te tündér, ó!
nyugat.hu
Szenkovits PéterMániákusan hitt magában. Jól tette. A játékossága szerteszét sugárzott, akárcsak a szeretete. Meg az őszintesége. Psota Irén szótárából hiányzott a hazugság, illetve annak szinonimái: az álnokság, a torzítás, a csúsztatás…
Színésznőnek született.
Ezerszínűségének minden árnyalatában, szóval az összes átváltozásában (mégis) megmaradt
önmaga. Első szerepében – A hős faluban – megbukott. Galsai Pongrác
írónak-újságírónak így vallott erről a hatvanas-hetvenes évek fordulóján:
„Évfolyamtársaim: Horváth Teri, Szemes Mari, Soós Imre nevét már tanulni
kezdték az országban, én meg a bemutató után alig mertem kiállni a gyéren
szemerkélő tapsba”.
Aztán 1958-ban mindenki megtanulta
a nevét, amikor a Ház a sziklák alatt című Makk Károly filmben reménytelenül
szerelmes – ma helytelenül úgy mondanánk: fogyatékkal élő - vénlányt mutatott
elénk. Aki olyan esendő volt, akkora szívvel, hogy azt sem ő, sem a környezete
nem bírta elviselni. Azóta fogalom Psota Irén neve. Színpadon a Kurázsi mama
néma lányával robbant be mindörökre, majd a Kurázsit is megteremtette: húzta
kordélyát – ekhós szekerét – rendületlenül rendszereken innen és túl Európa
közepén. Úgy élt ebben a szerepében is, akár a többiben: meg akart bennünket is
menteni. A középszertől, a pitiánerségtől, a bóvlitól, a bulvártól; mindentől,
ami sekélyes, felszínes. Zsigereiben a zsenialitással.
Vidám, harsány, dévaj is
tudott lenni, de még mennyire! „Én mellettem elaludni nem lehet…” „Tibi, te
bitang ó…”. Elementáris erejével „ciklonabb” volt a ciklonoknál, azzal a
különbséggel, hogy ő sohasem tett kárt senkiben. Sőt. Újratöltötte benső
erőforrásainkat, mert vele akkorákat lehetett nevetni, hogy észre sem vettük: magunkat
is kiröhögjük, miközben a szemünk sarkából nedvesség iramlik alá. E jelenséget
szokták fennkölten úgy nevezni: katarzis.
A könnyű műfajban is
fajsúlyos volt. A közkedvelt kabarésorozatban oktondit megjátszó Lujzaként Jenő
(Major Tamás) oldalán arra figyelmeztetett: ne legyünk (ne maradjunk)
tökkelütöttek, ostobák, akiket az orruknál fogva, kénye-kedve szerint irányít,
vezet (félre) a mindenkori hatalom. Vajon megfogadjuk-e?
A Két kőkorszaki szakiban
Frédi hitvesének, Lujzának a hangját adta: soha el nem feledhetőn. Nincs olyan
műkedvelő, avagy profi parodista e honban, aki ne utánozta volna Psota
Vilmáját. S volt imádnivaló Mrs Dolly az Operettben, oldalán Feleki Kamill-lal;
édesek voltak együtt s külön is. Meg egy liftben énekelte Kiss Manyival és
Mezei Máriával: „Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel
szívesen kel…”. Amúgy történetesen tavalyelőtt lett a főváros díszpolgára, ám már
rászolgált fél száz esztendővel korábban is. Akárcsak a többi díjára. Nemzet
színésze /2000/, Kossuth-díj kétszer /1966, 2007/…
Jottányit sem engedett
hitvallásából: „Sohasem lehetek irigy mások sikerére. Szerintem mindenki csak a
saját törvényei szerint érvényesülhet. A mások eredménye: nem az enyém. Ahhoz
nincs közöm.” Mániákusan volt egyenes, becsületes. Tiszta – Psota.
nyugat.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése