Heltai Jenő/Bálint András létinjekciója - Weöres Sándor Színház

„Tudd meg: szabad csak az, kinek / Ajkát hazugság nem fertőzi meg, / Aki üres jelszókat nem visít, / Nem áltat, nem ígér, nem hamisít” – adta e tiszta/pontos definíciót nekünk Heltai Jenő (1871-1957), aki a szombathelyi Weöres Sándor Színházban „járt” csütörtökön este. Hetvenhárom éves énje látogatott el hozzánk: 1944-ből. Az író-költő-színpadi szerző Bálint Andrásban (1943 – Kossuth-díjas színművész, versmondó) öltött testet, aki ugyebár az idén tölti be a hetvenharmadikat.

1944. Jó lenne kisatírozni ezt az évszámot, a honi történelemből bizonyosan.  Vérzivataros idő. No, hát pontosan ezért nem szabad, nehogy feledésbe merüljön! Heltai, aki származása miatt akkortájt nem volt kívánatos személyiség saját honában, úgy döntött, hogy naplót – ma így neveznénk: blogot - ír, hogy felrázza, figyelmeztesse az utókort: ember embernek soha többé ne legyen/ne lehessen farkasa!

Hogy mindmáig nem túl sokat tanultunk abból az időszakból, ez nem Heltai szégyene. A mi gyalázatunk. Előítélet, megkülönböztetés, kirekesztés, pökhendiség, úrhatnámság, gengszterizmus dívik azóta is planétánk e szegletében. Másutt szintúgy, de ez sem szolgálhat mentségül.
Miképpen lehet(ne) mindezt elviselni? Heltai Jenő/Bálint András mindezekhez adott útmutatót a WSSZ Márkus Emília Termében. A kulcsszavak (talán): humor, (ön)irónia, szellemesség, emelkedettség, bölcsesség… De mindenekelőtt: szolidaritás, erkölcsi kiállás az egyetemes emberi jogok tiszteletben tart(at)ásáért.
Heltai/Bálint úgy véli: nem jó meg rossz ember van, hanem ostoba és nem ostoba. Mondhatnánk: tökkelütött/korlátolt – értelmes/eszes. Tágíthatjuk: érző és érzéketlen. Fogékony meg tompa. Kéretik belenézni a nem magunk által csiszolt (tehát torzmentes!) tükörbe: ki is vagyok én 2016-ban? A partvonalon túlra taszított milliók s milliók fejével tudok-e, akarok-e gondolkodni, szívével képes vagyok-e érezni? Mi az én küldetésem itt és most?  
Heltai ostrom-blogja Bálint András életre keltésében vitalitásinjekció számunkra, hogy csak azért se adjuk föl, akkor meg pláne ne, amikor a legkilátástalanabbnak tűnik. Ne veszítsük el a tartásunkat (csak azért se!), maradjunk elegánsak, nagyvonalúak (juszt is!), s a humort akkor se mellőzzük, amikor abszurditás-sorozatokkal a pitiánerség gödrébe akarnak taszítani bennünket. Még csak az hiányozna!
Merjünk, tudjunk morfondírozni, kételkedni, kíváncsiak maradni. Zárjuk magunkba Heltainak a Marianne emlékkönyvébe (is) írt lét-látleletét: „Akit az Istenek szeretnek, / Örökre meghagyják gyereknek”.
Aki korrigálásra is mindig képes, ergo mi se restelljük ezt megtenni: a csütörtök esti vasi ankét Heltai Jenővel/Bálint Andrással – s az eddigiekből talán fölsejlik: meg jelenkorunkkal, önmagunkkal is - nem jöhetett volna létre Darvas Ferenc (1946 - Erkel-díjas zeneszerző) zongorakísérete, finom, bensőséges, megnyugtató, alkotó jelenléte/közreműködése nélkül.

1945-ben – hitték, mert hinni akarták Heltaiék – eljött a szabadság. Ismerjük, vagy legalábbis ismerni véljük a folytatást. 1989-ben, ’90-ben mi is hasonlóképpen hittünk, mert nagyon hinni akartunk ugyanebben. Ám mindmáig igencsak aktuális Heltai Szabadság című verse: „Míg több jut egynek, másnak kevesebb, / Nincs még szabadság, éget még a seb. / Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, / Te sem vagy még szabad, te is csak… / Gyáva rab vagy.”

                                              2015. február 19.