Ember legyen a talpán, aki kiigazodik saját magán. Hát, még másokon; akik szintén elég sok energiát feccölnek bele abba (fecsérelnek el azzal?), hogy a látszat/uk/, azaz a megjelenési formájuk eltakarja a létlényegüket. Ha egyáltalán, van nekik ilyen.
Robert Thomas Nyolc nő című bűnügyi komédiája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban – Göttinger Pál rendezésében – idézőjelbe is tesz bennünket kapcsolat-rendszerünkkel együtt. Ironizál, karikíroz, szóval túloz; vajon (közben) ki tudjuk-e bogozni, hogy ki, kicsoda (bennünk: a saját olvasatunkban) egy kifacsart helyzetben?
Látjuk egymást, ilyennek-olyannak. Játszunk: így, úgy. Álarcosbál ez az egész élet. Nem csak farsangkor, hanem mostanság, nagyböjt idején is. Megvezettetünk az orrunknál fogva. Kivétel nélkül.
Mit tegyünk/tehetnénk, hogy ez ne így legyen, végre-valahára kiderüljön: kik is vagyunk /így, együtt/ valójában? Ugrassuk ki a nyulat a bokorból, hogy tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba. (Persze, minden relatív, mármint tisztaság ügyben is.)
Anélkül, hogy lelőnénk a Nyolc nő poénját, merthogy az aztán van neki, azért annyit elárulhatunk: miután egy (nevezzük így: nem kispályás) férfiú távozik (ennek, mármint a jobb létre /hüm-hüm/ szenderülésnek a mikéntjét most ne részletezzük), a körülötte élő/rajzó nyolc hölgyeményről megtudhatjuk, miképpen is viszonyultak hozzá. Illetve: mi volt/van a maskarájuk mögött? Lelepleződnek önmaguk s egymás előtt. Tisztítótűz; de csend, tényleg ne áruljunk el többet!
S hogy milyen a szombathelyi deszkákon e bűnügyi komédia? Mint minden tisztességgel színre vitt produkció, úgy ez is többféle irányban indít el folyamatokat bennünk. S bár sok mindent nem értünk rögvest (nem baj!) meg tetemesebb ideig sem (ez se gond!), később, utólag, visszamenőleg van miről meditálnunk. Ergo: már nem volt haszontalan az esténk (esetünkben: a nyilvános főpróba).
Eleve nyolc remek színésznőt látni, ráadásul úgy, hogy szinte csak sejtjük – hiszen, alig-alig ismerni föl - őket; már élmény, főleg, hogy kivétel nélkül valamennyiükért régóta rajongunk! A címlap sorrendjében: Németh Judit (Madame Chanel) „gömböcke”, látszólag kerek az élete. Pedig: dehogy! Albert Zsófi (a szobalány) semmi különös, tipikus… A csudákat! Grisnik Petra (az említett úr leánya, Susanne) sem az (enyhén szólva), akinek mutatja magát be- s kifelé egyaránt. Vlahovics Edit (Mamy nagymama) tehetetlen tolókocsis mamókának tűnhetne; ne ám! Fekete Linda (a feleség, Catherine s Susanne anyukája) sem éppen szimpla eset, amiként Bálint Éva (Augustine „tánti”) sem! Sodró Eliza (Cathrine), aki szerepe szerint a legnagyobb ívet skiccelheti föl nekünk a „gyügyükéstől” az elmeháborodott(ság)ig, miközben egyik sem igaz; minden egyéb is más benne (szintén zenész), mint amit/akit a felszínen mutat. Még szép! Edvi Henrietta (az úr húga) sem egy kőből faragtatott: alaposan meg is mutatja a rétege(ződése)ket.
Női nyolcas, azaz oktett /ok és tett!/ igazsága? Nem, dehogy! Illetve csak részben. Hiszen ott lennénk/vagyunk mi: férfiemberként (úrként…?). Hogy éppen mikor, mit (nem) kötnek az orrunkra – illetve: miként hisszük úgy, hogy mégis mi mozgatjuk a szálakat körülöttünk…? Ebbe aztán alaposan bele lehet/ne/ gabalyodni.
S hogy mikor, hogyan rajzolódhatna ki a valós(abb) életképünk? Ki tudunk-e igazodni – valaha is – egymáson, önmagunkon?
Ember, legyen a talpán…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése