Föld(köz)i (e)migráció

Némelyek tervezgetik – a galaxis(ok) felé kacsintgatva – a magán(y)útjaikat; hogy miből/mennyiért, inkább hagyjuk, most ne turkáljunk mások/egymás zsebében, ne kutakodjunk klán-rejtjelek után (bár ez is megérne egy – föltáró/megtisztító – misesorozatot).

Néhányan már a Marssal kokettálnak; nem szeretnék lekésni a legelső Noé-űrjárgányok egyikét. Retúrról a fáma egyelőre nem szól, így hát minden bizonnyal a halálba lövetné ki/be magát a mágnás, a mindenhatóvá kikiáltott földi kisisten. Avagy még(is) inkább az (örök?) életbe, mert hiszen ezen az agyaggolyón hamarosan úgyis befellegzett, miért is kellene visszajönni, oda, ahová amúgy sem lehetne, meg már nem is volna érdemes.

A kozmoszi tömegközlekedés beindulása – előbb-utóbb az úgymond fejlett államok köz(n)épe számára is bizonyára elérhető, „olcsóbb” lesz – csillant(hat) csak meg némi reményt a bolygón belüli (e)migránsok/bujdosók számára? Akinek végleg Mars/mars, szóval a lelécelők rezidenciáiba/fénylakjaiba költözhetnének be végre valahára az afrikai, az ázsiai, a közép- és dél-amerikai hontalanok…? Hogy a földi paloták luxusát – emberkörülményeit - már csak kevéske ideig élvezhetnék, azaz a nagy BUMM-ig… Hm; és?

(Addig is vessenek magukra… Hiszen kizárólag ők tehetnek a mai/mindennapi nyomorúságukról. Valahol/valahogy ugyebár ők választották meg/…/, hogy hová/kikhez is akartak „látogatóba” jönni/érkezni ezúttal, ki tudja hányadik evilági reinkarnálódásuk – földönfutásaik - során.)

De még mielőtt végleg elszállnánk (magunktól s e világból), talán nem lenne teljesen haszontalan föltenni tükör-énünknek a kérdést: mi az én/saját felelősségem – itt és most: 2015 derekán, civilizációs/nihilizációs állam-/álompolgárként – a számkivetettek, a ki- és bevándorlás keresztjétől meg-megroppanók s az úgyszintén hajtóvadászatnak kitett hozzátartozóik felé?

Lehet mutogatni a regnáló kormányra, a kontinensek (egyszerűsítsük le) unióira, az ENSZ-re, bármire és bárkire. De: mit teszek jómagam az üldözöttekért? Ne, ne kamuzzak, ne hozzak fel kifogásokat, ne kábítsam magam tévékapcsolós-laptoparcú-futóbolondtelefonos nyomoromban, végre, egyszer – amikor tényleg lét-nemlét kérdését veti elénk a sors óceánja - embereljem meg magam: miért nem vágom be magam az autóba, irány a szerb-magyar (egyelőre még szögesdrótmentes) határ, s pakolok be három-négy fős szíriai, koszovói, elefántcsontparti, nigériai, etc., etc. családot, nem illegálisan, nem csempészeti szándékkal, hivatalos papírokat fölhajtva/lobogtatva, picurkát büszkén/meghatva... Kézzel-lábbal mutogatva nekik: én visz-lek ti-te-ket hoz-zánk, ha-za! A családom zöldre váltotta a szemafort; elleszünk együtt – ideiglenesen (még ha e kifejezés nem ritkán azt jelentette/jelenti is Közép-Kelet-Európában, véglegesen: négy-nyolc-tizenkettő-tizenhat…; negyven, százötven esztendeig).

Tegye föl a kezét, aki…!

Mi ez a „tolongás”? Huh! Égés…
Hja, hogy inkább toloncoljuk, seperjük ki őket?
Igen, igen, máris égre mutatnak a karerdők; ki, ki innen, idegenek, egyebek, mások! Takarodjatok!
Hu-juj; micsoda elsöprő – választási - siker!
Valóban, nesze neked lelkiismeret, szolidaritás: összetartás, bajtársiasság, testvériség, kollegalitás, közösségvállalás?
Jé, hiszen ezek a „közhelyek” nincsenek is a szótárakban; se az angolban, se az „amerikaiban”, se a franciában, se a németben, egyik világnyelv szógyűjteményében sem szerepelnek. De még, ni-ni, a picurkákéból is lassan-lassan kismirgliződnek; nem, nem mi tehetünk róla, ugyan, dehogyis…!
Mi csak élni szeretnénk, hagyjanak bennünket békében!

Vajon mit szólna a földink, a falubélink, a városi társaságunk, amikor az új, provizórikus/időszaki/alkalmi családtagjainkkal együtt lepnénk meg őket egy vizit erejéig? Bentről kiabálnának: „Nem vagyunk itthon és nem is leszünk!”?

Ám én miképpen reagálnék akkor, ha a szűkebb-tágabb környezetemben élők között – lássunk csodát! – sikk/penge/módi lenne időlegesen örökbe fogadni (és nem: őrök, összefogdosni!) üldözötteket, akiket a halál karmaiból menekítettek ki? Miközben jómagam/rossz magam szögesdrót-kerítésekkel zárnám még mindig el saját magamat/magunkat a külvilágtól, valójában az élettől, a világtól? Attól, amiért egyáltalán megérdemeljük, hogy e földi légtérben/légtérből jó mélyeket szippant(has)sunk, nyeljünk nagyokat, legyintsünk s mosolyogjunk, ugye, mégis, csak együtt/egymásért, csak ezért, csak így érdemes…!

A galaxis(ok) felé kacsintgatni, persze, soha sem (lenne) haszontalan cselekedet. Sőt.
Gravitáció és transzcendencia, földhözragadtság és isteniség küzdelme soha nem ér(ne) véget bennünk.
Mindahányan jöttünk valahonnan s valamennyien – kivétel nélkül – tartunk valahová.
Földi/égi – örök - vándorok is vagyunk. Na, (ez is/ezzel együtt is) bumm!
S ostobaságot ki nem cselekedett még? Merjünk megbocsátani önmagunknak - úgy/azzal - is, hogy bebocsátunk/bebocsáttatunk másokat az életünkbe.
Az alkalmazkodás – próbatét, na, ja! – testi-lelki-szellemi alkatformálásunk, megváltásunk is lehet(ne) egyben. Kicsiben, közepesben, nagyban.
Amúgy meg közben is kokettáljunk csak nyugodtan az univerzummal. Sipirc, a Marsra is! De korántsem azért, mert a mi – közös - agyaggolyónknak úgyis hamarosan befellegzik.

                                                                                         2015. június 29.

 Rábavidék, 2015. augusztus 7., péntek -  Főszerkesztő: Vilics Tamás