A káprázatos, mágikus Nagy Anna
75. születésnapját ma ünnepeljük.
A Jászai Mari-díjas (1987), érdemes művész
(2013), a 41. Magyar Filmszemle Életműdíjasa (2010) maradandót alkotott a
Pacsirta (1963) című feledhetetlen cinema-remekműben, s a tíz legjobbnak
tartott honi filmalkotás közül kettő – Szindbád (1971), Árvácska (1976) - sikerében
is oroszlánrészt vállalt.
„A Pacsirta forgatásának éve
sok rosszat, tragédiát is hozott számomra. Akkor haltak meg a szüleim.
Huszonhárom éves voltam… A szerepnek viszont nagyon örültem; a mai napig
meghatározza az életemet. Ha megismernek valahol, azt mondják, jaj, a
Pacsirta!”, elevenítette föl egyszer e sorok írójának a zseniális, csupa szív
Nagy Anna, aki méltó lenne – már régóta! – a Kossuth-díjra és a nemzet színésze
címre éppúgy. Ekképpen folytatta: „Ez nagyon jó érzés. Ugyan eleinte kicsit
visszavetett a pályámon, mert azt hitték, ’csak’ erre vagyok alkalmas. Hosszú
ideig játszottam sántát, bénát, beteget, öreget, vénlányt… De nagyon sok jót is
hozott. 1964-ben, huszonnégy évesen kimehettem Párizsba, Moszkvába,
Leningrádba, Tallinnba és persze Cannes-ba; ez egy csoda volt akkoriban.
Ráadásul még milyen sikerünk volt! Állítólag, ezt utóbb visszamondták, a zsűri
egyik tagja rám szavazott. Szépek voltak a francia kritikák a filmről, rólam
is. Volt egy méltatás, ami párhuzamba állította egy hasonló témájú francia
alkotással, azt írták, hogy a miénk mennyivel nemesebb. Ranódy László rendező mondta
később, hogy bár a próbafelvétel jól sikerült velem, mégsem tudott igazán
elképzelni a szerepben. Erre kitaláltak különféle megoldásokat, álfogat és
egyebet… Nagy élmény volt Tolnay Klárival, Páger Antallal játszani! Mindketten
igen kedvesek voltak velem, úgy érzem, szerettek engem. A Páger a maga
zárkózott, a Tolnay a maga nyitott módján. Ővele később együtt voltam
Cannes-ban. Egy szobában ültünk, hajnali háromig beszélgettünk. Őrzök is egy
képet, amit nekem írt. Mindenben segítettek.
Ranódy László fantasztikus
érzékenységű, szuggesztív személyiség, nagyon értett a színészekhez, ahhoz,
hogyan kell belőlük arra a pillanatra a lehető legjobbat, a maximálisat
kihozni.”
Azon a felvetésen, hogy a
Szindbád forgatásakor vajon már benne volt-e a levegőben, hogy csudadolog van
születőben, ekként morfondírozott: „Azt hiszem, akkor nem éreztük, inkább
bizakodtunk. Huszárik Zoltán már akkor nagy tehetségű művész hírében állt, már
megcsinálta az Elégiát, a Capricciót. Lehetett érezni, hogy mélyen belülről
ismeri Krúdy világát. Vérévé vált az, amit Krúdy Gyula képvisel. Az egyik
legkrúdysabb jelenet a korcsolyázós, jóllehet én nem tudok olyan
Szindbád-novelláról, amiben ez benne van. Előfordul, hogy korcsolyáznak, de nem
így. Huszárik nem a Szindbád-történeteket akarta egymás mellé fűzni, hanem
értette-érezte Krúdy világlátását, világképét, lényegét.
Egyébként Latinovits
Zoltánnal konfliktusba kerültünk. Ő is nagyon nehéz ember volt, én is az
vagyok. Hideg téli nap reggelén érte mentünk kocsival, hogy megyünk forgatni,
felvenni a korcsolyázós jelenetet. Ülünk a sofőrrel a kocsiban, várjuk, hogy
jöjjön végre, várunk vagy húsz-huszonöt percet. Csak nem jött. Mondom a
sofőrnek, szóljon már föl neki, biztos elaludt, vagy elfelejtette, hogy jövünk
érte. Ő aztán nem megy, nem szól neki, mert fél a Latinovitstól… Végül is nagy
nehezen lejött, beszállt a kocsiba, de annyit nem mondott, fapapucs, hogy
elnézést kér, vagy valami. Én meg kifakadtam: pardon, talán valamit mégiscsak
kellene szólnia, vagy mit tudom én, és kikértem magamnak. Akkora szemeket
meresztett, hogy egy ilyen kis senki fiatal színésznő mit merészel – ő már nagy
színész volt akkor -, és kiszállt a kocsiból, bevágta az ajtó. Mondom a
sofőrnek, akkor nem utazik, kész, menjünk. Így is történt. Utóbb Latinovitsot külön
autóval vitték. Ilyen előzmények után kezdődött a korcsolyázásunk a
Hámori-tavon. Ruttkai Éva, Huszárik Zoli is próbált rendet tenni köztünk. Nagyon
sokat estünk a jégen többek között… Én se szóltam egy szót sem, ő sem. Aztán
nagy nehezen úgy megenyhült irányomban. Később hallottam a Huszárik Zolitól,
hogy szeretett azért engem. Ő nem kedvelte ezeket a nagyon simulékony
embereket. Utóbb meg nagyon szépen nyilatkozott rólam.”
Az Árvácskára is szívesen
emlékezik vissza Nagy Anna: „Szerettem a Móricz-könyvet, fájdalmasan gyönyörű.
Akárhányszor elolvastam, mindig sírva fakadtam. Ranódy László filmje méltó a
móriczi műhöz. Az én szerepem nem volt könnyű, bár nem a leggonoszabb nő.
Rosszasága a gyerek iránt magyarázható a nyomorral. Meg kellett találni azokat
a pontokat, ahol érthetővé válik, hogy miért olyan, amilyen. A legnehezebb az
ő-zés volt, amit a Laci kívánt tőlem, s amit meg kellett tanulnom. Ült is
valaki ott oldalt, aki ezt tudta, és rögtön intett, ha egy ő-t rosszul mondtam.
Akkor elölről kellett kezdeni. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, de azért
szerettem nagyon a szerepet. Őrzök egy képet, éppen a múltkor fedeztem fel, és
úgy megörültem neki. Én vagyok rajta, cipelek egy moslékosdézsát. Tényleg olyan
vagyok, mint egy parasztasszony. A hátulján ez áll: ’Szeretettel gondolunk a mi
kis Pacsirtánkra, Ranódy László, Sára Sándor és Mészáros Gyula’. Utóbbi
tehetséges asszisztens volt.”
Amikor Nagy Anna lányát, a
szintén nagyszerű színésznőt, Huszárik Katát édesanyjáról kérdeztem, így
beszélt róla: „Az anyu, pontosan akkor, amikor hét évig nem játszott, s ez
bizony számára nagyon nehéz időszak volt, rengeteget foglalkozott velem,
bearanyozta a gyerekkoromat. Nekem ezek csodálatos évek voltak, neki
fájdalmasak is”.
Nagy Anna: „Borzasztóan örülök,
hogy a lányom ezt mondta! Nem volt könnyű az életünk, hiszen egyedül neveltem.
Ha tényleg ezt állítja Kata, hogy jó volt mellettem gyereknek lenni… Nekem nem
voltak nevelési elveim, hipotéziseim, hogyan, mikor, mit. Én csak szeretni
tudtam és tudok. Igyekeztem arra törekedni, hogy a belső dolgok legyenek a
fontosak.”
Unokájáról, Gergelyről így
beszélt évekkel ezelőtt: „Valami tünemény! Én is jó anya voltam, de Kata az
valami fantasztikus! A gyerek a mindene.”
Drága-drága Nagy Anna! A
Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben!
2015. június 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése