2014. május 8., csütörtök

Az üvegcipő, mint röntgentopánka - Weöres Sándor Színház

- Egészség(es) teátristák mellékhatásoktól mentes „belénk avatkozása” -


Zavarba ejtő, ha átlátnak rajtunk. Illetve: ha nincs mit takargatnunk – és vajon miért lenne? -, nem is olyan nagy baj. Na, jó, kellemetlen tud lenni a „vizsgálat”, de annyi minden más is az.
Molnár Ferenc (egyik) titka: előtte nincs titok. Egész lénye, ténykedése az átvilágításról szól. Embertársaiéról, viszonyokéról, helyzetekéről… Mindezek ábrázolásáról/fölmutatásáról. Leplezetlen előtte mindenki/minden. Méltán világhírű – zseniális - diagnoszta.
S a kibocsátott leleteit, továbbá sugárnyalábjait még inkább élesíti, erősíti a szombathelyi Weöres Sándor Színház Valló Péter rendező/röntgen főorvos irányításával. Olyan – hosszított, de korántsem maratoninak érzett - felvétel alanyai/tanúi lehetünk, amely közben szinte nem tudjuk – de nem is akarjuk - a mélyen beszívott levegőt kiengedni nem csak a tüdőnkből, valamennyi porcikánkból (lám: van ilyen!) sem mindaddig, amíg hálapénzünket vastaps formájában bele nem csúsztatjuk a művészcsapat hótiszta köpenyzsebébe.
A megkezdett terápia persze folytatódik a különböző életszíntereinken; ez lehet olykor (ismét) kínos, ám katartikus is, amiként az a produkció végi ünnepléskor (volt).

Sipos uramtól kezdve… Igen, amúgy magad uram, ha szolgád nincsen… Nem, nem kerülhetjük meg azt, akibe belepréselt bennünket a sorsunk. Lehet halogatni, utóbb meg finomítgatni dolgainkat, ám ettől a gyógy kúrától a jóisten sem ment meg bennünket, szerencsénkre. (Ha egyáltalán szerencséltetünk!) Akár neheztelhetnénk is Az üvegcipő valamennyi művészére, alkotójára, hogy jönnek „ezek” ahhoz, hogy Molnárral szövetkeznek – ellenünk… Ide nekünk a lószérumot is? Igen, hát, ha valamikor az kell. S most – éppen – megint… Bizony, ilyen/ekkora dózisban.

E szombathelyi egészségcentrumban/teátrumban „a gondos orvosi kezelés ellenére a beteg megmarad”.
Persze, rajtunk (is) múlik, tényleg meg akarunk-e gyógyulni, teljes (minden viszonylagos) elegyítetlen életet merünk-e élni? Avagy ennek a lehetőségét képesek vagyunk/leszünk-e megteremteni sarjaink, nemzedékek – micsoda makroszkopikus szavak, te jó ég! - számára?
Mutogatni, kiabálni azt lehet mindenkire, de, ha mi magunk nem akarunk meggyógyulni, ha nem szedjük (végre-valahára) össze, nem győzzük le magunkat, miközben el/föl is tudnánk rugaszkodni picikét/lét…

S hogy a gyógyászok közül kik tették hozzá a legtöbbet ahhoz a bizonyos utókezelésünkhöz is?
Szubjektív tükröződésű a szemüveg (még szép! – már úgy értve).
Vibrálni, nem tudom, láttam-e az elmúlt években bármelyik „kórházban” is oly’ intenzíven (bocsánat, nem az osztályra gondolok, tényleg, az most esett csak le…) bárkit is, mint Nagy Cili (Adél). Csonka Szilvia (Irma), valahogy úgy dadog esetében is az ember; mert annyira valóságossá/igazzá sűríti ő is e/a lény(ege)t. Akárcsak Szerémi Zoltán (Sipos), s villantja föl ugyanezt Kálmánchelyi Zoltán (Császár). Németh Juditnál (Roticsné), Varga Dóránál (Viola), Trokán Péternél (rendőrtanácsos) soha rosszabb „fehérköpenyes asszisztenssel” ne találkozzunk rendelési időben s azon túl; belénk hatoló védőnyalábokat kapunk Bálint Évától, Kelemen Zoltántól (házmesterék). Gyógyerő Horváth Ákos (őrmester), Vlahovics Edit (Adél anyja), Albert Zsófi (Keczeli Ilona).

És persze, tényleg, miért is jönnénk zavarba attól, hogy alaposan átlátnak rajtunk; hiszen előttük nincs – nem lehet - titkunk. A Molnár/Valló/Weöres-együttes (lát)leletét/röntgenfelvételét megőrizzük. Nagy szükségünk van/lesz rá.
                                                                                                                                        Szenkovits Péter



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése