- Egészség(es) teátristák mellékhatásoktól mentes „belénk
avatkozása” -
Zavarba ejtő, ha átlátnak rajtunk. Illetve: ha nincs mit
takargatnunk – és vajon miért lenne? -, nem is olyan nagy baj. Na, jó, kellemetlen
tud lenni a „vizsgálat”, de annyi minden más is az.
Molnár Ferenc (egyik) titka: előtte nincs titok. Egész lénye,
ténykedése az átvilágításról szól. Embertársaiéról, viszonyokéról, helyzetekéről…
Mindezek ábrázolásáról/fölmutatásáról. Leplezetlen előtte mindenki/minden. Méltán
világhírű – zseniális - diagnoszta.
S a kibocsátott leleteit, továbbá sugárnyalábjait még inkább
élesíti, erősíti a szombathelyi Weöres Sándor Színház Valló Péter rendező/röntgen
főorvos irányításával. Olyan – hosszított, de korántsem maratoninak érzett -
felvétel alanyai/tanúi lehetünk, amely közben szinte nem tudjuk – de nem is
akarjuk - a mélyen beszívott levegőt kiengedni nem csak a tüdőnkből, valamennyi
porcikánkból (lám: van ilyen!) sem mindaddig, amíg hálapénzünket vastaps formájában
bele nem csúsztatjuk a művészcsapat hótiszta köpenyzsebébe.
A megkezdett terápia persze folytatódik a különböző
életszíntereinken; ez lehet olykor (ismét) kínos, ám katartikus is, amiként az
a produkció végi ünnepléskor (volt).
Sipos uramtól kezdve… Igen, amúgy magad uram, ha szolgád nincsen… Nem, nem kerülhetjük meg azt, akibe belepréselt bennünket a sorsunk. Lehet halogatni, utóbb meg finomítgatni dolgainkat, ám ettől a gyógy kúrától a jóisten sem ment meg bennünket, szerencsénkre. (Ha egyáltalán szerencséltetünk!) Akár neheztelhetnénk is Az üvegcipő valamennyi művészére, alkotójára, hogy jönnek „ezek” ahhoz, hogy Molnárral szövetkeznek – ellenünk… Ide nekünk a lószérumot is? Igen, hát, ha valamikor az kell. S most – éppen – megint… Bizony, ilyen/ekkora dózisban.
E szombathelyi egészségcentrumban/teátrumban „a gondos orvosi kezelés ellenére a beteg megmarad”.
Persze, rajtunk (is) múlik, tényleg meg akarunk-e gyógyulni,
teljes (minden viszonylagos) elegyítetlen életet merünk-e élni? Avagy ennek a
lehetőségét képesek vagyunk/leszünk-e megteremteni sarjaink, nemzedékek –
micsoda makroszkopikus szavak, te jó ég! - számára?
Mutogatni, kiabálni azt lehet mindenkire, de, ha mi magunk
nem akarunk meggyógyulni, ha nem szedjük (végre-valahára) össze, nem győzzük le
magunkat, miközben el/föl is tudnánk rugaszkodni picikét/lét…
S hogy a gyógyászok közül kik tették hozzá a legtöbbet ahhoz a bizonyos utókezelésünkhöz is?
Szubjektív tükröződésű a szemüveg (még szép! – már úgy
értve).
Vibrálni, nem tudom, láttam-e az elmúlt években bármelyik
„kórházban” is oly’ intenzíven (bocsánat, nem az osztályra gondolok, tényleg,
az most esett csak le…) bárkit is, mint Nagy Cili (Adél). Csonka Szilvia
(Irma), valahogy úgy dadog esetében is az ember; mert annyira valóságossá/igazzá
sűríti ő is e/a lény(ege)t. Akárcsak Szerémi Zoltán (Sipos), s villantja föl
ugyanezt Kálmánchelyi Zoltán (Császár). Németh Juditnál (Roticsné), Varga
Dóránál (Viola), Trokán Péternél (rendőrtanácsos) soha rosszabb „fehérköpenyes
asszisztenssel” ne találkozzunk rendelési időben s azon túl; belénk hatoló
védőnyalábokat kapunk Bálint Évától, Kelemen Zoltántól (házmesterék). Gyógyerő
Horváth Ákos (őrmester), Vlahovics Edit (Adél anyja), Albert Zsófi (Keczeli
Ilona).
És persze, tényleg, miért is jönnénk zavarba attól, hogy alaposan átlátnak rajtunk; hiszen előttük nincs – nem lehet - titkunk. A Molnár/Valló/Weöres-együttes (lát)leletét/röntgenfelvételét megőrizzük. Nagy szükségünk van/lesz rá.
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése