Élni, pedig, szabadon lehet...(?)

„Oly korban éltem én e földön…”; vajon miképpen érezne/ábrázolna ma Radnóti Miklós, hetven esztendő elmúltával? Hét évvel korábbról (1937) hallható József Attila kiáltása: „meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”.

Azt sejtettük nebulóként, halhatatlanok, de azt nem, hogy aggodalmuk elévülhetetlen.

S az is marad, mindaddig, amíg nem mutat végleg pirosat/tilosat evilági létünk szemaforja?

A földhöz tapadás – rögösödés - törvényszerű velejárója e sárgolyós bolyongásnak? Maradunk, hát, a földszinten, „t a l a j donképpen” megelégszünk ennyivel?

Földátverés; avagy ez a parcella törvényének szava. Füstölgés: ebbe is jól „beleásták” magukat. A dohány hatalma – a hatalom dohánya. A stadionok bajnokai, most aztán, mindent vinnének.

Öntömjénezés, permanens. Kemikáliák, utóbb konzerválás – a szavatossági idő végtelen.

Jöhet immár a balzsam(ozás). Mauzóleumépítés, köz(g)épszer, avagy állami monopólium jeligével.

Vita - nincs. Punktum. Csak mi. Senki más. Szabadon választható (szavazó)urna; urambátyámék, tessék, szigetel(őd)ni!

Abszurd. Közép, kelet - Európa? Putyinológia. „Magyarország aláírta Oroszországgal a paksi bővítéssel kapcsolatos orosz állami hitelnyújtásra vonatkozó megállapodást – közölte…” az ázsiai ázsiójú, minden eddiginél „központosítottabb/nemzetibb” hírügynökség.

Tényleg naivitás (lenne) itt és most arról is merengeni, hogy ez az egész földön belüliségünk másról, többről szól, mint banális, köznapi tekintélyuralomról, basáskodásról, netán rabigáról? Talán-talán olyan lehetőségekről (is), amelyek esetében teljesen huszadrangú, hogy bárkinek/bárminek milyen a fizimiskája, az arculata, avagy mennyit kóstál a – brancsbeliek – tulajdona/vagyona?

Egyébiránt meg közösek ám (még szép!) a béklyóink; behatárolt – a legtöbb tekintetben - a fizikai mozgásterünk. Függőlegesen: néhány ezer méter magasan már nem (vagy alig-alig) kapunk levegőt, a kéreg alatt (leszámítva a mesterséges és természetes üregeket) úgyszintén nem. Az elegendő „hatáskör-e”, ha mondjuk az Egyenlítő (cirka negyvenezer kilométer) hosszának akár sokszorosát is megtesszük, ide-oda, keresztül-kasul csavarogva e sártekén?  Karib-szerű kalandozások, agyak szappanoperás lúgozása éjjel-nappal…

S önmagunk – meg egymás – felé és a sors, a Teremtő irányába vajon mekkora utakat lehetne bejárnunk, miféle akadályokat kellene legyűrnünk, hogy szelíd(ebb) legyen az álmunk, amikor – napi nyugodalomban – a kozmoszt kóstolgatjuk? Mielőtt az univerzum végtelen menüsora (csendsorozata?) következne.

Uramfia! Mi a távlatokat deszkáznánk be – izolálódnánk – pallók passzítása, összeillesztése helyett?

„Az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk” - József Attila, Thomas Mann üdvözlése.  S Radnóti kórképe, Töredéke: „Oly korban éltem én e földön, / mikor ki szót emelt, az bujhatott, / s rághatta szégyenében ökleit…”.

E hal(l)hatatlanok aggodalma, ugye, elévült?
S élni, pedig, ugye, szabadon lehet...(?)!