Kunszentmárton, Siklós, Budatétény – bárhol járt, bármit csinált,
mindig tudta: áldozatokat kell hozni azért, hogy az ember valamit elérjen.
Szabó Gyula (1930-2014) színművész élete, ellentétben szokványosnak
mondható nevével, korántsem volt mindennapos. Univerzális parasztembernek
vallotta magát akkor is, amikor már minden begyűjthető díj életpolcán
sorakozott.
Kunszentmártonban családja kilencedik gyermekeként cseperedett
föl. Szerette falni a betűket, ám egyszer elfelejtette megtanulni az iskolai
kötelező verset. Büntetésből a tanárát haza kellett kísérnie, a télikertben pótolta
a mulasztást. Hokedli, rajta a könyv. Fantáziált, merengett a növények között
„bezárva”. Ám hamarosan egy bögre kakaót kapott „segédanyagként”; ritka
finomságnak számított ez faluhelyen. A pedagógus megsimogatta a buksiját, s
abban a pillanatban szeretet, hála, csodálkozás keveredett a kisdiákban. Örült,
hogy öröm érte. Öt perc elteltével: „Készen vagyok, tessék csak meghallgatni!”.
S bizony, nem füllentett. Hamarosan még egy füles „energiaital” érkezett.
Amikor pedig – huszonnégy évesen – színi diplomával a
zsebében tért vissza szülőfalujába (ma már város), két tepsi frissen sült
törpeharcsával várták, amit nála huszonegy évvel idősebb bátyja tett eléje az
asztalra, ekképpen jelezve: elfogadtunk, öcskös, felnőtté avatunk.
„Sodort az élet. Megtanultam, háromféle dolog szükségeltetik
egy jó színész számára: drámaiság, líraiság, humor. Ebből az egyiknek nagyon
jónak kell lennie, s ha az gazdagszik, dagad a másik kettő is”, fejtette ki
éppen e hasábokon, évtizednyi ideje budatétényi otthonában. „Annyira lekötött a
pálya, a tanulnivaló, a befogadni való, a helytállás. Nem felejtem el apám
szavait: ha egyszer elkezdesz valamit, azt nem szabad félbehagyni… Persze,
amikor a hatvanas évek derekán, egy klinikán feküdtem, belém villant:
hajlékonyak, törékenyek vagyunk, megsérülhetünk, de önmagunkat meg kell tudni
gyógyítanunk. A jövő, a gyerekeim érdekében. Cselekedni kell. A
sikertelenségből tovább kell lépni.”
Mindig előbbre és előbbre tudott másokat lendíteni. Az
orgánumával (is); a Magyar Népmesék sorozat nélküle elképzelhetetlen. Úton-útfélen
meg-megállították azzal: „Az ön hangján nőttünk fel!”. S a csupa szív Bubó
doktor, a tündéri Frakk, Pumukli jóságos Éder bácsija, de a dr. Agy is „ő”.
Klasszikusnál-klasszikusabb Columboként (igen: Kálámbóként). Szerény életvitel,
alábecsült képességek, ám a mi gyűrött ballonkabátos kopónk fölfigyel a logikai
ellentmondásokra, s előbb-utóbb (csupán idő kérdése) mindent/mindenkit
leleplez. „Csak még valamit…”. Szóval nincs kibúvás. „Sokat tanultam tőle:
közvetlenséget, szuggesztivitást, feltétlen őszinteséget”, ismerte el Szabó
Gyula.
A Tenkes kapitányában (1963) Buga Jakabként állít(ott) elénk
ideált. Viaszfigura őrzi a művész emlékét; Siklós városa díszpolgári címmel
hajtott fejet előtte.
„Az igazság mérlege néha kibillenhet, de végül is egyensúlyba
kerül. Az élet szent okokból élni akar, s hit nélkül nem lehet élni”, tett
minderről tanúbizonyságot, amiként arról: „Nekem nincs jogom panaszkodni, nem
is akarok. De, hogy ne panaszkodjak, ahhoz nagyon sokat kell tennem.”
Példamutatása volt az aranyfedezete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése