„Jobban leépült, mint ahogyan én szeretnék majd leépülni,
nagyon öregen”, vélekedik Novák bácsi kapcsán Kertész Péter, aki
vendég(színész)ként immár családtagunkká vált a Weöres Sándor Színház Máli néni
című, katartikus hatású lételőadásában.
„Bár már így is elég koros vagyok”, morfondírozik a
legszebben beszélő magyar színjátszók között számon tartott művész, aki a héten
töltötte be a hetvenegyedik életévét. „Nyilvánvaló, hogy a külvilágnak meg a
környezetemnek már egy öregember vagyok, de hála Isten, én ezt még nem érzem. Az
igazság az, hogy nem is a hetedik iksz felé tartva, hanem mielőtt még hatvan
lettem, kezdett összeszorulni a gyomrom. Nem is azért, hogy a hatvan (vagy a
hetven) sok, hanem arra gondol az ember, hogy mennyi van még hátra? Az a
dermesztő a dologban, hogy az optimális esetben is már nem nagyon sok. De hát,
sajnos, ez van. S ez az, ami ellen a legokosabb meg a legszebb ember sem tud tenni
semmit. Megszületünk, meghalunk. Közben lehetőleg értelmesen és jól kell élni.
Közeli ismerőseim most lettek hatvan évesek és sopánkodnak.
Én erre azt mondom nekik: figyeljetek, nagyon örüljetek, mert tíz év múlva
vissza fogjátok ezt sírni! Szóval a kor kapcsán is nyugodtan kijelenthetjük:
minden, így tehát az idő is, relatív. Csak az a baj, hogy egy esztendő ma már –
az én koromban – sokkal gyorsabban telik, mint fiatalon. Mivel egy húszéves
embernek egy év az egy huszad része az életének, mondjuk egy nyolcvan évesnek
meg az egy nyolcvanad része egy esztendő. Ugye, tehát ez sokkal kisebb része az
életének, vagyis: relatíve gyorsabban telik…”
S ha már az időfolyosókon barangolunk-bóklászunk, szóba
kerül az is:
„A Robi (Koltai Róbert a Máli néni rendezője – szp) mindig,
amikor együtt vagyunk, s új emberrel találkozunk, megkérdezi tőle: ’Szerinted,
mi hány éve ismerjük egymást a Péterrel?’. Mondják, hogy húsz-harminc-negyven…
S akkor közli a Robi: ’Nem, hatvan!’. Mindenki elájul. De, tényleg, mert az
egyik osztálytársammal egy házban lakott s így már gyerekként összejöttünk.
Aztán nem láttuk egymást, a főiskolán találkoztunk legközelebb – ő kicsit
később végzett -, majd elkerültünk az ország különböző sarkaiba. Sokáig nem
találkoztunk. Az utóbbi tizenöt-húsz évben kezdtünk együtt dolgozni, s nem,
hogy kiújult a barátságunk, hanem igazából most lettünk barátok. A Sose halunk meg
óta – a filmben az orvos voltam, a színpadi változatra Csákányi László a
tánctanár szerepét, mondhatnánk, hagyta rám örökül – Robi sokszor rendez,
készít filmet; mindig gondol rám.”
Íme, hát milyen kézenfekvő Kertész Péter szombathelyi találkája
a csipetnyit kakukk Novák bácsi figurájával, eshetne le nyomban nekünk,
nézőknek az a bizonyos tantusz, ámde nem egészen pontos helyen csörrenne az
érme.
„Ebben meg az (is) a jó, Robi utóbb elmesélte, hogy nem az ő
ötlete volt, hogy én játsszam ezt a szerepet, hanem a Jordán Tamásé. Noha
Robinak is én jutottam eszébe a Novák bácsiról, de amikor tárgyaltak ők arról,
hogy színre kellene vinni a Máli nénit, akkor a Jordán javasolt engem. Ujjongva
fogadta az ötletet Robi, mondta, hogy ő is rám gondolt. Persze ez nagyon
jólesett. A Tamást is nagyon régóta ismerem, egyetemi színpadosok voltunk mind
a ketten. Én valamivel előbb, mint ő. Egyébiránt két hónap korkülönbség van
köztünk.”
Van, akinek, amikor (a vasi teátrum színpadán) kalapban ül a
gyerekkel, Benkő Gyula jutott róla az eszébe, merthogy Kertész Péter Novák
bácsija benne őt idézte meg. Más a már említett Csákányi László – méltó –
utódjának érzi-érezte.
„Mondjuk ezekre az emberekre nem rossz hasonlítani… Körülbelül
két éve, ugyan nem ennyire öreget, ám egy szintén korosabb könyvelőt játszottam
a budapesti Karinthy Színpadon A templom egere című vígszínházi vígjátékban.
Röviddel a premier után látta az előadást Vallai Péter kollégám, aki utána
bejött az öltözőbe gratulálni – ez nem sokkal a halála előtt történt -, és ő
meg azt mondta, hogy neki arról Feleki Kamill ugrott be az Állami Áruház című
filmből; ’Ember lesz az én kis unokám’… Kamillka, amikor az Operett
Színház-beli időszakomban megismerhettem, már öreg ember volt; szóval nem volt
sokkal idősebb, mint én most… Mindörökre belém ívódott, hogy a barátjának
fogadott.”
S hogy mit visz a „batyujában” Szombathelyről?
„A Máli néni olyan jó előadás, és most nem magamról s tényleg
nem is elsősorban magamról beszélek; föl tudnám sorolni a darab szinte összes
szereplőjének a nevét. Szombaton (február nyolcadikán) huszonkilencedszer
játszottuk. Szóval: örömet viszek. Ám egyetlen
kritika meg nem jelent országos fórumokon. Szinte senki sem tud róla. Azelőtt,
amikor én fiatal színész voltam, egymás teljesítményét is számon tartottuk, s rólunk
tudott mindenki. Kis túlzással, ha a kisujjamat megmozdítottam, már írt róla
valamelyik országos napilap, vagy a Film Színház Muzsika, vagy hírt adott róla
a televízió. Az, hogy itt, Szombathelyen mi történik, arról még Budapesten se
értesülnek, Debrecenben meg pláne nem. Ez nagyon nem jó. Ma a fiatal,
tehetséges színészeknek sokkal, de sokkal nehezebb a dolguk. Pedig olyan jó
lenne, ha tudná ország-világ: X, Y hol, kinél, milyen jó! S aki fölmerül a
habokból, azt ne hagyják elsüllyedni (megint)! A mi időnkben volt televízió
(tévéjáték), rádió (hangjáték), film. Immár szinte semmi sincs. A mai
sorozatokban egy-egy kolléga, ha előfordul. De a többség, mindössze, a mostani szóhasználattal
élve, celeb. Fontosabbnak kellene lennie a kultúrának, mint olyannak. Nem csak
a színháznak, a kultúra minden területének. Csupán egy ’picurka’ úgymond
szelet: ugyanannyiért, vagy még kisebb gázsiért szinkronizálunk, mint mondjuk
tizenöt évvel ezelőtt. Egy vicc. Mert - meg kell élni…”.
S miképpen summáz a születésnapos – Jászai-díjas - művész?
„Minden nap a tükörbe tudok nézni. Illetve, egyre kevésbé
nézek a tükörbe, mert látom, hogy milyen öreg vagyok…” (Somolyog, persze.)
Egy színházi ember, miután megnézte a Máli néni főpróbáját,
odasúgta Koltai Róbert rendezőnek: „Kertész Péter Novák bácsija:
világszínvonal”. Ez a kicsit kócos, szakállas, házikabátos, bolondos, velünk s
a világgal össze-összekacsintós – a csodás Máli néni/Kiss Mari által a
legjobban szeretett – tünemény-apóka immár családi-teátrumi tablónk egyik éke.
Szombathelyi 7 - 2014. február 14.
