www.alon.hu
A New York-i Filharmonikusok 175. évadának 16 ezer 222-dik koncertjét Budapesten adta kedden a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A világhírű zenekar már missziót teljesített azzal is, hogy „hazahozta” Bartók Bélát (1881-1945) s a szintén közép-európai gyökerű, cseh-osztrák Gustav Mahlert (1860-1911), aki a Magyar Királyi Opera művészeti igazgatójaként/karnagyaként teljesített szolgálatot 1888-1891-ig. /Budapesti éveiről emléktábla tudósít a Teréz körút 7. számú ház falán./
Kedd volt akkor is, amikor Bartók Béla elbúcsúzott szülőföldjétől: 1940. október. 8. Zeneművészeti Főiskola, nagyterem. A feleségével, Pásztory Dittával adott estjükön – a Székesfővárosi Zenekart Ferencsik János (1907-1984) vezényelte - Mozart, Bach, Bartók mű csendült fel. A búcsúhangverseny végén az Elindultam szép hazámból című népdalt játszotta Bartók.
A 2017. március 28-diki budapesti koncertet Alan Gilbert (1967) dirigálta, aki 2009 óta a New York-i Filharmonikusok – Amerika legrégebbi (1842) szimfonikus zenekarának - zeneigazgatója (egyébiránt az évad végén köszön el az együttestől). Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című alkotását, valamint Mahler: IV. (G-dúr) szimfóniáját prezentálták.
Hogy mindent éreztem s értettem-e, azt botorság lenne részemről kijelenteni. Sejtéseim viszont (természetesen) vannak.
Bartók 1936. szeptember 7-én fejezte be a mű komponálását. Egyik leghíresebb, s egyben a XX. század egyik legeredetibb(!) szerzeményének tartják. A Bázeli Kamarazenekar alapító karmesterének, Paul Sachernek dedikálta (merthogy az ő megrendelésére írta, a zenekar tízéves születésnapjára). 1937. január 21-én volt a premier – Bázelben.
1937 és 2017 között (ugyebár nyolcvan év suhant el) vajon miféle összefüggések érzékelhetők?
A legnagyobb magyar zeneszerzőnek – merthogy Bartók Béla az; evidens – igen rossz volt a közérzete a harmincas években. Egyetlen példa: ekkor már (1936-tól) az Oktogont Mussolininak hívta a magyar hivatalosság. S ez (is) mérhetetlenül bántotta a magyar géniuszt. Akiben már 1920 táján(!) felmerült az emigráció lehetősége.
A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára valójában egy XX. századi létregisztráció, s az már a mi, személyes (minek nevezzem?) pechünk – mármint az emberiségé -, hogy most ugyanolyan aktuális, mint volt anno. Az effektusok, a ritmika, a játékmód, a dramaturgia, az egész kompozíció lét(ezés)ünk zaklatottságának, hányattatásunknak is a lenyomata. Ugyanakkor Bartók mégsem, csak azért sem engedi el a kezünket. Mert a legvégén, egészen pontosan sűrít a Wikipédia, ezért idézem: „A zárást pedig egy látszólag teljességgel új, valójában a főtémából levezethető népdalszerű dallam szemérmesen megszólaló vallomásosan magyar nemzeti pátosszal ragyogja be.”
Profánabbul: van, lehet visszaút a gyökerekhez, a makulátlansághoz. Íme, a „csak tiszta forrásból” örök igazsága. Emberek, nézzetek magatokba, és még mindig – ha ti is akarjátok - elkerülhetitek a katasztrófát!
A harmincas évek végén, mélységes fájdalom, nem sikerült a második világégést megakadályozni.
A New York-i Filharmonikusok - a Müpában - a Bartók-i üzenetet precízen, pontosan, ám korántsem agitatívan, agresszívan, hanem mintegy felmutatón, mondhatni lágyan, finoman közvetítette, szinte meglebegtette. Bármekkora is benned, körülötted a zűrzavar, lehet s van még megoldás! Rajtatok – no, hát: rajtunk – múlik.
1938-ban a budapesti Köröndöt Hitler Adolf térre keresztelik. Doráti Antal karmester/zeneszerző (1906-1988) ekképpen fogalmaz Bartókról: „az individuális emberi szabadságot mindennél többre értékelte. Sajátlag (nem elírás, régi kifejezés – szp) az egyre növekvő jobboldali nyomás ellen menekült, de lényegében ellene volt minden zsarnokságnak.” Bartók meghagyta, hogy amíg „ezekről” (Mussolini/Hitler) teret vagy utcát lehet elnevezni, addig róla se teret, se utcát, se nyilvános épületet ne hívhassanak, emléktáblája se legyen… 1940. október 20-án szállt hajóra Lisszabonban feleségével. Elindult az Excalibur (Artúr király mitikus kardja) gőzőssel az Újvilág felé… S bár ideiglenesnek tervezte, vélte száműzetését, 1942-től leukémia kínozta, majd teperte le 1945. szeptember 26-án. Temetésén tízen voltak. New York, 57. utca, 307-es ház: egykori otthonának bejáratánál emléktábla s relief ad hírt Róla.
Földi maradványait - két fia hozatta vissza szülőföldjére - 1988. július 5-én a hegyeshalmi határátkelőnél a szombathelyi és a kőszegi madrigálkórus – Németh István (1930-2016) karnagy vezetésével – fogadta: „Elindultam szép hazámbul…”. A budapesti Farkasréti temetőben nyugszik.
A New York-i Filharmonikusok e mostani, tavaszi kedden Gustav Mahler előtt is tisztelegtek. Aki egyébként szintén nem jókedvében vándorolt ki Bécsből – ahol inzultálta a sajtó zsidó származása miatt – New Yorkba, 1907 karácsonyán. Négy esztendőt töltött ott. 1909-től volt zeneigazgatója a Filharmonikusoknak (a jogelődnek).
A IV. szimfónia nem olyan hatalmas ívű, mint az előzőek, hanem inkább a lélek ragyogását s az örökkévalóság háborítatlanságát vetíti (b)elénk. Meghitt, személyes, intim, ugyanakkor optimista, derűs, könnyed, majdhogynem ujjongó. Kóstoltatja – bocsánat, ha morbidnak tűnik – az örök vadászmezőket, ahol már minden csöndes, s egységben, harmóniában van. (Amúgy: tényleg?)
Meglehet, túl személyes, de miért is kellene hallgatnom róla: (textil)zsebkendőkkel készültem a Mahler-szimfóniára, mert korábban (jó, nem túl sokszor hallottam/hallgattam, de így is belezúgtam) még nem fordult elő velem, hogy az első, de leginkább a harmadik tétel közben automatikusan ne indultak volna be a könnycsatornáim. Erre számítottam (s mi tagadás, vágytam is) a Müpában. De az „ebadta” Alan Gilbert és csapata (ezúttal?) kicselezett. Egyszerűen nem hagyta, hogy belemerüljek a belvilágomba, elterpeszkedjem az önsajnálatba, s a transzcendens boldogság „szaladgáljon” a porcikáimban. Talán mert nem is akarta föloldani azt a Bartók-i mondandót, hogy, kérem szépen, tessék csak e földi világban rendet vágni/tenni, itt és most. Ne a túl-, a másvilági idill lebegjen előttünk, hanem a sárgolyónyi valóság. A megteremthető, megélhető tisztes lét.
A sátáni erők ma is mindenre képesek. Az újabb Apokalipszis, az „atomholocaust világháborút” válthat ki, s ez „a szó legszorosabb értelmében Armageddon lesz” /világvége; a jó és a gonosz közötti utolsó küzdelem… – szp/, amiként arról Michael Drosnin A Biblia kódja (The Bible Code) című könyvében ír (Vince Kiadó, Budapest, 2003, fordította Kertész Balázs), megnevezve az elsődleges célpontokat, Jeruzsálemet, Washingtont – New Yorkot. Hozzátéve, hogy a Biblia kódja: „Valószínűleg arról tudósít, ami megtörténhet, nem pedig arról, ami megváltozhatatlanul be fog következni.
Minthogy azonban nem hagyhatjuk elpusztulni a világunkat, nem tehetjük meg, hogy tétlenül várakozunk…”.
Sajnálom, hogy nem tudtam, merthogy nem volt miért fölpattanni a székemből a Mahler-mű után, ovációzva ünnepelni. Végtére is, picurkát csalódtam. De lehet, éppenséggel így érte el Alan Gilbert és a New York-i Filharmonikusok a küldetésük célját.
Mahler egyébként halálos betegen érkezett vissza/haza az Újvilágból Európába. Bécsben egy hétig agonizált, 1911. május 18-án, ötvenegy évesen(!) hunyt el.
Mint tudjuk: három évvel később tört ki az első világháború.
A New York-i Filharmonikusok a „müpás” fellépésükkel – ilyen-olyan hiányérzet ide vagy oda – „hazahozták” Bartók országába Bartókot meg a sajátunknak is tekinthető Mahlert. Akképpen, hogy együtt, közösen inspiráljanak arra, hogy eltévelyedéseink ellenére, azokkal együtt, e zűrzavaros, hátborzongató, pokoli időkben is – nézzünk csak szét a szűkebb-tágabb környezetünkben! - keressük, kutassuk, s találjuk is meg önmagunkat, egymást és közösen a kiutat.
Hét és fél milliárd „bolyongó” bolygótárs sorsa a tét.
S maradjon esély arra szintúgy, hogy a New York-i Filharmonikusok majdani 350. évadának 32 ezer 444-dik koncertjét is gond nélkül megtart(hat)ják, éppen Európa közepén. Talán megint a Müpában.
2017. március 29. , szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése