Furcsa, de az emberben ott legbelül valahol ma is ott bujkál, mennyire nehezen tudja fölfogni, megemészteni azt az egyébként tényleg a valóságot tükröző szót: ártatlanul. Mennyit devalválódtak a kifejezéseink (is) az elmúlt évtizedekben…
Mégsem tehetünk mást, minthogy leírjuk az igazságot: Földes Gábor győri színigazgatót 1958-ban, harmincöt éves korában ártatlanul végezték ki. Korántsem vigasz, hogy nem ő volt az egyedüli, akit koholt vádak alapján küldtek a másvilágra a forradalom utáni megtorlások időszakában.
Maga az ügyész, dr. Gratz György, aki az elsőfokú tárgyalást vezette 1957-ben, utóbb, „amikor a Gelka termelési főosztályvezetőjeként dolgozott, egy ismerős jogtanácsosnak kijelentette, hogy Földes Gábor, a fővádlott volt az egyetlen ártatlan az elítéltek között”. (Forrás: Halottaink 1956, I. – KATALIZÁTOR Iroda, Budapest, 1989)
Földes Gábor özvegyével, Irma asszonnyal idézzük föl férje alakját,
személyiségét, sorsát.
„Tisztességes, nagyszerű ember volt. Nagyon szerették, főleg
a műszakiak, de a színészek is. Mindig ott volt velük. Mindent meg lehetett
vele beszélni. Szép volt az a hét esztendő, amit együtt tölthettünk… Nagyon jó színházat csinált. Operett és zenés
tagozat is volt. Az ő kívánságára tanultam ki a parókakészítést. Szerencsém
volt, mert éppen akkor Győrben az volt a maszkmester, aki a főiskolán is
tanított. Kisfiúnk születése után följártam a budapesti Vígszínházba, a fodrásztárba,
gyakorlatra. Szóval valójában a Vígben kezdtem; mind a mai napig is ott vagyok…
Miután a tanulmányaimat befejeztem, természetesen visszamentem Győrbe. Pontosan emlékszem 1956. október huszonharmadikára, amikor jött a hír, hogy Budapesten mi történt. Másnap, a vagongyárnál fölvonultak a színészek, az értelmiségiek, Gábor is mondott egy beszédet, aminek a lényege az volt, hogy elítéli a szovjet beavatkozást. Én a gyűlésen nem voltam ott, hiszen akkor négyéves volt Laci fiúnk. Pont abban a hatemeletesben laktunk, ahol ma az ’56-os emlékmű áll, a Golgota… László nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál, csak láttam rajta, hogy nagyon izgatott, feszült; jöttek a telefonok. A színházban folytak a próbák, de azért föl volt bolydulva az egész társulat. Éreztük, hogy valami történik. A hatemeletes másik végén orosz tisztek laktak, azokat elvitték. Huszonhatodikán Szigethy Attila, a Nemzeti Tanács elnöke, miután délelőtt sortűz dördült Mosonmagyaróváron, kiküldte oda egy Pobjedával a férjemet, aki útközben találkozott a teherautón utazó Tihanyi Árpád tanárral - aki később szintén mártírhalált halt - s elkérte tőle a fehét zászlóját, hogy be tudjon menni a laktanyába. Lecsitította az ávósokat, akik levitték a pincébe a fegyvereiket, a tömegnek pedig azt mondta, hogy a törvényszék ítélkezik majd a bűnösök felett. Két ávós tiszttel együtt, akik bekéredzkedtek a kocsijába, hazajött.”
(„Mosonmagyarovárott a tömeg aznap, illetve másnap két ávóst meglincselt, egy harmadik félelmében öngyilkos lett. Ezekről az eseményekről Földes Gábos csak később értesült. – Halottaink 1956, I.)
„Gyűléseztek a színháziak”, folytatja az emlékezést Irma
asszony. „Sokan összetépték a párttagkönyvüket. Ő nem. A mai napig megvan. Úgy aztán
ment az élet, de azért érezhető volt a feszültség a színházban. Gábor, Szigethy
Attila tanácsára, a színház ügyeivel foglalkozott. Amikor bejöttek az oroszok,
teljesen összeomlott. Majdnem idegösszeroppanást kapott. Alig lehetett bele lelket
önteni. Utóbb háromszor is beidézték, aztán mindig hazaengedték, mondván, aki
ávós tisztekért kockáztatta az életét, az nem lehet bűnös. Kétszer is letartóztatták,
ám a második után, 1957. áprlis 30-án már nem engedték haza. A tárgyalások
Győrben folytak, összecsaptak egy pert, aminek ő lett a fővádlottja, s azt
állították, hogy tizenhárom társa volt. Rendes, egyszerű munkásemberek voltak,
csakhogy Gábor korábban sohasem látta őket… Itt még be-belehetett menni a
tárgyalásra, beszélni persze nem beszélhettünk, csak biccenthettünk egymásnak. Amikor
áttették Pestre az ügyet, a katonai ügyészségre, akkor már nem engedtek be. Más
lett az ügyész is. Úgy volt, hogy sikerül beszélőt kapnunk; sajnos, ebből nem
lett semmi. Belenyugodott a halálos ítéletébe, golyó általi halált kért. („Később
ezt azzal indokolta, hogy ebben a hazugságáradatban nem tud élni” – Halottaink
I.) Fellebbeztünk, hivatalból is fellebeztek. A Kádár, amikor a Parlamentben
fogadta Major Tamást, Simon Zsuzsát és Kelen Bélát, megígérte, hogy Gábornak
nem lesz bántódása. Nem tartotta a szavát. A végső tárgyaláson a bíró kezébe
valaki eljuttatott egy cédulát, nem tudom, ki volt az a valaki, aki irányította
az eseményeket, s a halálos ítéletet kérte. Valószínű, hogy ebben szovjet
utasítás volt. 1958. január tizenötödikén hajnalban végezték ki. Erről ügyvéd
által értesültem. Gábor utolsó szavaival Lenint, a pártot, a független
Magyarországot éltette…”
„Fiúnk csak tizenkét évesen, anyósomtól tudta meg, mi
történt az édesapjával. Én a Vígszínháznál dolgoztam, élni kellett. Nagyon
sokáig még meg sem szabadott kérdeznem, hogy hol temették el… Jóval később
tudtam meg, amit azért sejtettünk, hogy Kőhidán, a rabtemetőben. Nagyon-nagyon
soká, Nagy Imréék temetése és a rendszerváltás után - amúgy meg határsávban is
volt… - mehettünk csak oda. Tihanyi Árpád rokonai kezdték ezt a dolgot
forszírozni, aláírásokat gyűjtöttek, gyűjtöttünk, hogy szeretnénk az
újratemetést. Nagyon nehezen ment. Többször is jártunk az Igazságügyi
Minisztériumban. A kilencvenes évek elején kezdtek ásni Kőhidán; elhagyott,
akácossal benőtt, gazos temető volt a börtön mellett. Régi börtönőröket kellett
fölkutatni, hol is vannak a földi maradványok. Aztán kinek-kinek külön temetése
volt. Gáboré 1992-ben, Budapesten. Ez nincs is a köztudatban. Ott voltak a
győri színháziak, autóbusznyira valóan, meg mások is; Vámos László rendező
mondott gyászbeszédet.”
„A fiúnk is színházi ember, főkellékes a Vígben. Két unokám
van, Földes Gábor és Boglárka. Keveset tudnak a nagyapjukról, nem akarjuk
fölzaklatni őket. Még kicsik, nem szabad. Nem is tudnák fölfogni… Nem tudom,
milyen jövőjük lesz. Tanuljanak, az a jövő. Tudják megkülönböztetni, mi a jó,
mi a rossz. Bízom abban, hogy egyszer már csak helyreáll itt a rend. Ez mind az
oktatástól függ. Sajnos 1956-ot valahogy úgy próbálják elsimítani. A készülő
emlékmű pedig jó néhányunk számára nem azt fejezi ki, amit kellene. Nekünk a
terveket meg se mutatták. Olyanok látták, akik eladták ’56-ot… Hogy, annak ma
mit kellene jelentenie? A szabadság üzenetét. A szabadság ma csak látszólag van
meg. Az a tisztesség, az a láz, az a tűz, hogy a közért akarok tenni, ami
őbennük megvolt, az nincs jelen. Nem hiszem, hogy ezek az emberek azért haltak
meg, hogy itt a pénz domináljon, minden a pénzvilág felé összpontosuljon.”
S miként lehetett több mint harminc évig abban a tudatban
létezni, hogy az ember nem láthatja párja sírját, nem vihet virágot a temetőbe?
– e felvetésre így felel Földes Gáborné: „Otthon égett mécses mindig. Szeretetből,
tiszteletből. A mai napig is ég minden este, most is, hogy már ki tudok menni a
temetőbe. Nagyon szép volt az az együtt
töltött hét év. A gyertya ezért is ég. Amíg élek, biztos, hogy égni fog.”
(2006 –
szp)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése