Nem baj, hogy más vagy! Ez a fő mottója a Papp László Budapest Sportarénában vasárnap bemutatott Shrek a musical című megaprodukciónak. S hogy milyen volt? (A délutáni előadást kukkantottuk meg.) Kedves. Jót, szépet, szeretetet is sugalló.
Művészileg? Hm. Gyenge közepes. Pedig hihetetlen boldogság lenne most önfeledten püfölni a laptop klaviatúráját: ilyet – mármint fantasztikus musicalt – még nem láttunk idehaza. Mert hiszen azért zarándokolt, sereglett a nép az Arénába, hogy szárnyakat kapjon, röpüljön, hasítsa az eget. Boldog legyen, mert megérdemli, megérdemelné a sok-sok – ezer éves – sanyarúság után, alatt, előtt.
Nem, nem volt bukás. Ahhoz,
hogy mi – nézők – valamit/valakit megbuktassunk, kellene némi vagányság,
merészség, leleményesség, ami egyelőre nincs meg bennünk. De félre a többes számmal:
belőlem (már? - még?) hiányzik a hétpróbásság, a tökösség ahhoz, hogy nyilvánosan
kifütyüljek egy harmatocska teljesítményt. Ráadásul, mert igaz ez is, a mi
Shrekünkből azért csak-csak érződött emitt-amott, hogy lehetne – lehetett volna
– akár világszenzáció(s) is.
Vagy ne legyünk ennyire
nagyigényűek? Dehogyisnem! Hiszen ehhez szoktunk, legalábbis ami a magyarított
musicaleket illeti. A Szirtes Tamás
rendező/direktor vezette Madách Színház az elmúlt évtizedekben a Macskákat, Az
operaház fantomját, a Mary Poppins-t, a Mamma, Mia-t olyan színvonalon prezentálta, „futtatja”,
hogy azoktól föl-fölemelkedünk, s nem csak úszunk a légben, hanem
visszaereszkedve a mai valóságba, úgy érezzük: energiatartalékaink egy időre
elegendőnek bizonyulhatnak az itt-lét elviseléséhez. Vagy akár a Producerek,
amelyben az egyik főszerepet éppen Szente Vajk - e mostani Shrek a musical
rendezője – olyan zseniálisan „hozta”, hogy anno Latabár Kálmán utódjaként
emlegettem/jellemeztem. Nem tévedtem, nem túloztam (jó, kicsit), mert valóban
van ebben a legényben spiritusz; ám rendezőként még akadna mit ellesnie
mesterétől, Szirtes tanár úrtól. Néhány csapatmegmozdulás, tánckar-beékelés mintha már emlékeztetett volna valami rendkívüli „madáchszínházasdira” is; már-már csettintett is az emberfia, hogy no, most, végre, beindulnak a turbinák, gyerünk, gyerekek! De aztán, huh, huh, huh, néhány centiméteres emelkedés után máris landolás (ha zuhanás nem is).
De kétszer egészen bizonyosan mégiscsak megtörtént valami csoda-féle! Amikor a még gyermek Fiona megjelent, egyszeriben beragyogta az Arénát ez a kisleány (nem tudom a nevét, mert szereposztást nem lehetett vásárolni, de még annyira se méltatták a teátristákat s a nézőket, hogy falitáblán jelezzék: ki kicsoda?); valami olyan tehetségport szórt szerteszét, amitől azt hihettük, remélhettük, hogy itt most… De nem volt folytatás. Zutty!
Illetve: mégis. Később. S csak egyetlenegyszer. Sárkányként ugyanis Tóth Gabi maga volt a rém. Olyan bődületes, földöntúli erő lakozik benne, hogy hétszázhetvenhét fejű fenevad is megirigyelhetné. Lángnyelvei égettek, perzseltek. No, hiszen ez a nő zseni(ális)! A lénye, ahogyan van. A megjelenése, a hangja, a mozgása – a sugárzása. Ha kizárólag ezért az egyetlenegy – számomra legfőképpeni - fölismerésért kellett megnézni a mi jó Shrekecskénket (és most csalódott legyintés meg óriási sóhaj a laptop fölött úgy az egész miatt), hát, akkor ezért, ha semmi másért nem, megérte!
Mikor, hol lesz legközelebb Tóth Gabi koncert? Árkon-bokron keresztül: irány!
Nem baj, ha más vagy!
Fogadjuk el így egymást. Teremtsünk közösen szépet, jót. Hát, persze, ez –
reméljük! – csak-csak megmarad a publikumban. Meg – sajnos - a hiány. Majd’
minden mennyiségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése