A harmadik tétmeccsünk – a
XXI. században – francia honban: három-három. A magyar meg a portugál igazság.
Lyon. Mér-föld-kő. Föl,
földobott kő… /Ady Endre, Franciaország, XX. század - 1909/„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: / a tónus főleg miattunk sötét.” /Baranyi Ferenc, 2015/
Felejthetetlen. Mennyire
elkoptattuk e kifejezést /is/. Hányszor aggattuk rá ilyen-olyan történésre,
eseményre, remélt, várt, (s)óhajtott (sors)fordulóra; aztán a smirgli mégis,
máris működésbe lépett. (Nem kevésszer persze szerencsénkre.)
Közösségi. Rendre áltatjuk
magunkat ezzel is. Színlelés csupán. Mintha. Zengjük/zengnénk a dalt… S rögvest
– megint – oly’ egyedül maradunk, mint a kisujjunk. Megújulunk. Folyamatosan szajkózzuk. Újra s újra el is hisszük. Miközben a régi – a majd’ mindig csapdába csaló – sémákba kapaszkodunk görcsösen.
Mindenség. Nem kevésszer azzal mérnénk/mérjük magunkat; porszem-pökhendiségünk végtelen.
Mostantól, végre valahára, nem
Trianon – s nem is Világos, nem fegyverletétel -, hanem Lyon!
Mindenség/megújulunk/közösségi/felejthetetlen:
újra babaszappan-illatúak e szavak. Tengermély sóhaj; lassan, kicsinként engedjük ki a levegőt…
„Föl-fölhajtott kő, bús akaratban, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.
És jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék. /Százszor is, végül is.”
„S emberré válni újra kedvü(n)k támad.” /Baranyi Ferenc után – szabadon./
2016.
06/23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése