Bulvár Kund népének melodikus paródiája - A falu rossza a Weöres Sándor Színházban, rendező: Mohácsi János

Így nézünk mi ki. Totál. Mindeddig – cirka 896 óta (ámbár, hogy annak előtte miképpen vót, ha vót, azt mán ki „tudhassa”?) nem voltunk képesek rendezni saját/közös dolgainkat. Valahogyan nem jön össze. Könyvtárnyi archív anyag (digi-dugival együtt) sem /lenne/ elegendő az okok föltárásához. Mohácsi István dramaturg, Mohácsi János rendező és a szombathelyi Weöres Sándoros színi csapat csaknem a lehetetlenre vállalkozott, hogy föl-fölvillantsa: ilyenek vagytok pisztoly- s fokostársak asszonynépestől, mindenestül a kárpát-medencei teknőtől innen s túl, ahol az a bizonyos kurta farkú malac… A jó /hm/ életbe!

Tóth Ede, meglehet, nem ismerne rá a szatírává transzformált népszínművére (az ősbemutató 1875. január 15-én volt a Nemzeti Színházban), de alighanem, ha volt vér abban a bizonyosában, akkor boldogan konstatálhatná, csettinthetne: az ő /nevezzük mi is így/ kancacsírájából micsoda derék XXI. századi paripa-paródia vált!

Mi meg nézők önfeledten lubickolhatnánk az örömben, kacaghatnánk, heherészhetnénk, ha közbe-közbe – szinte folyamatosan – nem párásodna be a szemünk attól, hogy milyen balfékek vagyunk mi így, együtt, széles e vidéken. A kiskésit!
Erről – tehát húzzuk alá újfent, vastagon: rólunk – szól ez a zenés, sírva vigadós bohózat, még inkább: karikatúra. Torzít, túloz, kifiguráz, utánoz, még szép; hiszen mi más is lenne egy gúnyirat s annak színpadi termésének rendeltetése. Nem kell félni, nem fog annyira(?) fájni közben s utólag sem; de talán valami beindul fejben, szívben: mi is múlik rajtam – rajtunk – itt és most, 2016 májusában?

Két részre szakadt ország el-, fölemészti magát.

Szabadíts meg a gonosztól! Itt már csak a Jóisten segít…
Tényleg? De amikor a Seregek Ura – lássunk, no, csodát! – tiszteletét teszi nálunk… Az isteni beavatkozás, deus ex „masína”; hiszen is ugyebár átutazók országa volnánk, vagy micsoda, sínpár amerre csak a szem ellát a pusztában; melyik létszerelvényre is kellene fölugranom/felkapaszkodnunk emberek? Vagy irány a vasúti híd, oszt’ fejest (újra) valamelyik folyóba/posványba? (Úszni sem tudók előnyben.) Köd előttem, köd mögöttem. Azért a szavunkat ne feledjük: szóval, amikor a Mindenható egyszer csak a maga valójában mutatkozik (de, hát, amúgy, nem itt van: bennünk!? – vagy legalábbis itt kellene lennie „bévül”), s kiganajoz helyettünk, alólunk, értünk, „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink” (nem Tóth, Bródy), akkor, végre-valahára mégsem szedjük össze, nem embereljük meg magunkat, még ekkor sincs tiszta lap, mert arra azért nem vagyunk restek, hogy az Alkotót, a Mennyei Atyát, azaz még az Örökkévalót is tőrbe csaljuk. Momentán azzal /is/, hogy jól be- s leitatjuk. Egyébiránt tiszta szívből, szeretettel. Magyarán: számításból, még ekkor is. Ehhez aztán pofa kell. Van.
Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk.
Ennél nincs is már lejjebb.
És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép - nyerni…

Igen-igen erős alakítások szervesülnek egymáshoz, ötvöződnek egységbe. Faramuci a dolog; ami idekint – országnyi teátrumban - most még csak vágy s álom, vágyálom, az a szombathelyi deszkákon – nem először - fénylően megvalósul.

Kérem szépen: mintalap. Mint alap. Ha ők így, és mi?
Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi); a szavak (az enyémek bizonyosan) akadoznak. Sugárzó, fajsúlyos; megrendít. Maga a csoda. Bányai Kelemen Barna Feledi Gáspár bírója korántsem tévedhetetlen s éppen, hogy nem is makulátlan. Olyan igazából ember. Elénk állítója sejt, érez, kapiskál valamit; BKB - akárcsak Bánfalvi Eszter - nagy nyeresége a vasi színháznak s közönségének. Edvi Henrietta (Boriska) a szemünk előtt a szárnyait bontogatja; színeit keresi s rendre meg is találja. Kenderes Csaba (Göndör Sándor) szintúgy. Élnek. Sodró Elizára (Bátki Tercsi) ugyanezek érvényesek. Az ő kozmikus érzékenysége egyszerűen: magával ragadó! Bajomi Nagy György (Gonosz Pista); brrr! Jesszus: az „ártatlanság félelme” bevillan most tőle/általa (is). Nincsenek véletlenek, mutatja/fémjelzi momentán BNGY Gábor Miklós-díja! Matusek Attila Lajos/káj/a kicsit(?) ütődöttségével együtt is szeretnivaló. Sulyoknéról meg Tarisznyásnéról úgy rémlik, mintha a Tóth Ede-magzatban nem is szerepelnének; Nagy Cili és Németh Judit – a vasi színművészet oszlopai – példák arra is, miképpen lehet/szabad pontosan sorsot skiccelni. Szerémi Zoltán (Cserebogár), Endrődy Krisztián (Jóska) a magukat hibbantnak tettető /jó-jó,  azok is/ seggnyalókat s gátlástalan haszonélvezőket állítják pellengérre. Kálmánchelyi Zoltán (kántortanító) örökkön-örökké  mátós figurája kor- s kórtünet. Észbomlón lehet csak – fájdalom – elviselni mostanság sok mindent.(?) Ez már nem önvédelem, öngyilok-ragály. Milliókat ragad(hat) el. Ébresztő tanító urak/tanárnők, szülők s mindenki; elérkezett a (ki)józanodás ideje! Vlahovics Edit (Gonoszné), Trokán Péter (korcsmáros, majd a megoldást/?/ „hozó” Seregek Ura), Horváth Ákos (csendbiztos), Mertz Tibor (tisztelendő-patikus), Szabó Róbert Endre (gazdaember), Fekete Linda (a felesége), Alberti Zsófi (Sári), Móri Csaba (Savanyú Jóska), Papp-Ionescu Dóra (Czintosné) is elemi mozaikot illeszt az egészbe/egységbe.  A zenekar pedig – a kiváló Horváth Ferenc cimbalmos, a remek Peltzer Géza harmonikás; bocsánat a többiektől, akiket nem tudtam beazonosítani a lekettőzés miatt! – ama bizonyos karikatúra/torzkép felerősítője is. 

Valahogyan nem vagyunk képesek "rendezni végre közös dolgainkat” (József Attila: A Dunánál). Egyetemlegesen /totál/ nem.

Bulvárkundiában így nézünk mi ki.
Vajon meddig?

                                   2016. május 8.