Az élet szakadatlan mozdulatsorozat. S az évek, a hónapok, az órák, a percek egymásutánja szüntelen moccanás-zuhatagot jelez. A mostani hely- s időváltoztatás túlhaladása az előzőnek, de rögvest (ős)kövülete a következőnek. Minden(ki)nek, mindenütt dinamikája van. Olyan nincs, hogy nincs. Ha egy helyben ülök, akkor is helyet változtatok. Másodperc milliomod része alatt is. Bennem szintúgy mozog (sok-sok) minden, akár körülöttem. Létrend. Lét-trend(i).
S ezt még ma is tagadják némelyek. Tiltják. Sőt: büntetik. Emitt mellőzéssel, semmibe vétellel, amott máglyával meg bárddal. A rezsim – Lucifer – nevében.
Galileiről, nevezzük így: a
mozgásművészet géniuszáról ekképpen írt munkanaplójában Bertolt Brecht 1944.
április 6-án: „…éppoly kevéssé tud ellenállni az igazság kimondásának, mint
annak, hogy befaljon egy ínycsiklandozó étket, ez érzéki öröm a számára. És
személyiségét éppolyan szenvedélyesen és bölcsen építi fel, mint a világképét.
Tulajdonképpen kétszer bukik el. Először, amikor életveszélyes helyzetben
elhallgatja vagy visszavonja az igazságot, másodszor, amikor az életveszély ellenére
ismét keresi és terjeszti azt.”
Bertolt Brecht Galilei élete
című színművéből: „Galilei: …kockára tettem végső nyugalmam nyomorult morzsáit, s mintegy magam előtt is titkolva másolatot készítettem; hat hónap világos éjszakáinak utolsó csepp fényét is felhasználva.
Andrea (a hajdani tanítvány – szp): Van másolata?
Galilei: Hiúságom mindeddig visszatartott attól, hogy megsemmisítsem.
Andrea: Hol van?
Galilei: ’Ha a szemed botránkoztat meg téged, vágd ki.” …De mivel mégsem voltam rá képes, hogy felhagyjak a tudományos munkával, ti is megkaphatjátok. Odarejtettem a másolatot a földgömbbe.” (Ungvári Tamás fordítása)
Bertolt Brecht Galilei élete
– kísérlet. Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem. 2016. április 3., egyébiránt
az irgalmasság (vasár)napja. Rendező: Zsótér Sándor.
Valahol a világegyetemben: majomketrec,
belső gangos bérház-udvar, edzőterem… Vagy, bármi is lehet bármelyik csillagrendszerben.
Ezúttal éppenséggel a miénkben. Itt/most.Mester és a tanítványai. Edzeni, edzeni, edzeni, hogy megállás nélkül bírjuk szuflával. Nonstop kételkedés/kétely, kíváncsiság, (ön)irónia, humor dopping. Permanens kísérletezés, szenvedély. Hazardírozás, ilyen-olyan stiklik, csiki-csukik s kompromisszumok kötése – de: megalkudni azt soha! Életművészet. Egyensúly- és áramlástudomány. Észérvekkel, tiszta érzülettel.
És ott/itt van a magát bebetonozó, hervadhatatlannak tartó, csak az elnyomásban - de abban aztán igen - kreatív hatalom. A kisisten úgy tartja: „Akihez az örök ige szól, nem nyugtalanítja azt a kétkedés.”
Miképpen lehet pályát befutni
úgy, hogy ne gáncsolhasson el az ördög boronája? Hogyan kell kicselezni a kígyófajzatot? Miközben
át tudjuk adni az igazgyöngyöt, melyet legkiválóbb őseink kagylójukban kikínlódtak,
izzadtak, teremtettek, őriztek/védelmeztek értünk; mi pedig csiszoljuk a
következő generációk, nemzedékek számára, azok boldogulásáért. Végső soron –
létforgásban - továbbadjuk a szabadság, az egyenlőség, a testvériség jegyében.
„Galilei: …Tartsd a szemed a
távcsövön, Sagredo (Galilei barátja – szp). Azt látod – mi mást is -, hogy ég
és föld között nincs különbség. 1610. január 10-e van. Az emberiség feljegyzi
naplójába: a mennybolt eltöröltetett.”Aki azt hiszi, hogy míg a világ világ lesz, uralkodhat mindenen s mindenkin, saját maga mondja/szabja ki önnön magára a halálos ítéletét: vesznie kell. A mozdulatlansága a balsorsa, a katasztrófája. Mindhiába cselszövése, praktikája - a forgás, a lengés, a haladás előbb-utóbb győzedelmeskedik! „Galilei: Az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke.”
Törőcsik Mari pályája i
betűjére az idős Galileiként teszi fel azt a bizonyos pontot. De jó, hogy megadatott
neki/nekünk! 1955 – a Körhintába szállása - óta jönnek-mentek a
hatalmak/hatalmaskodók, akik bár öröklétűnek, állócsillagnak hitték/titulálják/zengik
magukat, de nincs mentség, egytől egyig el is süllyednek a történelem
pöcegödrében. Törőcsik Mari zsenialitása/géniusza marad. Úgy állócsillag, hogy közben
emelkedik, emelkedik, emelkedik. Neki nincs mit visszavonnia, legföljebb, igen-igen
bölcsen, nem veszi föl a kesztyűt. Azaz, dehogyisnem veszi fel, merthogy soha
nem is húzta le. Röpít bennünket, agyunkat trenírozza, szívünket erősíti,
lelkünket melengeti. A létezés körforgásának csodáját sugározza felénk,
plántálja belénk, hogy ne adjuk fel, csak azért se hagyjuk magunkat, teremtsük
meg önmagunkat, egymást. Legyünk, maradjunk emberek: nyitottak, előítéletektől mentesek,
be- és elfogadók, szolidárisak, közösségért ténykedők, csapatot kovácsolók.
Tetszők - a mindenben s mindenkiben ott/benne lévő - Istennek.
Törőcsik Mari folyamatosan
ívelő pályájának sarokpróbái Brecht-átlényegülései (is). A vágóhidak Szent
Johannája, A szecsuáni jólélek, Kurázsi mama, Egy fő az egy fő, Háromgarasos opera
(Koldusopera) – Galilei élete. Zsótér Sándor is csaknem húsz éve rendez
Brechtet. Nem véletlen, sorsszerű a találkozásuk. Megfogták egymás kezét és nem
engedik el tavaly - Ibsen Brand-je - óta. Szorosan összefonódva Trill Zsolttal,
aki most az ereje teljében lévő Galileit játssza. Olyan példát mutat föl, olyan
energiával, hogy belénk perzseli: így, vagy sehogy. Lángész
Galileiként-színművészként. „Az égbolt megméréséért vívott harcot megnyerte a
kétkedés. De hite révén a római háziasszony újra meg újra elveszti harcát a
tejért. A tudománynak mindkét küzdelemmel törődnie kell.” Meg a
művészetnek/színjátéknak. Most és mindörökké.
Belenéz az embertávcsőbe. S a
másik szemében fölfedezi önmagát s egyben a táguló, szűkülő(?), minden esetre: élő/lüktető univerzumot. Eszmetárs, tanítvány
mezítelen/tiszta testével-lelkével, lény/eg/ével dobban s dobban, akárcsak a
kozmosz szívverésével. Az egymásból építkezünk, tehát – egymásért - vagyunk misztériuma.
És tényleg: „Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.” Ahol mártírokat termelnek nagyüzemileg, s „az igazságot lefejezik” csaknem mindig. No, ezt nem (sem) hagy/hat/ta (szó nélkül…) pályája során – egész életében – Törőcsik Mari. Amiként Zsótér Sándor s Trill Zsolt sem tesz másként. Meg a Társaik. Ifj. Vidnyánszky Attila (Andrea-tanítvány s még egy-két inkvizítorocska megjelenítője). Mérhetetlenül, kifejezhetetlenül megkapó/megható, hogy korunk Soós Imréje – az ifjú Vidnyánszky - egy színpadon lehet minden idők legnagyobb, legsikeresebb magyar színésznőjével, értékátörökítőjével. Nem túl sokra mentünk volna, mennénk vele, ha mindnyájunk Marikája fejjel ment volna a falnak az elmúlt hat évtized bármelyik érájában is akár; avagy képes lett volna fölhagyni a „tudományos munkával”. Összekötő kapocs Zsótér meg Trill meg a Nemzeti mai direktora, Vidnyánszky Attila is; stafétabotjának átadója pedig annak fiának („Ha az akadályokat nézed, könnyen lehet, két gömb között a görbe a legrövidebb vonal.”), továbbá: Kristán Attilának, Trokán Nórának, Kiss Andreának, Mátyássy Bencének, Mészáros Martinnak, Nagy Balázsnak, Nagy Márknak, Szép Dománnak. A fordító/dramaturg Ungár Júlia, a díszlet- s építőművész Ambrus Mária, a (jel)meztelenítő, jellemalkotó Benedek Mari, a rendező asszisztense, Kolics Ágota.
„Galilei: …ahogy most áll a
dolog, aligha várhatunk többet, mint hogy jön egy leleményes törpe nemzedék,
melyet mindenre föl lehet bérelni.”
Azért ne tessék ám teljesen
kétségbe esni! Merthogy e mai hetekben, napokban, órákban, percekben - immár az
egyetemes valósághoz hűen – oly’ szapora moccanás-zuhatagot regisztrálhatunk/indikálhatunk.
Az állandóság látszata - végső stádiumához érkezvén - agonizál.
Hja, kérem, az élet lankadatlan mozdulatsorozat; nemdebár?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése