Bizonyosan megvan minden léthelyzetnek, életkornak a maga szépsége. S holtbiztos: a szürkébb árnyalat-sorozata is.
Megértjük-e önmagunkat, el tudjuk-e viselni testünket, lelkünket, szellemünket: egész lény(eg)ünket ébredésünktől szendergésünkig? Ráhangolódunk-e itt létünk küldetésére, vagy csak végig vegetáljuk e fura földi társasutazást? Merthogy minden rezdülésünk – e pulzáció-rengetegben – más/ok/ függvényében is zajlik/történik. A belső és a külső szabadság-, kötöttséghullámzás éppúgy.
Nehéz tizenhét évesnek lenni. Hiszen a kamaszkor egyrészt eleve kivételes meg különleges korszak is; a koordináták bemérése, kijelölése pokolian keserves feladvány. Keressük önmagunkat meg a saját istenünket. Rendesen küzdünk/hadakozunk a démonainkkal is. Aztán itt-ott, így-úgy csak-csak meglelni véljük a lázadás lázától hajtva a saját hangunkat/utunkat. Hogy aztán miképpen viszonyul mindehhez – hozzánk, cirkuláció(i)nkhoz – a szűkebb-tágabb környezet? S a reagálásokra mik az én reakcióim?
Létforgatag ez a javából.
A Pannon Várszínház Peter
Shaffer Equus című drámáját vitte színre, az ifjú szerepében Szelle Dáviddal, a
pszichiáterében Blaskó Péterrel. Vándorfi László rendező a legderekabbakat
kutatta fel, s lelte is meg személy(iség)ükben. A kisebb, de szintúgy fajsúlyos
szerepekre is olyan művészeket választott, kik hús-vér ember-figurákat
állítanak elénk, akikkel sűrűn (szinte folyamatosan) találkozunk bennünk meg
mellettünk, körülöttünk.
Tisztán, igazul szembesítenek
önmagunkkal. Kérdések zuhataga árasztja el bensőnket; ember legyen a talpán,
aki helyesen rangsorolni tud közöttük. De nincs mese: a penzum nem átruházható.
Annyi finomságot, tapintatot (is)
sugall az előadás, hogy ez már önmagában átlendíti a halandót/nézőt azon a
nehézségen, hogy az analizálását/átvilágítását elkezdje. De azért ez nem megy
ám ripsz-ropsz! Ehhez idő kell; s olyan intim, legbelső beavatkozások is
igényeltet(né)nek, amelyekhez nem biztos, hogy a megfelelő „eszközöket/műszereket”
simán megleljük. Keresünk, kutatunk… Bár mindehhez a kezdő lökést megadják a
„pannonosok”. Végtére is: nem ez a színház csodája? Dehogyisnem.
Blaskó Péter pszichiátere
rendkívül szimpatikus, azért is, mert esendő. Nem lezárt személyiség. Illetve
csak majdnem. Mert a saját röppályájára állni igyekvő ifjú tépelődése,
kínja-keserve őt magát is ráébreszti arra: poroszkálásának jóval túl a
delelőjén egyfajta börtönbe zárta önnön magát. Nem kerülte ki a külső csapdákat
sem. Beleilleszkedett a kispolgári közegbe, belefásult saját magába.
Elkényelmesedett. Elvesztette az eredendő érdeklődését. Megfakult a humora. De
ami a legtragikusabb: felszívódott valahol útközben a kíváncsisága. Komfort a
köbön, konfrontáció kipipálva. Meg vagyok én magammal elégedve meg azzal a
posvánnyal, amiben el-eldagonyázok, jóllehet még mindig azzal áltatom magam,
hogy jó ember vagyok, hasznos, aki nem csak akar, de tud is segíteni másokon.
Pedig egy frászt. Hazugságokból építettem légvárat; hiszen ezt várják el tőlem.
Ez a normális. Bennem is ez betonozódott be. Meg is felelek én ennek/ezeknek
maximálisan. Csakhogy ez maga a vég. Viszont (nem) látására!
Blaskó Péter (pszichiáter) őszinte
morfondírozása, tépelődése, hitelessége, annyira, de annyira megnyerő! És lám,
azért még sincs minden veszve, mert még valahol a mélyben izzik a parázs, s
ebből előbb-utóbb még vulkánkitörés is lehet! Hiszen kiéhezett /vagyok/ új
impulzusokra, feladatokra, kihívásokra.
A fiú – szenved, küzd és
harcol; van mivel s kivel odabent meg idekint is, s közben csaknem belepusztul,
de: kínok/keservek meg nem úszhatók. Illetve igen, de akkor lagymatagok,
langyosak maradunk, vegetatív végrehajtók, bábok/bábuk; (szenvedés) híján
szenvedélynek, szárnyalásnak, extázisnak: létlényegnek. Blaskó Péter s Szelle
Dávid kettőse belénk ülteti azt, hogy ne legyünk, ne maradjunk normálisak, a
hétköznapi normák szerint legalábbis ne! Tessék, kérem szépen, élni, lépni,
változtatni, fel(ül)emelkedni, repülni, cikázni; a legkülönfélébb rétegekkel
ismerkedni, eddig idegennek tetsző szférákba is behatolni. Nyitottnak és
befogadónak lenni, maradni.
Szülőként nem kevésszer: keserű
az édes. S e vetületbéli dolgainkkal is tisztességgel, becsülettel el kell(ene)
tudni számolnunk. Oravecz Edit (anya) annyi mindent fölskiccel, amiken aztán
igazán van rágódnivaló(nk). Kiss T. István (apa) szintúgy. Mindketten rég túl
vannak a mesterség-szinten; teremtők, alkotók. S igen-igen szerethetők. Pap
Lívia (pszichiáter-né) nem kevésbé lényegre mutató; a hozzánk legközelebb
lévők/élők olykor(?) a legtávolabbi bolygólakók. És viszont. Staub Viktória (a leány) olyan,
amilyenre egy fiatal férfiember csak vágyhat. Annyi, de annyi mindenen
múlik/múlhat, hogy az igaz szerelem tüze kivel, mikor, miképpen, hol
lobbanhasson föl. Poklok poklán vezethet út a mennybe, a beteljesülésig. De mit
adnak ingyen? (Ha frázis, ha nem.) Illetve, ha olcsó, utóbb kell
megfizni/törleszteni annak az árát. Nem egyszer, bizony, életfogytig.
Herceg, a Paripa, a példakép,
az etalon; a nyargalás, a száguldás, a teremtő/isten: Kádár Ignác. Táltos
társaival – Csánitz Márkkal, Lakatos Ferenccel, Kubricky Józseffel, Rumi
Benjaminnal -, a pengés koreográfiának, az elementáris erejű Krámer Györgynek
és Kádár Ignácnak is köszönhetően, a misztériumot éppúgy példázzák, mint a
valami igen-igen ősi, szinte már nem (vagy csak alig-alig) létező
romlatlanságot, makulátlanságot, ami után annyira szomjaz/t/unk /egykor/. A
díszlet és a jelmez – Kovács Yvette Alida és Justin Júlia érdeme – szerves s
annyira magától értetődő, természetes része, valójában kiteljesítője az
összhatásnak.
Nehéz bevallani azt is, hogy
nem feltétlenül kell a bajok/bajaink okozóit kizárólag csak másokban keresni. Sőt!
Mi is tettünk/teszünk „vastagon” azért, hogy a saját magunk harmadik szemét
csak-csak sikeredjék kiszúrnunk/kiszúratnunk; megvakulnunk.Rajtunk múlik, hogy /újra/ látók – s ne csak csámborgó/lötyögő, beletörődő, megkeseredett nézelődők - akarunk-e /megint/ lenni.
Mindhalálig vegetálunk, vagy rá tudunk-e ismét hangolódni itt létünk küldetésére; léthelyzeteink szépségeire/csodáira?
2016. április 20-21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése