Ma ünnepeljük a zsidó újévet - Tenni másokért

Ma ünnepeljük az 5776-os zsidó újévet, a ros hásánát (az év fejét) – Ebből az alkalomból közöljük a Világ Igazáról, Brandeisz Elzáról - a százötödik születésnapjakor - készült írásunkat

 

Kortársmegmentés - tenni másokért              

A honi mozdulatművészet jeles díváját, Brandeisz Elzát – a Világ Igazát - kortársmegmentőként sem a mozdulatlanság jellemezte. Mindig is önzetlenül tett valakiért, valamiért.

Bevackolódik a foteljébe. Túl van a délelőtti, kerti sétán; mellettünk pihen a járókerete. „És magának hogy megy a sora?”, cseng a hangja soproni, Rózsa utcai otthonában.
„Hogy is mondjam?”, kezdek bele, de kurtára fogom a folytatást. Nem csak azért, mert életünk legelső találkozása ez, s a szavak nehezebben bújnak a felszínre, hanem mert ő a fontos, Elza művésznő, akit egész életében alapvetően két tevékenység motivált: segíteni másokon – mindenkor, vészkorszakban, vérzivataros időszakokban meg főleg - s belemélyedni a mozdulatművészetbe tanítványként, művészként, mesterként, a test és a lélek nevelése, illetve azok kiteljesítésének jegyében.
Brandeisz Elza – talmudi kifejezéssel élve - a Világ Igaza kitüntetés birtokosa.
Aki elnyeri a Világ Igaza kitüntető címet, oklevelet és emlékplakettet kap, s annak a nevét felvési Izrael Állam Holokauszt Emlékhatósága a Yed Vashemben – a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó jeruzsálemi tudományos intézetben - a megemlékezés falára és fát ültetnek a tiszteletére. A plaketten és az oklevélen örök érvényű mondat, talmudi idézet olvasható: „Aki egyetlen ember életét megmenti, egy egész világot ment meg.”

 „Az én anyám – aki Ruszton született - lány korában is szolgálatkész volt, s világ életében az is maradt. Volt hát példa előttem és Erna nővérem előtt. Budapestre ment férjhez édesanyám, Pestlőrincen laktunk. Gyerekként folyton folyvást a gyűrűhintán lógtam az udvaron, át-átfordultam, bukfenceztem, komponáltam magamnak különféle mozgásokat. Anyám egyszer azzal állt elő, hogy tudod mit, menjünk be a városba, a körúton lakik az én kaposvári barátnőm! Félénk kislány voltam, de azért csak kiböktem, menjünk… Hosszú, szőke hajú leányzó nyitott ajtót – sose felejtem el -, rebegte, hogy anyukám nincs itthon, de azért tessék befáradni… Hát így kezdődött, hogy beiratkoztam Kállay Lilly Mozgásművészeti Iskolájába. Modern dolgokkal foglalkoztunk; a tanárnőnk rendszeresen járt ki Ausztriába, hozta haza magával az újabb és újabb… No, a lényeg: a testet és a lelket nevelte. Amikor én belecsöppentem az iskolába, éppen egy előadásra készültek a többiek és abban én is nagy örömmel vettem részt. Belülről, a lélekből jött a mozgás; ahogy az ember úgy érezte! Kiteljesedett az életem”.

A mozgásművészet és a mozdulatművészet fogalmakról ekképpen ad eligazítást dr. Dienes Gedeon A mozdulatművészet története című könyvében (Orkesztika Alapítvány, Budapest, 2001): „Ha tehát művészetről beszélünk, helyesebbnek tartjuk a mozdulat szó használatát. Ebben az értelemben a mozdulatművészet olyan művészet, amelynek eszköze az emberi test és anyaga az emberi mozdulat.” Tőle tudjuk azt is, hogy „1928-ban alakult meg a Kállay-tánccsoport, amely Budapesten és Pécsett mutatkozott be az addigi sikeres repertoárral. Az 1929. évi vizsgaelőadáson a tanárképző csoport tűnt ki, különösen Brandeisz Elza ’klasszikusan szép táncával’. 1930-ban művészképzős növendékeinek csoportja már nagyobb formátumú alkotások előadására is alkalmas volt.”

Elza művésznő a későbbi időkben tanítványokat is vállalt. „Voltak, akik már nem tudtak beiratkozni az iskolába, mert ez nem adatott meg nekik származásuk miatt. Megvolt az én magánpraxisom – Lilly néninek is abba kellett hagynia a tanítást -, házakhoz mentem-jártam…”

Egyik növendéke révén került kapcsolatba Soros Tivadarral és családjával. „Sorosék az Országházzal szemben laktak. A papa Szibériából jött vissza; két fiú nőtt föl a családban, Pál és György”, említi Elza művésznő. „Aztán úgy adódott, hogy tudtunk nekik segíteni… Anyám szeretett úszni, és kinézték, hol van olyan hely, ahol erre mód van. Történetesen Balatonalmádiban…

1944-ben betoppant hozzánk Soros Tivadarné, mindjárt azzal kezdte: mit lehet itt segíteni? A nővérem akkor éppen Pesten volt - apám pipázott -, anyám számára akkor sem volt lehetetlen… Befogadtuk. Nem volt elég ágy, ezért Soros György édesanyjával egy ágyban aludtunk.”

1944 novemberében így írt minderről férjének levelében Soros Tivadarné: „Elza megosztotta velem a fekhelyét: lábtól-fejtől feküdtünk a széles kanapén, külön-külön dunyha alatt. Nem hiszem, hogy régebben bárkivel is meg tudtam volna osztani az ágyam. Nem tudom, érzed-e, mennyire más világban élünk most. Zsuzsi néni (Elza édesanyja – szp) minden este felolvas a Bibliából, néha zsoltárokat is énekel. A káptalani hegyoldalban van egy sűrű fenyves. Most, hogy több szomszédasszonnyal már jó viszonyban vagyok, följárunk oda gombászni. Eső után, pár órával, amikor nyirkos még minden, a gombák kidugják a kalapjukat a vizes avar alól. Milyen pompásan illatoznak! Akkor meg kell találni a ’csapást’: ahol egyfajta gomba előfordul, ott sokkal többet is találni a közelben, mert a gombák szinte csapást vágnak maguknak a rothadó avar alatt. És milyen furcsa színeik vannak! Van köztük rózsaszín, világoskék, sárga. És mindegyik biztosan ehető. Már teljes biztonsággal fölismerem az ehető fajtákat, meg tudom különböztetni őket a számtalan mérges gombától. Járok Felsőörsre is, a parasztokhoz, és barátkozom Mihálcsa bácsival…” (Soros Tivadar Álarcban – Nácivilág Magyarországon; Trezor Kiadó, Budapest, 2002)

A Brandeisz család nem „csak” - a később világhírű közgazdásszá, befolyásos befektetővé vált - Soros György édesanyjának segített a vészkorszakban.

Elza művésznő a második világégés utáni – a felszabadulást követő - időkről is fölvázol emlékképeket: „Újra kellett kezdeni mindent. Volt egy kis lazítás, de aztán nagyon bonyodalmas dolgok következtek. Átképzések… Utóbb meg az iskolánkat be kellett csukni. Bolyongóvá lettem…”

Dr. Dienes Gedeon – a Magyar Tánctudományi Társaság elnökeként, a Magyar Mozdulatkultúra Egyesület társelnökeként (a már említett „mozdulatművészeti” kötetben) így ír: „A háború után Kállay Lili (itt nem Lilly – szp) az elsők között volt, akik a mozdulatművészet ’felszabadulását’ látták elérkezettnek és ebben az irányban tettek kezdeményezéseket. Iskolája Brandeisz Elzával lendületesen megindult, de hamarosan észre lehetett venni, hogy a hivatalos szervek ismét nem jó szemmel nézik a mozgásművészetet. Ezúttal nem annyira anyagi konkurenciát láttak benne, hanem valamiféle ’kapitalista csökevényt’, amelynek gyakorlását meg kell akadályozni.

Kállay Lili egyike volt azoknak, akik a legtovább harcoltak a mozdulatművészet megmaradásáért.”

Balatonalmádiban folytatódott Elza művésznő úgymond bolyongása.

„A vörösberényi általános iskolában tanított, később az intézmény tornatermének építésében is aktív szerepet vállalt; megkapta a Balatonalmádi Városért kitüntetést”, tudjuk meg ifjabb kolleginájától, Cser Borbálától, aki (a soproni egyetemen tanított testnevelést) majd’ mindennapos látogató a Rózsa utcában.
„A hatvanas években barátnője, Stornó Gáborné révén került Sopronba Elza néni. Itt már nem tanított. Én a kilencvenes évek végén ismertem meg, amikor nyugdíjba kerültem. Hallottam róla, hogy egy testnevelő tanár él itt, aki különleges ember; csak úgy bekopogtattam hozzá, hogy beszélgessünk. Már a legelső találkozásunkkor úgy éreztem – milyen sokat számít az első benyomás -, mintha anyám helyett anyám lenne. Akkor halt meg az édesanyám… És Elza néni meg itt volt, és mindig volt miről beszélni. A szakma is közös, tulajdonképpen ez a sportos életút, hiszen én is sportoló vagyok, voltam.
Ő igen magas művészi szinten művelte a hivatását. Nem akarom itt szembe dicsérni, de - igazi tehetség volt! Ha a mozdulatművészetben lett volna annak idején olimpia vagy világbajnokság, Elza néni biztosan ott lett volna. Külföldre – Németországba, Ausztriába is – járt képzésekre, bemutatókra. Hangsúlyozni szokta, hogy a mozdulatoknak középről kell jönniük, azaz mindennek belülről kell jönnie.”

Nagy Tamásné, Bea - gondozónő - is beszélgetésünk áramkörének részesévé válik.

„Elza néni egy csoda!”, tör föl belőle. Mire Elza művésznő feléje mutat: „Ő az én ’mamám’. Elfogadott engem. És tényleg, amikor már nem volt semmim sem, akkor megadta nekem az ágyat.”
„No, nem egészen így volt, természetesen”, szabadkozik Bea mosolyogva.

„A rusztiakkal megvan a kapcsolat a mai napig. Mindig jöttek, segítettek, amikor kellett. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezt az ágyat is ők hozták nekem”, mutatja fekhelyét Elza művésznő. „Amikor nemrégiben nagybeteg voltam, a kórházból mindjárt ebbe szállítottak. Pénzzel is segítettek a rusztiak… Ezek mind olyan föntről irányított dolgok. A jóisten feltétlenül segít. Arra rábízhatjuk magunkat.”

                                                                                                                                                                          (2012)