Micsoda ribillió van a mi utcánkban! Honunk állapotának – szinte mindenkori? - ismérvei (ne kerteljünk): zaj, lárma, hangzavar, rumli, zűrzavar, felfordulás, csetepaté, fejetlenség, rendetlenség, káosz, összevisszaság, kavarodás, bolondokháza, kupleráj, anarchia. („Mankó”: Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest – 1998, főszerkesztő Kiss Gábor.) S még oly’ finomak vagyunk, mint e mostani májusi gyöngyvirág pipere-fuvallata.
Egy dolog, hogy mi(ke)t szeretne belénk plántálni a szerző, esetünkben jó Shakespeare mester urunk; a másik, hogy a Makrancos Katát színpadra lövő, a tőrőlmetszett Alföldi Róbert mi(k)re hegyezi ki a plajbászát, ám alighanem – számunkra, de, sutba a többes számmal! - számomra az a kulcsfontosságú/perdöntő: mekkora dózist kapok ahhoz, hogy elviseljem a létezést, továbbá: tudok-e, merek-e, képes vagyok-e kihámozni az élményzuhatagból olyasmiket, hogy – e vérzivatarban – képes legyek mindazt megcselekedni, hogy a sors tükre – a Jóisten színe – előtt ne kelljen szembe turházni magam. Gejzír, avagy genny vagyok/leszek/maradok-e? Ez a kérdés: választhatok. A humánum – szolidaritás, befogadás, részrehajlatlanság, fair play - abszolút létezőjére fogadom, ígérem, hogy cinkelt, elnyomott/leigázott/rabszolga tovább nem leszek!
/A pofám leszakad; győzködni, igazolni, tisztázni, elismerni magam nem vagyok rest…./
Felülbírálni, legitimálni, hitelesíteni – legelébb: engem!
A lecke életfogytiglani.
Weöres Sándor (Sanyi bácsi, drága: ide-/lehallik jóízű göcögése, Károlyi Amy néninek kuncogása; az ügyeletes cirmos/darling tündérien dorombol!) s Alföldi pódiumáról hátizsákomba gyömöszölöm az elcsaklizott ékköveket, esküvői/temetési virág/koszorú masni darabkát (azt tényleg elcsentem a szerdai fotóspróba szünetében – bocsi!), mohón, amiképpen Kata falná – akár a hajléktalanok hada – a könyöklők által elénk sem vetett könyörfalatkákat (még annyira sem méltatnak/tartanak bennünket a hitványak).
Aki államilag jóváhagyott, a kétharmadnyi – istenadta - nép nevében, ámbár valójában az egész nemzetet megcsúfoló, erodáló, kivagyiságában Európának (is) fityiszt mutató - csupán néhány százezernyi haverzsebet kontinens-pályázati pénzekkel kibélelő /csak nekik nem gond a kenyér: az aranykalács-harácsolóknak/ -, atomtámadásos-likvidáló Paksra-magyar-hadviseléses, bűnszövetkezetben elkövetett gazságokban, nemtelen erőszakban, lealjasításban, megtiprásban, összezúzásban; valamint, aki kiközösítésben, menekültek elkergetésében, a keresztény erkölcs parancsolatára a halálbüntetés visszaállításában nem asszisztál, lihegve, tapsolva, éljenezve, az elevenen rohadjon csak meg! Ispotályban, tanodában, beosztásban ki(f)osztva, közmunkatáborban, országszerte; emigráció-kalodában.
Mikor, de mikor jő végre el: eddig, és nem tovább?! Mi kell még ehhez? Hiszen nincs tovább; fokozni már nem lehet a fokozhatatlant. S mégis – mégsem?
Dehogynem. Shakespeare-Alföldi-Weöres-társulat: vekker. Felriaszt, éleszt, fölráz e mákonybirodalomban.
Akkorák, de akkorák a csendek, hogy (már) azok (is) dübörögnek-doborognak bennem.
Menyegző/hamvasztás rakoncátlan/durboncás falván/királyságban?
Csudákat.
Teremtésre, univerzumi újjászületésre sugalmazás, inspirálás, késztetés.
Rebellió lesz az én utcámban…
www.alon.hu 2015. május 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése