Gera Zoltán töprengés-töredékei a Magyar Színész című önismereti,
közösségi, érdekvédelmi lap első számából valók. Az újság 1990 nyarán –
tehát kis híján negyed századdal ezelőtt – látott napvilágot. A sajtóorgánum (felelős
szerkesztője voltam) szoros kapcsolatban állt az akkori Magyar Színész Kamarával,
amelynek egyik vezetőségi tagja Gera Zoltán volt.
„Ez egy belterjes fülledtség, amit a diktatúra hozott létre,
s ez kizárja az érdekeknek azt a kiszellőzött, szabad hullámzását,
felismerését, amelyben a fő partner a zsöllyében ülő néző. Neki folyton
sorrendet adnak, mert befolyásoltattak igenis a lapok is. A manipulációs
mozgások olyanokat dugtak a közönség orra alá, akik esetleg nem is kellettek
volna neki annyira.”
„Borzasztó, de igaz az, hogy nem lehet a színésznek
presztízse addig, amíg a közönségnek nincs. Annyiszor tapasztaltam, hogy itt a
közönséget egyszerűen lenézik. Hogy kvázi hülyékből áll.”
„Nem tud ránézni a saját sorsára sem az, aki éhes. Pedig a
sorsra való rálátás egy olyan kilépés önmagából, amely lehetővé teszi, hogy
elhelyezzük magunkat ebben a világban, magunk fölé hajolunk, tehát a színházi
világ fölé hajolunk; ha az emberek ráismernek a sorsukra és a sorsukat veszélyeztető
buktatókra, tényezőkre, a fölbukkanó sanszokra, hogy miképpen lehet itt
szolidaritással bizonyos dolgokat megragadni, akkor ebből születik valami
mozgósítottság.
A színész, egyelőre súlyos neuraszténiás. Szidja a múltat,
azokat az apukákat, akikben csalódott, mint gyermek. Ezek az apukák voltak
olyan aljasak, akik önmagukat tornázták föl apukákká, önmaguk ’csináltak’
gyermekeket, infantilizáltak; gyermekesítették az alájuk tartozó területet,
ágazatot, és ebben a helyzetben, most, amikor a gyermek magára ébred, sír,
átkozódik, vagy szitkozódik, de hogy hogyan tovább, azt már nem tudja
megfogalmazni.
...a mai színészek ébredjenek rá arra, hogy milyen etikai és
szellemi felelősségük van a színpadon. Nem akarok ilyen papi dolgokat mondani,
de a Thália papságát vissza kell valahol hozni.
Meg kell persze kérdezni: kell-e a színház ma, és mennyiben?
Tessék megállapodni abban, hogy ha ez egy csak üzleti szellemű társadalom lesz,
akkor a színház itt és most a szórakoztatóiparnak egyik kiegészítő ágazata
lesz. Ha pedig ennél többet akarunk, akkor igenis följebb kell lépni, s kicsit
a művészet és a vallás mezsgyéjén tudunk emelkedni. Nem pedig a lilagőzös
koncepciókon, amelyeket nem ért meg a közönség. Szóval a közönséget meg kell
kérdezni, bár valószínűleg kérdés nélkül is válaszolni fog. Kérem: nem kell
annyira.
…Tehát a közönség – szerintem – azt fogja válaszolni: a
legkevésbé se kell most olyan nagyon a színház, mint egykor kellett. Lehet,
hogy majd a jövőben kell. No de akkor erre a valóság-felismerésre úgy kell
reagálnunk, hogy amennyiben kell az a kicsi, az már érdemelje ki a közönség
elismerését, és akkor ’ahun’ szalad a visszanyert presztízs, és ’ahun’
szaladunk mi is megtanulni, hogy ez a közönség, amely ítélkezett, tiszteljük őt
és keressük igenis a kegyét. (Nem az alantas ízlés kegyeit!) Meg kell
keresnünk, meg kell becsülnünk. És ha a közönség azt mondja: kérem, sok
vagytok; akkor ezen el kell gondolkodni. Sok vagytok, sok a problémátok –
nekünk még több van. Ha kevesebbek vagytok, talán több lesztek nekünk.”
(szp - Magyar Színész, 1990. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése