Ma száz esztendeje született Tolnay Klári (1914-1998),
minden idők egyik legnagyobb magyar színésznője.
Generációk tagjai az Ő nevét aligha fogják elfelejteni,
hiszen a filmjei megmaradnak, színpadi alakításainak egy részét is őrzik
archívumokban. Ezekből már jó néhányat digitalizáltak, s nyilván olyan
„konzerválási eljárásokat” is kifundál az emberiség, melyek lehetővé teszik, hogy
a XX. század Dérynéje sugározhasson mindaddig, amíg magyar kultúra létezik.
Aligha van olyan sajtóorgánum, tévécsatorna e honban,
amely ne emlékezne meg ez idő tájt Róla.
Fölidézzük - tényleg csak jelzésszerűen – néhány gondolatát,
melyeket a Művésznő 1990 nyarán osztott meg közönségével/olvasóival az akkor induló MAGYAR SZÍNÉSZ című
önismereti, közösségi és érdekvédelmi lap első számának első oldalán.
Az újságot jómagam szerkesztettem és adtam ki, kollégáim
társadalmi munkában pazar írásokkal emelték a rangját. A legkiválóbb
interjúkból 1997-ben Magyar Színész címmel kötetet jelentettünk meg.
Tolnay Klárikával Törőcsik Marinak, a Magyar Színészkamara
akkori elnökének közvetítésével válhattam szót.
Tehát, ne feledjük - 1990.
Bizony, már ez is történelem…
„- … ha Déryné szóba
kerül, akkor általában velem is összekapcsolják a nevét…
- A fiatalabb színész generációk tagjai vajon figyelnek-e
arra, hogyan vélekedik róluk Tolnay Klári?
- Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Annyit tudok, s ez
viszont nagyon szomorú, hogy a közelmúltban elhunyt nagy színészekről, Kiss
Manyiról, Pécsi Sándorról fogalmuk sincs… Az elmúlt negyven évben a hősi
múltról hallgatni kellett, de ez nem csak a színművészetre vonatkozott, hanem a
tudományra és egyebekre is. Fölnőttek olyan generációk, amelyeknek tagjai a
nemzeti múltról szinte semmit sem tudnak. Arról sem, hogy a színészek
kocsmákban, ekhós szekereken, s mindenütt terjesztették a magyar szót.
- Ön mennyire figyeli a fiatalokat?
- Imponálnak nekem a kiugró, tehetséges vezető színészek, de
más művészek is. Érdekes, hogy a mi szakmánkban inkább a fiúk tehetségesebbek
ez idő tájt, nem tudom, mi lehet ennek az oka. A választási kampány során
megdöbbentettek a FIDESZ fiútagjai is: okosak, aktívak, harcra készek. Hogy a
fiatalok között sok huligán is van? Ez sajnos a felnőtteknél sincs másként.
- A színház mai (tehát: 1990 – szp) helyzetét miképpen
látja?
- Katasztrofális. Fél ház és fél ház a legjobb daraboknál
is. Nem figyelnek eléggé a tömegpszichózisra. Mély drámák és a közelmúlt
tragédiáiról szóló darabok nem vonzanak igazán. Ilyen időszakokban a líra
eladhatóbb; az első világháborúban sem a nyomorról szóltak az előadások. Fontos
a felüdülés, a feledés; nem véletlen, hogy kizárólag csak a musicalek mennek.
Az igazgatók régen a pártnak akarták megmutatni, hogy mire képesek, most pedig
önmaguknak akarják. Valószínűleg el kell oda jutni, hogy a színház el tudja
önmagát tartani. Van egy nagy bizonytalanságérzet a színészek körében, igaz, az
elbocsátás réme másokat is fenyeget. Kegyetlen szelektálás lesz; az
államrendszer, a státuszok elkényeztették az embereket, szemléletváltás
szükségeltetik. Mindenkinek a legjobbat kell nyújtania, hogy
megkapaszkodhasson. Most egyelőre a lerohadás állapota van; remélem, megérem a
jobb időket is.”
1990
nyara (szp)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése