Boldog születésnapot, Gordon Zsuzsa!

                                                           Szem nélkül nem megy 

A Budapesti tavasz (1955) Jutkájaként beírta magát a fimtörténetbe Gordon Zsuzsa érdemes művész, aki kétszer is kiérdemelte a Jászai Mari-díjat. Ma, július hatodikán ünnepeljük a születésnapját. A Rajtam is múlik című vallomáskönyvemben (2008) megjelent írással köszöntjük el nem múló szeretettel!

„Édesapám, dr. Gartner Pál ideg-és elmegyógyász professzor volt, rengeteg könyve jelent meg. A papám saját magát mindig Sigmund Freund unokájának nevezte, mert ő Prágában végezte a bécsi egyetemet (ugyanis ott volt egy kihelyezett kar), onnan Bécsbe ment, és Freund egyik növendékéhez, Wilhelm Stecklhez járt úgynevezett tanulóanalízisre, aki korábban Freundhoz járt ugyanerre, de egyébként újított is mestere tanain. József Attila, akiről tudjuk, hogy – sajnos – elmebeteg volt, az apukámhoz is járt analízisre. Akkor én még gyerek voltam, de ismertem. Adott dedikált verseskötetet édesapámnak, ma is megvan. Nekem nagyon tetszett a Medvetánc című verse a refrénje miatt: ’Brumma, brumma, brummadza’. Az ölébe ültetett, és akkor kérleltem: ’Tessék nekem elmondani a brumma, brumma, brummadzát!’. Erre ő: ’Mondd te, mert szépen mondod!’. Kisgyerek voltam ugyan, ám mégis mély hangom volt. Mondtam. Így ismertem én a József Attilát. Nagyon sok versét tudom, van is egy összeálításom, amit mindig szoktam mondani. Imádom a verseit.

Az apukámnak nagyon sok író betege volt; Nagy Lajos, Szomory Dezső… Amikor fiatal színésznő voltam, akkor játszottam a Szomorynak a Györgyike, drága gyermekében a Györgyikét. Akkor mesélte az apukám, hogy a Szomory Dezső a világ legérzékenyebb embere volt; hogyha egy a betűt kihagytak az írásából, akkor sírva fakadt. Százhúszszor játszottam Györgyikét. Éppen nemrégiben láttam a darabot; történetesen a második felvonással kezdődött… No, gondoltam, Szomory most úgy, de úgy bőgne!

Apukámnak nagyon sok színész barátja is volt. Igen jóban volt Básti Lajossal. Még fiatal színész voltam a Nemzetiben, Schiller Ármány és szerelemje ment. Én a főiskola után Pécsett voltam színésznő, a Gellért Endre a Nemzeti után ott is megrendezte a darabot. A Ferrari Violetta játszotta Budapesten a Miller Lujzát, én Pécsett. A Ferrari beteg lett, meg kellett operálni; akkor ő a Bástinak volt a felesége. A Gellért Endre azt mondta, ugorjak be, egy próbával eljátszom. Tőkés Anna volt a Lady Milford, Gózon Gyula bácsi az öreg Miller, a papám, a Básti a Ferdinánd. Nagyon rondán viselkedett velem a Básti. Borzalmasan undok volt. A Gellért rá is szólt, hogyhát végülis egy próbával ugrom be… Tőkes Anna délutánra odahívott a lakására, elpróbáltuk a közös jelenetünket, Ő nagyon aranyos volt. Apukám meg azt mondta, hogy jó hátsó fertályon kell rúgni a Bástit, mert az ő lányával ilyen szemtelen! (Nevet gordonzsuzsisan.) A beteg Ferrari Vilcsi pedig írt nekem egy nagyon édes levelet, eltettem: ’Köszönöm, hogy helyettesítettél!”. Ő angyal volt világ életében. Amikor még főiskolások voltunk, akkor Afinogenov Kisunokájának a címszerepét játszotta, s azt kérdezte tőlem, hogy el akarom-e játszani, Azt feleltem, hogy igen. „Ide figyelj, tanuld meg, én majd beteget jelentek és beugrasz!’ Ilyen színésznővel még nem találkoztam a pályán! Mondjuk nem került rá sor, de viszont később Pécsett eljátszottam a Bessenyei Ferivel, ő volt a nagypapa, azután amikor fölkerültem Pestre, akkor a Kemény Laci bácsival játszottam, akivel a Vilcsi játszotta még növendék korunkban. A Vilcsikét nagyon szerettem, nagyon jóban is voltunk.

Első szerepem a Légy jó mindhaláligban Dorogi Bella volt, a második egy beugrás, Zója szerepébe, száz oldalas szöveggel, ma sem tudom, hogy csináltam. Voltak ilyen kiértékelések; Szakács Miklós, aki a legrangosabb színésze volt a Petőfi és a Jókai Színháznak, fölállt és így szólt: ’Kérem szépen, én minden este játszottam egy szovjet tisztet egy csodálatos színésznővel, aki ott állt velem szemben, és egy nagyjelenetünk volt, ez Ilosvai Katalin volt. (Államtitkár volt a férje, aki magával vitte egy külföldi hivatalos útra.) Egyszer egy este bemegyek a színházba, kimegyek a színpadra, és ott áll velem szemben Zója Kozmagyenjanszkaja!’. Azt hittem, hogy nyomban elájulok. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphattam.”

1962-től 1968-ig a Vígszínház művésze volt Gordon Zsuzsa. Jeles partnerekkel hozta össze jósorsa az idő tájt is.

„A kitűnő Benkő Gyulával játszottam a Hajnalban, délben, estét, eredetileg Ruttkai Éva szerepét, aki akkor a Júliára készült, ezért vettem át tőle. Minden szombat délután játszottuk. Páger Antallal egy amerikai darabban, a Barátom, Hervé-ben játszottam. Isteni színész volt. Emberként én, mondjuk, nem szerettem, mert sok rosszat tudtam róla. De nagyszerű színész volt. Óriási volt Ruttkai Éva is! Ma már nincsenek ilyenek; úgyhogy már nem is hiányzik a színház… A Latinovitscsal is több darabban játszottam. Nagyon jó színész volt, de nagyon görcsös ember. Voltak nagyon jó periódusai. A Trójai nőket nem csak a Vígben, hanem Szegeden, a szabadtéri színpadon is játszottuk, a szegény, nagyszerű Vámos Laci rendezte lent is. A Latinovits akkortájt, azt hiszem, San Franciscoban nyert valami filmdíjat, onnan érkezett Szegedre, állati jó hangulatban volt. Forró nyár volt, ezért mindig este próbáltunk, délelőtt jártunk a Tiszára úszni, voltak ilyen uszodák, rajt a vizen. Napoztunk, úszkáltunk, rengeteget röhögtünk, nagyon jól töltöttük ott a napokat. Nagy sikere volt a darabnak. Sulyok Mária az egyik főszerepet játszotta. Éppen az első előadáson elkezdett zuhogni az eső. Műszakiak jöttek föl a színpadra, kezdték letakarni a reflektorokat. A Sulyok meg ázik. Az orra alatt motyogja: ’Mi az, a reflektorokat sajnálják, hát csak engem nem sajnálnak?’ Teljesen eláztunk, abba is maradt az előadás. Aztán amikor elállt az eső, folytattuk. Különben vissza kellett volna fizetni a jegyek árát… Sulyok nagyon-nagy színésznő volt. Szigorú volt, de engem nagyon szeretett. Én is őt. Megtaláltuk a hangot. Például nem szerette, hogyha a fiatalabb színészek Macának szólitották, de tőlem eltűrte. Lorca Bernardájaként is óriási volt.

Számomra mégis Darvas Iván volt az egyetlen európai magyar színész. Kafka három novelláját dolgozta át későbbi, immár utolsó  társulatomnál, a Radnótiban. Csodálatos, izgalmas próbák voltak vele. Egész életemben nagyon utáltam próbálni, nem tudom miért, csak játszani szerettem. De a Darvassal imádtam próbálni. A Metamorfózisban – átváltozásban - játszottam életem első anyaszerepét. Állattá változik a fiam, akit Simon Péter alakított; hasonló típusú színész, mint a Darvas, fiatal változatban. Iván tervezte, rajzolta meg neki az állatot, amivé válik. A filmgyár egyik részlege készítette el; bele kellett bújnia. Megérkezett az állat, amit kitettek a folyosóra, egy asztalra. Rosszul lettünk a félelemtől. Majd belebujt ez a kolléga, állattá változott, s négykézláb mászkált a színpadon. Dermesztő volt. Másnap reggel öt órakor csöng a telefon a lakásomon, az Iván volt: ’Te, Zsuzsi, légy szíves nyolcra gyere be, tízkor főpróba, közönség lesz, előtte valamit kell csinálni!’. Végigtelefonálta az egész társulatot hajnalban. Nyolcra bementünk. A Darvas megállt és kijelentette: ’Gyerekek! Én egy őrült vagyok. Nem lehet belebújni egy színésznek egy valamibe, mert színész szem nélkül nem színész, és szem nélkül játszani sem lehet. Úgyhogy ezt az egész állatot eldobjuk, a Péter egy fekete kezes-lábas trikóban lesz, a karjáról fekete szőrök fognak lelógni. Nektek kell azt eljátsszanotok, hogy ő egy állat. Szóval ti azt játsszátok el, hogy - arra gondoltok: ő az. S akkor állat lesz. Ez valami olyan csodálatos volt! Hogy ez az ember elismeri saját magáról, hogy amit addig elképzelt, az mégsem jó… Fantasztikus előadás, s életem egyik legjobb alakítása volt. Mert én tényleg állatnak láttam azt. Az Ivánnak ez a szuper agya, kultúrája!  Nagyon elsirattam, mert nagyon-nagy vesztesége a magyar színjátszásnak.”

Drága Zsuzsa!

A Jóisten éltessen nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben, szeretetben!

(Szenkó Péter, Panni, Buda)