Botlatóköveket helyeztek el Budapesten - Sose feledjünk! - Nobel-békedíjat érdemelne Gunter Demnig

Hogyan lehetne "visszahozni" a koncentrációs lágerekbe elhurcoltakat oda, ahonnan elvitték őket?
Csaknem fél évszázaddal a nácik szörnyű gaztetteit - a megaláztatásokat, az üldöztetéseket, a deportálásokat, a kínzásokat, a megsemmisítéseket - követően töprengett ezen Gunter Demnig német szobrászművész.
S aztán egy, a kölni szintók - német, illetve nyugat-európai cigányok - kitelepítésére emlékező művészi megmozdulás során belévillant a botlatókő (Stolpersteine) fogalma-tartalma, amely macskakőre rögzített réz emléktáblácska.
Ilyet azoknak a házaknak a bejáratánál rak le, ahonnan a néhai áldozatokat elhurcolták. Ahol korábban még - utoljára - szabadon lakhattak.
Így a járda szintjébe süllyesztett botlatókövek - képletesen szólva - vissza-, hazahozzák őket oda, amíg emberi életet élhettek mindaddig, amíg az ordas erők meg nem jelentek értük.

Európa tizennégy országának több mint ezer városában negyvenezer botlatókő hirdeti az elhurcoltak nevét, születési dátumát, meggyilkolásuk idejét, s egyben azt is: ilyen soha többé ne fordulhasson elő a földkerekségen!
Láttató, éreztető, gondolkodtató kövek; a napokban öt ilyet helyezett el a művész Budapesten, közülük az egyiket Gordon Zsuzsa színművésznő édesanyjának emlékére a belvárosban.

"Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben".
Günter Demnig tette le a saját maga készítette emlékalkotást; fúrt, faragott, illesztett, mint ahogyan azt mindenütt - az elhurcoltak otthonának bejáratánál - szokta tenni.
Megrendítő pillanatok voltak.
Kis csoport - alig húszan lehettünk - meghatottan emlékezett, s a buszokon, autókban utazók, a gyalogosok is érzékelhették az emelkedettség s egyben a fájdalom légkörét.
Óriási hangzavar volt a forgalom miatt, és mégis, mintha a csend is "meg-megszólalt" volna.
A buktató végleges beillesztését követően úgy is érezhettük, hogy hazatért dr. Gartner Pálné.
Megérkezett.
Velünk van. Mindörökre.
A réztáblácska mementó.

"Ebben a házban laktunk", emlékezett Gordon Zsuzsa érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas színésznő. "Harminchat éves volt édesanyám. Három magyar nyilas vitte el; a kerületből ezer asszonnyal együtt. Kristályéjszaka volt számunkra 1944. november kilencedike..."

(A kristályéjszaka - Kristallnacht - egy Franciaországban szolgáló német diplomata meggyilkolása miatt megtorlásként elrendelt, központilag megtervezett és irányított, országos zsidóellenes erőszakhullám volt Németországban, 1938. november 9-10-én. A zavargások során több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rombolták le, de a rendőrség nem avatkozott be az eseményekbe. Nevét a betört kirakatokból szertehulló szilánkoktól kapta.)

"Nagyon köszönöm Gunter Demnig úr kölni szobrászművésznek ezt az emlékművet, amit elhozott nekem ide, az anyukám emlékére. Odatette, ahol utoljára szabad akaratából élt... Én csak tizennégy éves voltam és nem vittek el, de ezen a lépcsőn fogtam utoljára a kezét, és az egyik nyilas azt mondta nekem, hogy 'takarodj a pokolba!' és belökött a folyosóra... Az én kristályom az anyukám volt, akit elvettek tőlem... Bízom benne, hogy ez a réz ermléktábla senkit nem fog zavarni, senki nem fogja ellopni... S aki elolvassa a rajta lévő feliratot, az jobb emberré válik!"

Gunter Demnig szobrászművész kifejtette, hogy a kilencvenes évek elején a valamikori kölni láger szintók - akik, mint említettük, nyugat-európai, illetőleg német cigányok - áldozataira emlékeztek, azokat az utakat festették fel, illetve jelölték meg szalaggal, amelyeken az áldozatokat a táborba hurcolták. A művészhez odament egy öreg hölgy, csodálkozó arccal: "de hiszen itt soha nem laktak cigányok!".

(1933-ig ugyanis az ottani zsidók, keresztény és cigány lakosok egy közösségként éltek, nem vették észre, mert egyáltalán nem az volt a fontos, hogy ki, milyen származású, vallású. Utána szabadult el a pokol... 1933. január 30.: Paul von Hindenburg német kancellárrá nevezi ki Adolf Hitlert. 1933. február 27.: felgyújtják a Reichstagot, a német parlament épületét. 1933. március 22.: megnyílik az első koncentrációs tábor a Hetedik Birodalom területén - a dachaui  láger...)

Ez idő tájt, tehát a XX. század utolsó évtizedének elején, pattant ki az a bizonyos ötlet, hogy kövekkel kellene jelezni az elhurcoltak lakhelyén - merthogy Auschwitz és a többi egykori láger messze van - kinek-kinek a nevét is rögzítve, hogy milyen szörnyűség történt velük. Gunter Demnig ma is vallja: "Egy embert csak akkor felednek, ha neve feledésbe merült".

Beadott egy pályázatot európai művészeti projektre, ám nem igazán számított arra, hogy ez valamilyen komolyabb eredménnyel járna. Közben Kölnben - egy evangélikus lelkész támogatásának köszönhetően - bemutatta az evangélikus templomban (Antoniterkirche) az első kétszáz követ, melyeket a lefényképezett lakhelyek elé tettek. A saját pénzéből fedezte a költségeket.
A botlató-projekttel - amit mégiscsak méltányolt a pályázatokat elbíráló bizottság - 1996-ban Berlinben szerepelt a "Művészek kutatnak Auschwitz után" elnevezésű kiállításon. A tárlat ideje alatt ötvenegy macskakőre rögzített emléktáblát helyezett el a német főváros Kreuzberg negyedében - illegálisan. Előtte levéltárakban, könyvtárakban, archívumokban kutakodott, hogy hol laktak a holokauszt áldozatai. Később e munkába bekapcsolódtak múzeumok, iskolák, s természetesen a túlélők, továbbá a deportáltak hozzátartozói is.

Mint ismeretes: a nemzetiszocializmus barbarizmusának, tébolyának hat millió európai zsidó esett áldozatul. A nácik más csoportokat is üldöztek vagy próbáltak megsemmisíteni, cigányokat, oroszokat, lengyeleket, fogyatékosokat, homoszexuálisokat, politikai vagy vallási ellenállókat, az összes áldozat száma 9-11 millióra tehető.

Három hónappal később, miután Gunter Demnig letette - gerillaakciója során - azt a bizonyos félszáz botlatókövet Berlinben, derült fény arra bejelentés nyomán (nem új keletű: a feljelentgetéseket illetően Európa a legbuzgóbb kontinens volt mindig is; ne tudnánk?), mi is történt valójában. Önkormányzati bizottság "szállt ki" a helyszínekre, "jó, jó, de ezt és azt a követ tegyék kicsit errébb, arrább, itt el lehet csúszni, amott meg nem...". Akadékoskodás magas fokon. (Azért ez sem ismeretlen fogalom Közép-Kelet-Európában.) De végül csak legalizátlta a hivatal a "felejtés útjába állított" macskaköveket.

1997. Köln: Demnig úrnak valaki segített a várostól abban, hogy előadásokat tarthasson a botlatókövekről. Az ottani elhelyeztetési engedélyeztetés gépezetének fogaskerekébe azonban homokszem került. Egyetlenegy neonáci volt még akkor a kölni önkormányzatban; sorra-rendre megtorpedózta, hogy az áldozatok egykori lakhelye elé lerakhassák az emlékköveket. 2000-ben kapott zöld utat a projekt.

A sajtó Európa-szerte hírét vitte az emlékezés és az emlékeztetés e nem mindennapi nemes, szép módjának. Ausztriában 2007-ben tették le az első botlatóköveket, ugyanabban az esztendőben Magyarországon is megvolt a "premier". Hollandia igencsak nehezen úgymond állt kötélnek, ám miután egy város rábólintott, nyomban akadt követő: nyolcvanhárom...

"Igen örülök, hogy a fiatalok részéről borzasztóan nagy az érdeklődés" hangsúlyozta Gunter Demnig. "Egy gimnazista lány úgy fogalmazott a botlatókövekről, hogy azok nem azt jelentik, hogy elesünk bennük, hanem azt, hogy az agyunk meg a szívünk 'valahol' megáll. A hollandoknál generációs kérdés is az, hogy a történelmüket és a saját történetüket szeretnék megismerni; ki, mit tett annak idején? Hogyan jöhettek bizonyos dolgok létre?"

"Az ember automatikusan megáll egy botlatókőnél és elolvassa, mi van rajta; nem lehet kikerülni", hangsúlyozza Landwehr Klára, a budapesti KultUnio Alapítvány elnöke, aki a botlatóprojekt önkéntes magyarországi segítője. "Ez nagyon finom módja annak, hogy emlékezzünk, sose feledjünk. A Budapesti Geothe Intézet fiatalokból álló csapata elhatározta, hogy a magyar fővárosban tisztítja a réz emléktáblákat. Jó ebben a projektben közreműködni; bizony az elején még nehéz volt elfogadtatni. Külföldön is sokan ellenezték... Pedig ez egy misszió. S ha olyan partnerekre talál az ember, ez az élet más területeire is vonatkozik, akik tényleg pozitív gondolkodásúak, jobbat akarnak, akkor az szárnyakat ad. Ha pedig nehézség adódik, akkor meg tovább kell csinálni; csak azért is!"

Hazánk számos - mintegy másfél tucat - településén helyeztek már el botlatóköveket; Balatonfüredtől Kőszegig, Szegedtől Szombathelyig. Most "még csak" Európa tizennégy országában találhatók; "Itt lakott", "Hier wohnte"... Szeptemberig további három államban, Svájcban, Oroszországban, Franciaországban tesz le láttató, éreztető, gondolkodtató köveket a német képzőművész.

"Nobel-békedíjat érdemelne Gunter Demnig!", vetette fel Gordon Zsuzsa.
Sokunk szívéből szólt.

Spanyol vonatbaleset - Szent Jakab; El Camino - Vándorútjaink...

Idősebb Szent Jakab a védőszentje Spanyolországnak, a zarándokoknak, a kereskedőknek, a gyógyszerészeknek és a szatócsoknak is.

Ma - július huszonötödikén - van Szent Jakab apostolnak az ünnepe, akinek - hagyomány szerint - a földi maradványai (a IX. század óta) Santiago de Compostelában találhatók; a Galícia autonóm közösség fővárosa mellett történt az utóbbi negyed század legtragikusabb európai vonatbalesete szerdán, az ünnep előestéjén.

Eddigi információk: hetvenheten haltak meg, száznegyvennél is több a sérült...

Madridtól mintegy hatórás a vonatút Ferrol városáig, amely az Atlanti-óceán partján, a végzetes baleset helyszínétől - Santiago de Compostelától, ami Jeruzsálem és Róma után a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja - már csak úgy hetven kilométerre fekszik.

A szerelvény utasai közül a legtöbben a szülőhelyükre - az óceán partvidékére -  igyekeztek, hogy együtt tölthessék a mai ünnepet szeretteikkel.
A sors előrehozta a végállomást; az ünnep helyére gyászt és mérhetetlen fájdalmat satírozott.
Sokak számára maradt el örökre a találkozás a családtagokkal, a barátokkal - a nagy vízzel.

Jézus tanítványainak egyike volt az idősebb Jakab, aki az első volt az apostolok közül, aki vértanúságot szenvedett.
 "A Szent Jakab-út (El Camino) ősrégi zarándoklat, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt.
Húsz éve az Unesco világörökségének része" (Wikipédia, a szabad enciklopédia).


Egyébiránt: július - Szent Jakab hava.
A legenda szerint, "ha július nem főz, szeptember nem eszik; tehát a júliusi szárazság szeptemberi ínséget jelent". S "ha július huszonötödikén délelőtt felhős az ég, akkor a tél első felében, ha pedig délután, akkor meg a tél utolján lesz tartós havazás"... "E hiedelmet valószínűleg Jakab fehér lova ihlette." (Balogh Júlia Szent Mihály havától Kisasszony haváig -  Novadat Bt. Győr, 1996)

Szent Jakab levelét (Jak 2,17) nem sűrűn emlegetik mostanság: "Tett nélkül a hit nem élő";
"Ugyanúgy a hit is, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog".


"...Nem tudhatod, meddig élsz, s lesz-e egyáltalán időd eljutni utad végcéljához... Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy." (Márai Sándor)

A betyárját, álljunk neki!

Amíg virágzott a gaz a hátsó kertben, addig még úgy-ahogy szép is volt. De amikor fölmagzott, akkorra nyomasztóvá vált. Slendriánságot sugallt.
A pajta oldalán lógó kaszához idén csak kétszer nyúlt a gazda, amikor átvitte a szomszédba kikalapáltatni, illetve amikor visszahelyezte.
Színházi előadásokon a falon függő puska előbb-utóbb el szokott sülni (a dramaturgia - az élet? - már csak ilyen).
Ez a kasza azonban nem moccant.
Aztán csak-csak megtörtént a "drámai" fordulat; a "betyárját, álljunk neki!" jeligével.
Egészen ügyesen haladt a csámpázással (így is nevezik a kaszálást); miközben jó szívvel gondolt a néhai szomszédokra, akik egykor megtanították e tudományra.
                                                                                               (szp - Vas Népe, Jó reggelt!)

Magyarok - hová s hogyan tovább?

Oscar-díjra jelölték anno Fábri Zoltán (1917-1994; háromszoros Kossuth-díjas rendező) Magyarok című filmjét, amelynek az ősbemutatója pontosan harmincöt esztendeje volt. A napokban vetítette az egyik tévécsatorna.
Nem lehet(ett) csak bele-belenézni, hamar odaláncolta (-láncolja) az embert a fotelhoz.
1943-ban, azaz sötét, komor korban játszódik a Balázs József író regényéből készült alkotás.
Egy kis faluból dolgozni indul egy maroknyi csapat Németországba, egy birtokra, merthogy az ottaniak a fronton vannak...Valakiknek el kell végezniük a paraszti munkát. Jó pénzért - kínnal és keservvel.

Ne legyenek soha többé olyan szörnyű idők, mint a negyvenes évek tájékán voltak!
A film főhősének fogalma sincs, miféle borzalmak történnek körülötte, a szűkebb-tágabb világban; de aztán nincs mese, érzékeli az iszonyatos embertelenséget; utóbb meg ő magát is, hiszen nincs kivétel, "bedarálja" a történelem...

Útrakelni ma sem könnyű.
Aki próbálta, próbálja, tudja. Aki (még) nem; sejti. Ez is nehéz kenyér.
Ámbár meglehet: az itthoninál nem nehezebb...
És, hát ki ne tudná: a kényszer nagy úr.
No, meg a távlatok, a perspektíva, a boldogulás lehetősége, a szárnyalás - meg a: "tényleg rám van szükség" érzése- csuda boldogító dolgok ám!

Munka nélkül vegetálni, pályázatokat készíteni, küldeni tíz, húsz, száz... helyre; választ egyetlenegyszer sem kapni; persze, hogy jár az agy: hová kéne ki-, elvándorolni?
Uzsgyi!
Hát, persze, mennyi mindent kell mérlegelni...

Fábri Zoltán filmrendező egyszer azt mondta. "...akár egyetlenegy ember is lehet a történelem főszereplője, még akkor is, ha történetesen nem ismeri az ábécét".
Ergo: a saját felelősségünk át nem ruházható!

A mi életfilmünk főszereplője - természetesen - mi magunk vagyunk.
Hogy milyen a viszonyunk a rendezővel, a stáb többi tagjával...
Mindenekelőtt: önmagunkkal?

A Magyarok című filmben ekképpen beszélgetnek:
"- Mire kíváncsi maga?
-... magamra meg a körülöttem élőkre... Az emberek közt akkora szakadék van, mint amilyen messze van az ég meg a föld."

Fábri rendezte A Pál utcai fiúkat (1969) is, amit szintén jelöltek Oscarra.
Nemecsek Ernőről, a történet főszereplőjéről ki ne halott volna még?
Példaképpé nemesedett.
Azt (is) erősítheti bennünk, hogy tisztesség, becsület mindenekfölött. A többi...
Hogy - itt és most - nem ez a trendi?

Bizony jó lenne erre (naiv óhaj?) a XXI. század elején - Kelet-Közép-Európában is - rácáfolni, végre-valahára!

A Magyarok főhősnője igen-igen nagyot sóhajt:
"Egyszer még talán könnyebben is élhetünk".

Úgy legyen!

Útravaló pogácsánk: verspályázat - augusztus huszadikáig lehet "kisütni"

Verspályázatot hirdet a szeptemberi pogácsasütő verseny alkalmából a Haraszti Hetvenkedések szervező bizottsága (Vas megye, Harasztifalu). A téma: a pogácsa. Nevezni augusztus 20-ig lehet.

A pogácsa, mint útravaló, továbbá mint vendégváró falat, a magyar paraszti konyha egyik, sokféle változatban készíthető remeke a témája annak a nyilvános verspályázatnak, amelyet a XII. Haraszti Hetvenkedések - pogácsasütő verseny - alkalmából először írnak ki a harasztifalui szervezők. A legkiválóbb, legtalálóbb, legfrappánsabb költemények elhangzanak szeptember első szombatján (hetedikén) a Haraszti Hetvenkedések színpadán (kívánságra akár szerzőik előadásában); utóbb a zsűri gondoskodik róla, hogy azokat a még szélesebb közvélemény is megismerhesse.
Bárki, bárhonnan pályázhat a jelképpé nemesült, a XIV. században eredetileg hamuban-parázsban sütött lepénykenyér (pogácsakenyér) kapcsán írandó (avagy már meglévő) saját költeményével.
Ki ne tudná, hogy a hosszabb-rövidebb portyára induló szegény vándornak - leánynak, legénynek - "hamuban sült" pogácsát rakott a tarisznyájába az édesanyja. Ez bátorítást, féltő szeretetet, gondoskodást, de egyben a megújulás vágyát, reményét is kifejezte, valamint azt: hazavárunk. És persze soha ne felejtsd el, képletesen szólva, hogy honnan indultál el.
Mostanság, a modern kori vándorlás, a hazai, avagy a külhoni életkezdés, a továbbtanulás, a munkába állás előtt sem baj, ha a tarsolyban meglapul egy-egy apró, kerekded "emlékkő".

Ballagó diákok - kisebbek és nagyobbak - szütyőjébe is ez kerül(t); egy-egy szem vörösesbarna, négyzethálósan rovátkolt apró péksütemény. Élményidézőnek,s hogy kiben-kiben csiholja - évtizedek elmúltával is - a diáktársak és a pedagógusok szeretet-tüzét, úgymond ébren tartsa az alma materhez való ragaszkodást.
S nem utolsósorban a kerekded leveles, vagy omlós szerkezetű étek a vendéglátás örömét - a másik s egymás megbecsülését - is jelképezi. Alighanem manapság erre vagyunk a leginkább "kiéhezve".

A magyar konyhamesterek, -művészek találékonyságára is ráirányíthatják a figyelmet a pályaművek, hiszen a legleleményesebb változatokban készítenek pogácsát; tepertő, (sertés)zsíros, vajas, krumlis, sajtos, túrós, kapros, hajdinás, tökmagos... Továbbá sonkás, kolbászos változatok ismeretesek. )Aztán mákos, mézes - ízlés kérdése...)
Mindezeket sem lenne haszontalan "megénekelniük" a harasztifalui versversenyre pályázni szándékozó XXI. századi - rím- és szófaragó - poétáknak.

Két kategóriában hirdetünk győzteseket a hetvenkedéseken. A fiatalabb generációkéban (15 éves korig), illetve a már többet tapasztalt "korosabbakéban" (99 éves korig). A pályázatra augusztus 20-ig várjuk a verseket a szenko@t-online.hu-ra, valamint a következő postacímre: 9784 Harasztifalu, Fő utca 82. Kérjük a borítékra ráírni: "Pogácsa".



Máris megérkezett az első rigmus a kisiskolás Francsics Fruzsinától (Harasztifalu):
"Sütöttem pogácsát,
kihűlt a kemence,
hoztam volna Nektek,
de megette a Bence!"

Fruzsikánk! Köszönjük szépen!