A mérleg egyensúlyban - Szabó Gyula (1930-2014)

Kunszentmárton, Siklós, Budatétény – bárhol járt, bármit csinált, mindig tudta: áldozatokat kell hozni azért, hogy az ember valamit elérjen.

Szabó Gyula (1930-2014) színművész élete, ellentétben szokványosnak mondható nevével, korántsem volt mindennapos. Univerzális parasztembernek vallotta magát akkor is, amikor már minden begyűjthető díj életpolcán sorakozott.

Kunszentmártonban családja kilencedik gyermekeként cseperedett föl. Szerette falni a betűket, ám egyszer elfelejtette megtanulni az iskolai kötelező verset. Büntetésből a tanárát haza kellett kísérnie, a télikertben pótolta a mulasztást. Hokedli, rajta a könyv. Fantáziált, merengett a növények között „bezárva”. Ám hamarosan egy bögre kakaót kapott „segédanyagként”; ritka finomságnak számított ez faluhelyen. A pedagógus megsimogatta a buksiját, s abban a pillanatban szeretet, hála, csodálkozás keveredett a kisdiákban. Örült, hogy öröm érte. Öt perc elteltével: „Készen vagyok, tessék csak meghallgatni!”. S bizony, nem füllentett. Hamarosan még egy füles „energiaital” érkezett.

Amikor pedig – huszonnégy évesen – színi diplomával a zsebében tért vissza szülőfalujába (ma már város), két tepsi frissen sült törpeharcsával várták, amit nála huszonegy évvel idősebb bátyja tett eléje az asztalra, ekképpen jelezve: elfogadtunk, öcskös, felnőtté avatunk.

„Sodort az élet. Megtanultam, háromféle dolog szükségeltetik egy jó színész számára: drámaiság, líraiság, humor. Ebből az egyiknek nagyon jónak kell lennie, s ha az gazdagszik, dagad a másik kettő is”, fejtette ki éppen e hasábokon, évtizednyi ideje budatétényi otthonában. „Annyira lekötött a pálya, a tanulnivaló, a befogadni való, a helytállás. Nem felejtem el apám szavait: ha egyszer elkezdesz valamit, azt nem szabad félbehagyni… Persze, amikor a hatvanas évek derekán, egy klinikán feküdtem, belém villant: hajlékonyak, törékenyek vagyunk, megsérülhetünk, de önmagunkat meg kell tudni gyógyítanunk. A jövő, a gyerekeim érdekében. Cselekedni kell. A sikertelenségből tovább kell lépni.”

Mindig előbbre és előbbre tudott másokat lendíteni. Az orgánumával (is); a Magyar Népmesék sorozat nélküle elképzelhetetlen. Úton-útfélen meg-megállították azzal: „Az ön hangján nőttünk fel!”. S a csupa szív Bubó doktor, a tündéri Frakk, Pumukli jóságos Éder bácsija, de a dr. Agy is „ő”. Klasszikusnál-klasszikusabb Columboként (igen: Kálámbóként). Szerény életvitel, alábecsült képességek, ám a mi gyűrött ballonkabátos kopónk fölfigyel a logikai ellentmondásokra, s előbb-utóbb (csupán idő kérdése) mindent/mindenkit leleplez. „Csak még valamit…”. Szóval nincs kibúvás. „Sokat tanultam tőle: közvetlenséget, szuggesztivitást, feltétlen őszinteséget”, ismerte el Szabó Gyula.

A Tenkes kapitányában (1963) Buga Jakabként állít(ott) elénk ideált. Viaszfigura őrzi a művész emlékét; Siklós városa díszpolgári címmel hajtott fejet előtte.

„Az igazság mérlege néha kibillenhet, de végül is egyensúlyba kerül. Az élet szent okokból élni akar, s hit nélkül nem lehet élni”, tett minderről tanúbizonyságot, amiként arról: „Nekem nincs jogom panaszkodni, nem is akarok. De, hogy ne panaszkodjak, ahhoz nagyon sokat kell tennem.”

Példamutatása volt az aranyfedezete.

                                                                                                     (Vas Népe, 2014. április 12., szombat) 

Milyen az "itt-létünk"?

Jó kétméteresnek lenni? – firtatja a hölgy a zsiráfgondozó típusú férfiembertől a liftajtó csukódásakor. Emelkednek. Zárlat; a termetes fazon pontosan úgy jár, mint amikor tartalékos bakaként be akarták hívni „összetartásra”, s a fő nacsalnyik neki szegezte a kérdést: hol lakik? Hu-juj! Most belenézett a felvonó tükrébe, végigmérte magát: milyen ekkorának lenni? Anno a bizottság előtt megkukult, meg is kapta: köszönjük, menjen szépen haza, talán legközelebb… A felvonó ajtaja kinyílt a célemeletnél. Csak-csak kipréselte magából: - Hááát, bocsánat, de nem is tudom… Kezét csókolom! Azóta is filózik a kétszáz centis „itt-létén”.

(Jó reggelt! - Vas Népe, 2014. április 11., péntek)

          

Megérint és mesél Koncz Zsuzsa - Csak az lehet szabad, akit pénz nem butít, szó nem vakít...

Április tizenötödikén, kedden 19 órakor Koncz Zsuzsa Kossuth-díjas énekművész a szombathelyi Agora- Művelődési és Sportházban ad koncertet.

Régi dalok, úgymond másféle régi, új és legújabb dalok is fölcsendülnek a jövő keddi koncerten, vázolta telefonos érdeklődésünkre Koncz Zsuzsa. Azt a hírt nem erősítette meg (merthogy nem dicsekvős típus), de nem is cáfolta, hogy a március tizennegyediki, budapesti föllépése az Arénában zajos sikert aratott.

A vasi megyeszékhelyre évtizedek óta szinte hazajár, s nem „csak” azért, mert itt született az édesanyja. Rajongótáborát – ki ne tudná? - mifelénk is valamennyi nemzedék tagjai alkotják.

Nagyvonalú skiccelés, 1962: Ki mit tud?, 1964: ekkorra datálódik az igazi elindulás (éppen félszáz esztendeje!), 1972: Élünk és meghalunk, 2010: a 37. album, tavaly pedig a harmincnyolcadik, a Tündérország című. „Még mindig örömmel tud eltölteni, ha egy CD-m elkészül, és a kezembe veszem.”

E leány/asszony/művésznő rendületlenül barangol, képletesen és valóságosan is, a domboldalakon; kézen fog bennünket. Ki ne ismerné Bródy dalát: „fekszel a fűben és eljön a szél, / megérint téged és halkan mesél, / valóság nincs, te nem létezel, / az élet csak álom, ne ébredj fel, / eljön az óra és szabad leszel, / megérted végül, hogy szeretni kell…”.

Kányádi Sándor élő klasszikus költőnk vers(ének)e is megszólal Zsuzsa interpretálásában: „Nekem az ég régen is kék volt, ha kék volt. / Nekem a jó régen is jó volt, ha jó volt. / Minek mondjam utólag rossznak, / csapjak föl én is buzgó panaszosnak?”. S annyi más mellett Heltai Jenőt is meg-megidézi, a néhai „Cipő” újrateremtésében: „Míg több jut egynek, másnak kevesebb, / nincs még szabadság.” „Tudd meg, szabad csak az, / akit pénz nem butít, szó nem vakít, / se hang, se kincs nem veszteget meg, / az, aki nyíltan gyűlölhet és szerethet.”

Berlinből érkezik Szombathelyre Zsuzsa, aki, Szabó István Oscar-díjas rendező szavaival: „Nem tesz ő semmi mást, mint tisztán, világosan, játékos kedvvel és elszántan, őszinte érzelemmel énekli érzéseinket”.

Mindmáig vallja: „Nekem egy-egy koncert igazi ünnep. Az együvé tartozás érzését erősíti”. 

Ebben (is) lehet részünk április 15-én, az Agora MSH-ban.

                                                                                                                     (Vas Népe, 2014. április  9.) 

Élni, pedig, szabadon lehet...(?)

„Oly korban éltem én e földön…”; vajon miképpen érezne/ábrázolna ma Radnóti Miklós, hetven esztendő elmúltával? Hét évvel korábbról (1937) hallható József Attila kiáltása: „meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”.

Azt sejtettük nebulóként, halhatatlanok, de azt nem, hogy aggodalmuk elévülhetetlen.

S az is marad, mindaddig, amíg nem mutat végleg pirosat/tilosat evilági létünk szemaforja?

A földhöz tapadás – rögösödés - törvényszerű velejárója e sárgolyós bolyongásnak? Maradunk, hát, a földszinten, „t a l a j donképpen” megelégszünk ennyivel?

Földátverés; avagy ez a parcella törvényének szava. Füstölgés: ebbe is jól „beleásták” magukat. A dohány hatalma – a hatalom dohánya. A stadionok bajnokai, most aztán, mindent vinnének.

Öntömjénezés, permanens. Kemikáliák, utóbb konzerválás – a szavatossági idő végtelen.

Jöhet immár a balzsam(ozás). Mauzóleumépítés, köz(g)épszer, avagy állami monopólium jeligével.

Vita - nincs. Punktum. Csak mi. Senki más. Szabadon választható (szavazó)urna; urambátyámék, tessék, szigetel(őd)ni!

Abszurd. Közép, kelet - Európa? Putyinológia. „Magyarország aláírta Oroszországgal a paksi bővítéssel kapcsolatos orosz állami hitelnyújtásra vonatkozó megállapodást – közölte…” az ázsiai ázsiójú, minden eddiginél „központosítottabb/nemzetibb” hírügynökség.

Tényleg naivitás (lenne) itt és most arról is merengeni, hogy ez az egész földön belüliségünk másról, többről szól, mint banális, köznapi tekintélyuralomról, basáskodásról, netán rabigáról? Talán-talán olyan lehetőségekről (is), amelyek esetében teljesen huszadrangú, hogy bárkinek/bárminek milyen a fizimiskája, az arculata, avagy mennyit kóstál a – brancsbeliek – tulajdona/vagyona?

Egyébiránt meg közösek ám (még szép!) a béklyóink; behatárolt – a legtöbb tekintetben - a fizikai mozgásterünk. Függőlegesen: néhány ezer méter magasan már nem (vagy alig-alig) kapunk levegőt, a kéreg alatt (leszámítva a mesterséges és természetes üregeket) úgyszintén nem. Az elegendő „hatáskör-e”, ha mondjuk az Egyenlítő (cirka negyvenezer kilométer) hosszának akár sokszorosát is megtesszük, ide-oda, keresztül-kasul csavarogva e sártekén?  Karib-szerű kalandozások, agyak szappanoperás lúgozása éjjel-nappal…

S önmagunk – meg egymás – felé és a sors, a Teremtő irányába vajon mekkora utakat lehetne bejárnunk, miféle akadályokat kellene legyűrnünk, hogy szelíd(ebb) legyen az álmunk, amikor – napi nyugodalomban – a kozmoszt kóstolgatjuk? Mielőtt az univerzum végtelen menüsora (csendsorozata?) következne.

Uramfia! Mi a távlatokat deszkáznánk be – izolálódnánk – pallók passzítása, összeillesztése helyett?

„Az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk” - József Attila, Thomas Mann üdvözlése.  S Radnóti kórképe, Töredéke: „Oly korban éltem én e földön, / mikor ki szót emelt, az bujhatott, / s rághatta szégyenében ökleit…”.

E hal(l)hatatlanok aggodalma, ugye, elévült?
S élni, pedig, ugye, szabadon lehet...(?)!

Az optimális válasz(tás)okért: MÁK

Miképpen reagálunk meglepő, váratlan helyzetekben? Ennél markánsabb jellemjelzőnk aligha létezik. Már pedig kinek az életében ne bukkannának föl megdöbbentő fordulatok, valószínűtlen események? Amikor is a legoptimálisabb válaszokat kellene, lehetőleg nyomban, meglelnünk. Genetika, alkat és – képességfejlesztés kérdése. Hát, igencsak hasznos lenne (mielőbb) beiktatni a tananyagba – emelt óraszámban -, nevezzük akár így: a meglepő ábrák kulcsai (egyszerűen csak: MÁK) nevű tárgyat. S akkor a szokatlan helyzetekben, száműzve az elképedést, akár még mázlink (malacunk) is lehetne...

          

  (Jó reggelt! -  Vas Népe, 2013. április 3., csütörtök)