Vidékiként (hosszú-hosszú évtizedekig) úgy még nem hajtottam párnára a fejemet Budapesten, hogy aznap ne jártam volna valamelyik fővárosi színházban.
Anno, legelőször az Operettben Petress Zsuzsa Pompadour-jával szárnyaltam.
Nemrégiben: Játékszín.
Üggyel-bajjal parkolok; falatnyi helyre ismeretlen, kedves középkorú pár
navigál.
A kivételes, zseniális Bánsági
Ildikó imádnivaló Florence röpít az idén „hetvenkedő”, ragyogó Gálvölgyi
Jánossal, a szintúgy briliáns Szemenyei Jánossal és a nemkülönben pazar művész társaikkal.
(Filmen Meryl Streep rendített meg a világ legpocsékabb és legszerethetőbb
operai hősnőjeként.)
„Padlót fogok” az autónál:
két rendőr állja körbe.
Jézusom, a hátsó ülésen (volt?)
a laptopom! Ott téblábol tüneményes „gerlepár”: ifjú szerelmesek. Ők vették észre, hogy lehúzva maradt – nyilván a kapkodásban - az ablak. Értesítették a rendőrséget. Amíg kiért a jard, őrizték a járgányt.
Minden érintetlen.
Hálálkodom.
„Ejnye-bejnye!”, mosolyog a rend őrnője.
„Bocsánat!”, hebegem-rebegem.
Katarzis gyógy-balzsama lelkemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése