„Képesek vagyunk-e együtt
érezni a szenvedőkkel?”
/Ferenc pápa/
Merek-e szembenézni
önmagammal? A világgal? Az igazságtalansággal? Az igazsággal? Képes vagyok kiállni
és szembeszállni a gazokkal?
Elementáris erejű a szombathelyi
Weöres Sándor Színházban A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében. A mindenkori politikai (boszorkány) üldöztetésekről szól Arthur Miller (1915-2005) remekműve. A színpadi dráma élesen fókuszál a mai, mi felénk tomboló koholt összeesküvés-áradat kapcsán arra, miképpen is kellene megmaradni - vérzivataros időkben - embernek. Olyannak, „akinek értéktudata van, többre tartja eszméjét, személyiségének sértetlenségét vagy akár tévképzeteit az életnél: tud áldozatot hozni egy gondolatért, a becsületért.” (Ungvári Tamás, Széchenyi-díjas irodalmár). Ugyancsak Ungváritól: „Miller úgy érzi, hogy az a világ, mely körbeveszi őt, különös erővel támad az emberi humánumra, az emberi személyiségre.” „A megalkuvás-nélküliség – ez a milleri dramaturgia egyik centruma.” „A név, a becsületes név mániákus tisztelete”. „A salemi boszorkányok az öntudat és a lelkiismeret drámája.”
Létezésünket, jelenünket/jövőnket meghatározó sorskérdésekkel szembesülünk a WSSz-ben.
A nyilvános főpróbán hosszan tapsoltunk. Az első (premier utáni) előadást követően állva köszöntük meg a társulatnak a megrendítő, ugyanakkor felemelő élményt.
Ránk fér a katarzis.
Alföldi Róbert rendezése méltó a fentebb idézett Miller-i ars poeticához. S egyben pontosan tárja fel a honi mai politikai boszorkányüldözés motivációit, s motívumait. Fejre, szívre, lélekre hat a legnemesebb művészi igénnyel, eszközökkel. Széles sávokat nyit meg – bennünk, előttünk - többféle aspektusból. Inspirál, vessünk számot: mi is (lenne) a teendőnk, a feladatunk itt és most. Ne habozzunk!
Bányai Kelemen Barna - John Proctor. Nem vétek nélküli, mégsem piszkolódik be. Ő nem. Gyötrődik, tépelődik. Lelkiismeretes. Szembeszáll a galád, szörny hatalmassággal, az álvalóság aljasságával, a manipulációval, a gengszterséggel. Megalkuvásnak nincs helye.
Egyek élete párjával. Bármi, bárhol, bárhogyan történjen. Mikor a börtönben találkoznak Elizabeth-tel/Bánfalvi Eszterrel: „Már nem az az ember, aki volt: szakállas, piszkos, a szeme fátyolos, mintha beszőtték volna. Megáll a küszöbön és meglátja Elizabeth-et. Az a megindultság, amellyel a házastársak nézik egymást, mindenkinek csendet parancsol.” (Arthur Miller – Hubay Miklós fordítása) Olyan végtelenül megindítóan, fájdalmas-szeretetteljesen nyüszít BKB/JP, hogy beleremegünk, s vele nyöszörgünk.
Proctort 1961-ben a Nemzeti Színházban Bitskey Tibor játszotta. Bányai Kelemen Barna méltó utódja. Az akkori előadást (rendező Marton Endre) műsorára tűz(het)te a Magyar Televízió. Tehát öt évvel ’56 után.
Akkor lesz ebben az országban megint KÖZTÉVÉ – sajtó- és szólásszabadság -, ha e szombathelyi előadást milliók s milliók nézhetik a képdobozok előtt. Addig nem. (Tényleg hihetetlen: a hatvanas évek legelején erőtlenebb lett volna a kommunista önkény, mint a mostani autokrácia?)
Jeleztük már, Bánfalvi Eszter/Elizabeth. Az említett ’61-es előadásban Mészáros Ági létezett Proctor feleségeként. Ha odafönn figyel Mészáros Ági – miért ne tenné? -, bizonyosan elégedetten mosolyog Bánfalvi Eszterre. Amikor Proctor (még a második felvonás elején) hazajön az erdőről, s leül vacsorázni – Elizabeth: „Mintha szólni akarna a férjéhez, de nem tudná kimondani.” (Miller) –; az a néma, mert hiszen szavakkal tényleg ki nem fejezhető szerelem-szeretet-féltés-aggódás-összetartozás, amit Bánfalvi Eszter sugároz az ura felé, bepárásítja a nézőszemeket.
Színháztörténeti fajsúlyú csoda.
Ilyesmiért érdemes élni.
Fekete Linda Abigail-je dermesztő; mestermunka. Hale tiszteletesként Kálmánchelyi Zoltán: hú-ha! „Nála műveltebbek is hittek láthatatlan szellemek összeesküvésében – és hisznek ma is.” (Miller). De még mennyire! Megrettent, gyáva szar intellektuel, ráadásul Isten alázatos szolgálójának tartja magát, aki valójában az értelmiségi/értelmes lét szembeköpője, megcsúfolója. S amikor rájön, fogjuk rá, rádöbben, hogy kiket is szolgál/t/ gerinctelenül, aljasul, kikkel kollaborált, akkor már réges-régen késő. Ott fog sírni, ahol senki se látja. Kálmánchelyi megérezteti ezt a rémséges – napjainkban igencsak „trendi” - tévutat.
Kiss Mari Rebecca Nurse látszólag hajlott hátú. A leggerincesebb, legtisztább mindahány közül. Óriási alakítás Kiss Marié. „Rebecca - … A gyerek az gyerek, hiába szaladsz utána, meg nem foghatod. Maradj csak békében, a szeretet visszahozza.” (első felvonás) S így bíztatja – nem sokkal az akasztásuk előtt - Proctort (negyedik felvonás): „Ne félj semmitől! Lesznek még igazabb bíráink odaát!”
Nem bocsánatos bűn, hogy Kiss Mari még nem kapta meg a Kossuth-díját!
Hartai Petra Maryként elképesztő, mennyi skálán brillírozik. A végén – őrületébe - beleborzongunk. Szerémi Zoltán kormányzó-helyettesként aljasul-rafináltan kegyetlen vérbíró („G”). Kenderes Csaba ügyésze elegáns/patent, mocskos lelkű „jó ismerősünk”. Mertz Tibor Parris tiszteletesének lélektisztítását aligha vállalná el bármelyik mosodás cég; a lehetetlenre nem vállalkozhatnak. Borsódzik tőle a hátunk. Nagy színész Mertz Tibor.
Avass Attila, Jordán Tamás, Vlahovics Edit, Nagy Cili, Kelemen Zoltán, Gonda Kata, Bajomi Nagy György, Szabó Róbert Endre, Wessely Zsófia, Dunai Júlia rendíthetetlenül-remekül szolgál (nem kiszolgál!).
Az elmúlt évtizede/in/k meg a MA díszlete és jelmeze Kálmán Esztert – meg Alföldi Róbertet - dicséri. Idővel a szekrény tetején egymás mellé kerülnek s porosodnak jelképek: Krisztus a kereszten, vörös csillag, magyar címer.
„gondoljátok meg, proletárok” (József Attila, Anyám - 1931).
Arthur Miller/Alföldi Róbert személyes gondként, válságként éli meg az emberiség nagy kérdéseit. Bizonyítják: nem lehet – mert nem hagyhatjuk - elpusztítani a humánum elérésére irányuló vágyainkat! Mindenkinek joga van a személyiségéhez, joga van küzdenie önmaga megvalósításáért, megváltásáért. (Ungvári Tamás után – szabadon.)
Az ötvenes években, pontosan 1957. májusban – Amerikában irracionális félelem uralkodott a kommunizmustól – Arthur Miller a hajthatatlanságát, a hajlíthatatlanságát, a karakánságát (nem volt hajlandó liberális kortársait beárulni) megúszta harminc nap börtönnel, hollywoodi feketelistával, 500 dollár pénzbüntetéssel, útlevél-használati tilalommal. /Bűnös: törvénysértés címén./
’58 májusában mentették föl a vád alól.
Vajon a mai Proctorok mire számíthatnak?
Miller/Alföldi Proctora a salemi börtönben ekképpen búcsúzik Elizabeth-től: „Ne mutasd nekik a könnyeidet! Ezeknek a könny az italuk! Légy bátor, legyen kőből a szíved, ilyen követ a nyakukra, azzal süllyedjenek el!”. Fölemeli hitvesét, szenvedélyesen megcsókolja.
A bitófához kísérik.
Szinte ezzel egy időben a - szomszédos településen, Andoverben kirobbant - forradalom szele eléri Salemet. Már nem csak méltatlankodik, felkel a nép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése