Nincs haladék - Az ötvenéves Jordán Tamással köszöntjük a hetvenöt esztendőset (1943. január 15.)

/Az 1993-ban készült beszélgetés a Magyar Színész című kötetben található; felelős szerkesztő: SZP/

 

Kuckója olyan, mint egy szerkesztőségi szoba. Papírok, könyvek, plakátok mindenütt – fotel, kanapé, kényelem sehol. Jordán Tamás, a budapesti Merlin Színház egyik vezetője puritán ember. Azonnal tegez. Kérsz egy kávét? – választ sem vár –; rögtön csinálom! Átszalad a szobájával szemben lévő teakonyhába, s néhány perc múlva már kész a fekete. Cigarettára gyújtunk, miközben úgy csinálunk, mintha nem figyelnénk egymást, pedig ő is fürkészi, ki fia-borja lehetek, miért érdekelhet a színészkamara elnöke. Törőcsik Mari tette rangossá e posztot, Jordán Tamás nemrégiben vette át tőle a stafétabotot. Nekem meg az jár a fejemben, hogy amióta ismerem filmről, tévéből, színpadról, mindig az villan be legelőször, hogy ez az ember ég.

"Meddig lehet égni? Hogy lehet ezt csinálni – bírni – hosszú távon?”

„Ha gyertyára gondolsz, akkor attól függ, milyen hosszú… A lényeg az, hogy úgymond éghessek, éghető muníció kell. Én nagyon sokat kapok. Nem önmagamban égek, hanem vannak társaim. Van a színházunknak egy iskolája, van egy eszmény, vágy, s azt, remélem, nem fogom elveszíteni. A hétköznapjaim sokszor nagyon pesszimista állapotban telnek, de alapjában véve hosszú távon mindig optimista vagyok. Azt hiszem, van értelme annak, amit csinálunk. A szürke hétköznapok után egyszer csak mindig jön, ha nem is vasárnap, de jöhet egy igazán szép ünnep, ami mögött sok munka, sok közös erőfeszítés van. Azért a néhány ünnepért csináljuk…"

„Mikor, milyen időszakban érezted, hogy ezekből több van, mint máskor?”

„Ezeket a dolgokat az ember utólag tudja megállapítani. Amikor már kristálytisztán látja. Természetesen tudom, hogy nagyon jól éreztem magam évekig az Egyetemi Színpadon, a 25. Színházban, hosszú évekig Kaposváron, és tulajdonképpen most is jól érzem magam. De hogy mennyire, ezt mindig utólag lehet tudni, amikor már van kis rátekintése az embernek. És azt, hogy pontosan mikor, milyen időszakban éreztem jól magamat, azt talán meg is lehetne határozni – de nekem a múlt az elment. Keveset foglalkozom vele. Fényképeket sem őrzök, cikkeket sem. Abban a természetes naprakészségben élek, amelyik a színészet jellemzője. Elszáll a szó a színész ajkáról, s ahogy elszáll, meg is hal. Lehet rögzíteni, de az már más."

„Amikor vége van életedben egy korszaknak, lezárult valami, milyen viszonyod marad azokkal, akiktől elköszönsz? Teljesen megszakad a kapcsolat, vagy össze tudtok még kacsintani, ha úgy adódik, hogy legközelebb megint együtt csináltok valami közöset? Meglehet, ilyesmiről nemigen beszél az ember, mert ha kimondja, már nem ugyanaz…”

„A színház leginkább a szerelemhez, a szeretkezéshez hasonlít. A szerelmekkel úgy van az ember, hogy sokféleképpen lehet találkozni, érezni. Én az életben is úgy váltam el, hogy a volt feleségemmel nagyon jó a viszonyom. A színházaktól is így váltam el, hogy azt a színházat jelentő emberekkel is nagyon jó a kapcsolatom, és természetesnek veszem, hogy véget ért és nagyon jó volt, hogy volt. Az ember örök életre esküszik házasságot, színházat is, de azért a pakliban benne van, hogy nem biztos, hogy örökké tart, de örökkévalóságnak tűnik az a néhány év, jó értelemben. Kaposvárral nagyon jó a viszonyom, most is dolgozom az ottani színészbarátaimmal."

„Nem véletlenül vannak kint az irodád falán az ottani legfrissebb plakátok…”

„A Lukáts Andorral most találkoztam, a Koltai Robival állandóan tartom a kapcsolatot, és a többiekkel is. Örülök, akárhányszor összehoz bennünket a sors."

„A megcsalatást, a csalódást hogyan viseled?”

„Igazából nincs csalódás. Mert mindenki változik, tehát én is.”

„De azért alapvetően nem.”

„Alapvetően nem, de amikor az ember már nem találja meg a helyét, ő is változik, a környezete is, az emberek összetétele – akkor már nincs maradás. Van olyan színház, ahol három-négy évenként kicserélődik a társulat. Van adott időszak, amikor nagyon együtt vannak, a vektortok egy irányba mutatnak, és elmozdulásuk után egyszer csak kiderül, hogy most már nem ugyanaz, nem ugyanolyan a társaság.”

„Ez törvényszerű?”

„Egészen biztos.”

„Nem lehet, hogy az ember ezzel esetleg áltatja magát?”

„Én úgy gondolom: hét év az körülbelül, amíg együtt lehet egy társulat. Szükség van feltöltődésre.”

„Új impulzusokra…”

„ Hát persze, erről van szó. Az egész színészetet úgy lehet karbantartani, hogyha az folyton kap injekciókat. És az belülről egy idő után már nem megy.”

„Mert teljesen hatástalanok.”

„Kell új! Ezt én normálisnak tartom. Még hogyha fájdalmas, akkor is.”

„Bár nem igazán szeretsz emlékezni, mégis érdekelne, pályád során kik által lettél az, aki most vagy?”

„Nagyon hosszú a névsor. Az a félelem tölt el, hogy kit hagyok ki. Nagyon szerencsésen alakult az életem. Mindig olyan helyen voltam, ahol a kollégák is, meg akik vezettek, kvázi tanítottak engem, azok mind értéket képviseltek. Az Egyetemi Színpaddal kezdem, akkor Ruszt József még főiskolás volt. Hihetetlen izgalmas jelenség volt, nem fért a bőrébe, mindig újat akart, és újat is csinált. Csillogó tehetségű volt. Tőle kaptam az első löketet, utólag tudom, hogy a színház területén milyen sokat. Az olyan volt, mintha főiskolára jártam volna. S azok mind jelentős emberek, akikkel ott együtt dolgoztunk: Halász Péter, Fodor Tamás, Kristóf Tibi, Sólyom Kati, Hetényi Pál, Székhelyi József, Helyei László. Kihagytam pár nevet, tőlük elnézést kérek. Boldogságos öt-hat év volt, amit ott töltöttem. Utána jött a 25. Színház, a Gyurkó László és a Berek Kati vezetésével, a Szigeti Karcsi, aki rendezett, már nem él. Györgyfalvay Katalin, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, a kollégák között Haumann Péter. Jobba Gabi és Zala Márk már nem élnek, Iglódi István; itt is hosszú a névsor. Ott találkoztam a Lázár Katival (élettársával – szp). Aztán Kaposvár következett avval a fantasztikus társulattal, amely már ma is legenda, pedig valóság volt. Hosszú-hosszú lista. Ha úgy tekintem, hogy az egész élet egy tanulási folyamat, azt gondolom, ennek az iskolának egyetemi részét Kaposváron jártam ki.”

„Őze Lajos halála után 1984-ben te örökölted a Hány az óra, Vekker úr? című film főszerepét. Milyen érzés volt?”

„Érzelmileg nagyon bonyolult. Az Őzét mindenki nagyon szerette, nem is lehetett nem szeretni. Azon túl, hogy szerettem, azt gondoltam, ő az egyik legnagyobb magyar színész, annak ellenére, hogy nagyon csonka maradt így a pályája. Az különösen fájdalmas, hogy ez a film, amit abszolút neki írtak a Bacsóék, torzó maradt. Konfliktus volt bennem, hogy ebben a helyzetben nekem mi a dolgom. Sokan feltették a kérdést, hogy befejezzem-e helyette, vagy ne. Én végül is hallgattam arra a súgásra, amely nehéz pillanatokban szokott jönni belülről, s akkor, hogyha érzem, hogy azt nem manipulálom, hanem hagyom, hogy vállaljam el, és csináljam végig. Attól, hogy ő meghalt, s ezt a filmet abbahagyják, semmi nem történik. Semmi jó sem. Azt gondoltam, ha vele ezt megkonzultálhatnám, én is szerettem őt, ő is szeretett engem, ő maga mondaná, örülök, hogy te vagy az, aki csinálja. S természetesen volt olyan a környezetemben, aki ugyan nem mondta, de akiről éreztem, nem ért vele egyet.”

„Ötvenéves vagy. Ezt hogyan éled meg? Nagyon ’benned’ van?”

„Persze. A negyven az nagyon megrendített. Akkor még nem tudtam, hogy ennyire fog hatni rám egy évszám, egy kerek évforduló. Egészen negyvenéves koráig az ember úgy van, hogy majd. Csinálja, csinálja, s úgy gondolja, ez mind előkészület ahhoz, ami most következik. Lehet, én ilyesmivel sokat foglalkoztam, de amikor elértem a negyvenet, azt mondtam: most már nincs haladék. Most már valami történik.”

„Tehát akkortól tényleg felelős vagy?”

„Mélyen felelős. És nagyon szaladnak az évek. Az ember, ha öregszik, akkor veszi észre, milyen röpke egy esztendő, de akár egy évtized is. Nem lehet elvesztegetni perceket sem, nagyon kevés van belőlük. Megrémültem attól, hogy most mi jön. Kicsit meg voltam zavarodva. Ennyi egy élet? Alig történt valami, és már negyvenéves vagyok. Majdnem pánikba estem. Persze mindenki másként éli meg az időt, van, aki már tizenhat évesen felnőtt, más negyvenévesen sem lesz az.”

„Megint más sohasem…”

„Igen. Szóval azért az mégiscsak pánik volt. Nem akarok senkit megijeszteni, aki most a negyven felé közeledik, ezt nem akarom cifrázni, végül is elmúlt az a riadalom. Attól rémültem meg, hogy ilyen gyorsan eljött. Nem hittem a szememnek.”

„Akkor valamelyest megváltoztál?”

„A fene tudja. Biztosan. De akkor is változtam volna, ha nem esek pánikba. De azért tudat alatt ott motoszkált: most már minden kicsit másképpen van… Azóta nagyon gazdag tíz év telt el. Amikor negyven voltam, már eltelt három kaposvári évad. Valamilyen módon hiszek abban, hogy determinált az ember élete. És hiszem azt, hogy az Isten irányítja, segíti az ember létét. Miközben egészen vadul és szenvedélyesen voltam ateista, tizennégy-tizenöt éves koromtól egészen harmincvalahány éves koromig, most már visszataláltam az Istenhez, és tudom, nagyon sokat kaptam tőle. Jól egyengette az utamat, és mindig kellő időben penderített el egy másik helyre, anélkül, hogy nekem hagyott volna időt a gondolkodásra. Egyszerűen parancsolólag, sürgetőleg elintézte a változásokat. Nem önvédelemből mondom, biztosan tudom. Úgy érzem, hogy olyasmivel foglalatoskodom, természetesen nem mindig, de alapjában véve igen, amihez a legnagyobb kedvem van. És ez nagy boldogság. Hogy egybeesik az embernek a munkája a hobbijával, a kedvenc időtöltésével.”

„Szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?”

„Meg kell nézni, miért dolgozik az ember, hová teszi le a voksát, s kiket választ munkatársainak. Csak jókat szabad. Utána azzal kell folytatni, azon kell fáradozni, hogy a munkatársak a lehető legjobban ki tudják élni magukat, olyan feladattal kell megbízni őket, amely birtokossá teszi őket. Mindenki azt akarja, hogy kivegye a maga részét.”

„Ez nyilván azt jelenti, hogy ki-ki azt érezze, fontos. S arra, csakis arra használják, amiben a legprofibb.”

„Pontosan. Ez alapvető. Hogy érezze, én csináltam, nekem köszönhető. Ha ez létrejön, akkor már alig kell vezetni.”

„Itt a Merlinben ez működik?”

„Valamelyest igen. Azt nem tudom, hogy jó vezető vagyok-e, azt is nehezen tudom megítélni objektíven, hogy a munkatársaim valóban jók-e. De azért kevés ember van itt, viszonylag könnyű egyfelé húzni a szekeret.”

„A színészkamara – s oda már jóval nagyobb csoport, a színésztársadalom jelentős része tartozik – szekere merre halad? Mit szóltál ahhoz, hogy téged választottak meg elnöknek?”

„A kamarának van valami respektje, valamiféle hatása. Talán odafigyelnek arra, amit mondunk. Ám a konkrét ügyeknél az a tapasztalatom, hogy a színészek, miközben panaszkodnak arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak, egyedül vannak, a panaszok mellett nagyon kevesen vannak olyanok, akik tenni is akarnak valamit egymásért. Örültem a bizalomnak. Nekem kicsit más a helyzetem, színházat is vezetek, igaz, nincs állandó társulat. De tény, én most éppen nem vagyok annyira kiszolgáltatva a sorsnak. Nem félek attól sem, ha ne adj’ isten, a Merlinnek valami baja lenne, én azért biztos nem maradok munka nélkül. Sokfelé hívnak. Nem rettenek meg a kamarával kapcsolatos konfliktusoktól sem. Mélyen hiszem, a sziszifuszi munkának lesz majd valamilyen eredménye. Ebben a dologban sincs sok haladék.”

Szenkovits Péter – 1993
/Magyar Színész című kötet, 1997- Szombathely, felelős szerk.: SZP/