„A soha-nem-volt és soha többé el nem érhető szabadság adja meg Shakespeare nyelvének és beszédének mindenek fölött való nagyszerűségét. Shakespeare emberei… nem gondolatokat beszélnek, hanem valami sokkal ősibb dolgot, magukat a tudatban felvillanó képzeteket, …a tudat nyersanyaga bukkan fel itt barbárul és csodálatosan.
… Ez a szabadság élteti a shakespeare-i humort is. Vígjátékai nem szellemesek, a gúny, a megfigyelés, a félszegségek nevetségessé tétele kis szerepet játszik bennük. A komikus hatást a meglepetés váltja ki: azon lepődünk meg, hogy mi minden eszébe nem jut ezeknek az embereknek és milyen sorrendben, micsoda vad összefüggésekben!” (Szerb Antal /1901-1945/: A világirodalom története)
És mi mindenre asszociáltat(hat)
bennünket Réthly Attila Vízkereszt vagy bánom is én című Shakespeare-rendezése
a szombathelyi Megyeháza udvarán, a Weöres Sándor Színház társulatával
szövetkezve!
Kimentik a tengerből az
ikerpárt. Belénk villan: kutya kötelességünk (lenne) segíteni bajba jutott
embertársainkon. Evidencia. Befogadni őket. Természetesen. Nem azért mert nemesek (mint Viola és Sebastian), hanem mert sorstársaink e planétán.
Megismerni, megérteni egymást.
Integrálni, integrálódni.
Legelébb persze meg kell dolgozni saját arcunkért. Meg kell küzdenem a sárkányaimmal/ördögeimmel. Bestiák! Le kell tudni vágnom a sorra-rendre bennem/belőlem (is) kinövő hétfejeiket. Ez folyamatos munkálkodás, akár a kerti gazolás. Ha nem kapálom ki – rendszeresen - a gyomnövényeket magamból, begyöpösödök.
Oda a belső szabadság.
Aztán meg a külső. A manipulálók torzhada könnyedén fölzabál(hat) mindnyájunkat.
Dudva egy világ ez!
Bődületes, micsoda módi bábként faragtatva lenni – megcsonkítva, torzként -, vegetálni. Évezredek óta.
Meddig?
Az uralkodó, a hatalom ülepének nyalásában jeleskedők brancsa mindenre, mi nemtelen, dalolva képes. Mint Malvolio. „Nemesember”. Orosz Róbert nyílt színi tapsot kap, mert oly tökélyre formázza a seggnyalót. Önként és dalolva önmagát gyomirtózza le. Nem középiskolás fokon.
Irtózatos, iszonyatos. Miközben rá-rá ismerünk életünk megnyomorítóira. Galádakra, csalókra, hitványakra, semmirekellőkre, gyalázatosakra, vétkesekre, közveszélyesekre.
Zsákmányleső siserahadra.
Orosz Róbert - eddig is mindig rögzíthettük - soha nem okoz csalódást. A jellemtelenséget (finom szólva) megjelenítő jelenetsorozata sokunk szemébe könnyeket csalt. Elő-előkerültek a zsebkendők. Az ilyen alávaló alattvalók miatt szenved(ett) a világ Hitlertől, Horthytól, Rákositól, Kádártól – a Vízkeresztet történetesen ebbe a korba helyezi a WSSZ -, de a mai utódaik fegyverhordozói/ganajtúrói szintén ugyanilyen hóhérpallosok.
Bitangok. Banditák. Brigantik.
És mindeközben – élni, valahogy túlélni kell e szörnyetegeket, a szörnyűsége(i)ket!
Szeretni, barátkozni, élvezni együtt, közösen a lét(ezésünk) csodáját!
Szerelmesnek lenni abba, hogy megadatott nekem, neked, nekünk ez a misztérium!
A Weöres Sándor Színház Shakespeare prezentációja simogat, bíztat, vigasztal. Elviselni segíti a rosszat.
Annyi, de annyi szín kevereg benne, hogy az elképesztő!
És a precízség, pontosság: lenyűgöző!
Belénk olvasztja azt is, hogy igazi csapat számára nincs – mert nem létezhet – lehetetlen! És előbb-utóbb igenis kisimulnak a ráncok.
Rajtam, rajtad, rajtunk múlik!
És, nem idealizmus: a boldogság.
A közös boldogulás.
Hát nem ezért teremtetett az Ember?
Katartikus, amikor helyreáll a rend. Szemek párásodnak színen s széksorokban. Erőt ad e megrendülés.
Az ötletdömping, a mindent bele meg a finomság, az elegancia szintúgy jellemzi – akárcsak máskor - a WSSZ küldetést teljesítő gárdáját. Mindenki fontos, nélkülözhetetlen láncszem. A pazar Balogh János, az érzékeny, rabul ejtő Gonda Kata, a kifinomult Jámbor Nándor, az odaadó Fekete Linda, a klassz Horváth Ákos, a sugárzó Alberti Zsófi, a varázslatos Nagy Cili, az ezerszínű Kálmánchelyi Zoltán, a zseniális Jordán Tamás, az ördöngös Endrődy Krisztián s a vendégként nagyon is itthon lévő, szenzációs/páratlan Bezerédi Zoltán.
Szerb Antal, akit 1945.
január 27-én, Balfon nyilaskeresztes pribékek vertek agyon, negyvennégy évesen,
ezt írja William Shakespeare-ről (1564-1616) a már jelzett világirodalmi
értékelésében: „Költészete, mint Danteé és Goetheé, teljesség: az egész világ
benne van. Az utókor leginkább ezért az egyetemességéért csodálja. Ez az
egyetemesség természetesen csak bizonyos szemszögből teljes: az érzések,
indulatok, ösztönök totalitása. Drámai teljesség: megvan benne minden, ami
drámai az ember életében, minden, ami mozgás és minden erő, amely az embert
mozgatja.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése