„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem. / Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát, / De sohase mondd, hogy nincs tovább.” (1980, szerzők: Döme Zsolt/Verebes István, előadó: Hernádi Judit; Mészáros Márta Örökség című filmjének betétdala.)
Mi minden (meg)változott szűk negyven esztendő alatt!
És persze mi minden mégsem.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Nem jöhet új az életben hirtelen.” Avagy az új a régi?! Merthogy az oroszok megint – újra (még mindig?) - a spájzunkban vannak.
Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet/orosz barátság…? Az örök…?!
De tényleg: ez komoly?
Ha átcsúszna – valami csoda folytán - illetékes elvtárséknál az a népszavazási kezdeményezés, hogy ismét, megint lesmárolja-e a két népvezér egymást soros (hm) randevújukon, az együvé olvadás jegyében, mire voksolnánk? Igen vagy nem?
Alighanem a többség elsöpörné ezt a régi-új szerelmet: „sokáig, míg a Duna vize nem ér bokáig” (népi szólás). Paksnál sem.
Árva kukkot nem értettünk az
egykori rádiós vízállás-jelentésekből. A mai királyi kommunikáció ugyancsak
halandzsaként értelmezhetetlen. Normális gyomor számára (meg)emészthetetlen.
Hát persze, hogy mindez is
bevillan(t) – második megtekintéskor (2017. augusztus 25-én, pénteken délután)
– a szombathelyi Karneválszínházban, amikor is a Weöres Sándor Színház művészei
Réthly Attila főrendező irányításával újra óriási sikerrel játszották
Shakespeare nyomán a Vízkereszt vagy bánom is én című (1601-ben fogant)
szakadatlanul aktuális (víg)játékát – abszurdját. A Kádár-érában vagyunk. A pincér, az ízig-vérig színjátékos Endrődy Krisztián - amikor italt mér az orosz tisztnek, aki ezúttal történetesen a penge Horváth Ákos -, óvatlan pillanatban, természetesen, hoppá, belefújja taknyát a megszálló pohárkájába, s így szolgálja föl neki a nedűt. Egészségedre! Nazdarovje!
Tegyük a szívünkre a kezünket; mi másképpen viselkednénk, cselekednénk a bennünket (újfent) megszállókkal, mint teszi azt a világraszóló deszkákon – a szombathelyi Megyeháza udvarán – eme (fel)szolgáló? Egy frászt!
Gusztustalan, hát, persze, amit művel, de legalább ő nem kollaborál. Teszi, amit - adott körülményei között, lehetőségein belül - megkövetel a haza.
És (ivó)cimborái sem tétlenkednek. A nem csupán névleg vitéz Tóbi, a fantasztikus Bezerédi Zoltán, a berezelős /úgyszintén/ vitéz, de ha kell, a bajban társ Ábris, a minden szerepben kiváló Kálmánchelyi Zoltán. És jé, megint csak a csalingerünk (igen: ő az igazi főúr!), Endrődy Krisztián. Kellemes együtt inni, jókat dumálni, múlatni az időt, évődni, ugratni egymást, de amikor a szükség úgy hozza, akkor nincs mese: szövetkezni kell a sátán ellen. Meg kell leckéztetni együtt – fifikásan, kreatívan, apait-anyait beleadva - az elmebeteg, felfuvalkodott /mindenkori/ despotát, élősködő nyikhajt, aki (csaknem) mindenkit kénye-kedve szerint megaláz/na/, kisemmiz/ne/. Kretén. Imbecillis. Stupid.
Orosz Róbert e „nemesember” színét s fonákját oly’ élethűen cicomázza, hogy egyszerűen kiráz bennünket tőle a hideg. Íme, a diktátor, mint olyan. Emberek, sorstársak, hát ezek, az ilyenek diktálnak, „diktatúrálnak” nektek! Elment a ti eszetek, ha ezt hagyjátok, ha ebbe belenyugosztok, ha ezt nem külditek zárt osztályba, megérdemlitek! Értitek?! Ébredjetek már föl a jó életbe!
És mindeközben itt vannak az újabb és újabb generációk tagjai, akik fogékonyak, nyitottak, őszinték. Élni szeretnének. Nem megnyomorodni. Nem kitántorogni. Maradni. Szerelmesnek lenni. Alkotni. Teremteni. Családban létezni. Boldogulni.
Egészségesnek maradni. Betegként esélyt kapni méltóságteljes fölgyógyulásra. Tisztelve s megtiszteltetve lenni: másságra, fajra, felekezetre tekintet nélkül.
Szabadnak lenni. Szárnyalni.
Nem félni. Következmények nélkül kimondani az igazat. Akár olyan udvari bolondnak, tréfamesternek lenni, mint Feste, akit Jordán Tamás prezentál a Vízkeresztben; hittel, energiával, humorral, összekacsintva a gonoszt a halál pöckére küldő csapattal, csoporttal; vonzva mindent, mi szép és jó. Nem ismerve lehetetlent; kihozni önmagunkból, egymásból a maximumot.
Teljesíteni létezésünk küldetését.
Csak dicséret illeti Balogh Jánost, Gonda Katát, Jámbor Nándort, Fekete Lindát, Alberti Zsófit, Nagy Cilit is! A fordító Nádasdy Ádámot, a dramaturg Hamvai Kornélt. A Mágikus Mintha zenekar (Sohase mondd… meg aztán Kovács Kati-számok: Az én időm /egyszer lejár/, Most kéne abbahagyni - etc.) alázatból és odaadásból szintúgy jelest érdemel. Maronics Ferenc zenei vezető, Takács Lilla jelmeztervező, a kellékes Varga Máté és a súgó Győrváry Eszter, az ügyelő/rendezőasszisztens Egervári György bizonyosan nem felejti el, hogy olyan előadáshoz tett hozzá, ami túlnő színháztörténeti jelentőségén. Bennünk, nézőkben helyezett el bányalámpákat. Szó szerint (elhangzik): „nincs más sötétség, mint a tudatlanság”.
A tudás örökmécsesét nem lophatja el tőlünk senki, amiként a következő generációk kanóca is égni fog.
Egyszer s mindenkorra.
A pojácát/zsarnokot megleckéztető team egyike, Tóbi utolsóként mászott le a kempingautó tetejéről, amikor a létra kiakadt – s kis híja volt, hogy Bezerédi Zoltánt nem érte baleset. Egy néző, észlelve a bajt, felpattant (pedig nem pehelysúlyú), s elkapta a grádicsot. Bezerédi Zoltán kezet fogott vele köszönetképpen, s aztán minden ment, mint a karikacsapás.
Még hogy apatikus volna a közönség/közösség?
Ugyan már!
Ha arról van szó, hogy mondjuk az oroszok, az agresszorok ne adj’ isten újra a spájzban lennének, akkor nem lennénk híján az összekovácsolódásnak, összefogásnak.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, / Nem jöhet új az életben hirtelen. / Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel, / A mindenen túl a minden jön el.” (Döme Zsolt/Verebes István/Hernádi Judit)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése