www.alon.hu
www.epoc.hu
Hungary News
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzhet!? Hát, persze, hogy belénk költöztek az emberiség elmúlt néhány évezredének történései; sorscsapásai s remélhetőleg azért a boldogság-pillanatai is. A XIX.-XX. századi emlékképek pedig még meg sem porosodtak testünk, lelkünk, szellemünk polcrendszerében. S a mi XXI. századunk „gondoskodik” arról, hogy többnyire a negatív archív felvételeinket idéző események peregjenek előttünk, elevenedjenek meg újra és újra.
2017 májusában, amikor e Föld itteni féltekéjén turbó üzemmódra kapcsol – normális esetben - a természet, eltöprenghetünk azon, miért éppen mostanra vált oly rideggé s kiszámíthatatlanná a natúra éppúgy, mint a társadalmi közérzet bolygónk csaknem egészén.
Az ötvenes-hatvanas évek óta nem volt ennyire fagyos a légkör.
Pedig akad szívet bizsergető esemény, évforduló. 1917. május 13.: az első világháború finisében, éppen száz esztendeje, a portugáliai Fatimában jelent meg a Szűzanya három pásztor gyereknek. A második világégés európai befejezését nyugtázhattuk /hetvenkettedszer/ május 9-én. Derűlátásra adhat okot szintúgy, hogy május 14-én ünnepelhetjük Izrael Állam megalakulásának 69. évfordulóját.
Mindeközben nem bulvárszintű a fenyegetettség: atom-terrortámadás réme (is) fenyeget. A Biblia kódjának világklasszis tudósai rohamtempóban igyekeznek megfejteni a jövőnket, pontosabban rávilágítani arra, hogy a katasztrófák elkerülhetők lennének, ha közösen cselekednénk.
Szűkebb pátriánkban - Európában - a demagógia újraélesztői igyekeznek sakkban tartani legelébb is a saját népeiket az alapvető emberi jogok megnyirbálásával.
Mindezek is kavarognak – aggasztanak - bennünk, miközben tán még soha nem vágytunk arra, hogy megtaláljuk azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével mégsem, csak azért sem adjuk fel a jövőbe vetett hitünket. Képesek legyünk elkergetni a lelki-szellemi nukleáris viharfelhőket gyermekeink s a következő generációk feje felől.
Mindehhez még megmaradt nekünk: a művészet. A bennünket újrateremtő: teátrum. Éppenséggel a budapesti Vígszínház. S az olyan rendezvényfolyam szintúgy, mint az e napokban a fővárosunkban zajló Zsidó Művészeti Napok.
A Víg Házi Színpadán éli meg az Oscar-díjas Szabó István (1938) rendezésében Simon Stephens (1971, angol drámaíró) Távoli dal című monodrámáját Józan László (1987). A darabbéli harmincas Willem, az amszterdami születésű fiú miért is húzott el New York-ba? Meghalt öccsének – nekünk - vall mindarról, amik a saját lényegünket is alakítják. Családról, szülőkről, testvérekről, barátokról, (iskola)társakról. Szerelmekről. Mindennemű kapcsolatunkról, ami eddig vagy megadatott, vagy nem.
Szabadság-vágyunkról.
A számvetés során talán-talán ráébredünk, merre is keressük a magány mélységének kútjából a menekülés lehetőségét.
Miképpen állok én itt - legelébb is - a saját színem előtt? Viszonyrendszeremben hol, mekkorák a zavarok, a zárlatok?
Simon Stephens, Szabó István, Józan László az őszinteség lézerével gyógyít. Szabadít meg a bennünk (s a körülöttünk) ólálkodó gonosztól.
Egyetlenegy – az egyes - ember mennyire sokszínű! Világegyetem. S miért is kellene akárcsak magamban áramtalanítanom például a mások másságának avagy a saját magam egyediségének a megérzéséhez, megértéséhez, elfogadásához szükséges adaptereket?
Józan Lászlót Áts Feriként láttam Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúkjában, szintén a Vígben. Elsőrangú a rivális csapat vezéreként, méltó ellenfele/partnere Bokának/Wunderlich Józsefnek. Willemként nem csupán a 2011-ben kapott Junior Prima díj úgymond neki járó jussát igazolja, hanem: Jászai-díjat érdemel. Nem ígéret: művész. (Gondoljunk csak bele, Petőfi huszonhat évesen halt meg, s rakatnyi remeke hatósugár, míg ember az ember!)
Az immár II. Zsidó Művészet Napok (ZSIMŰ, május 6-14.) kimagasló eseménye, a Shalom Mr. Berlin! című koncert-költemény úgyszintén az egyéni, az egyetemes szabadság és a béke eszményét hirdette az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében. A zseniális Alföldi Róbert (1967) az Oscar-díjas Irving Berlin (1888-1989) fehérorosz zsidó családból származó világhírű amerikai zeneszerző, szövegíró, forgatókönyvíró életéből villantott fel epizódokat. Az ezerszínű Udvaros Dorottya (1954) s a szintén szuggesztív Náray Erika (1967) százmilliók ismerte Berlin-szerzeményeket csepegtetett - meg robbantott - belénk a lenyűgöző Berdin Tamás (1969) kifogástalan jazz zenekarával.
Alexander’s Ragtime Band, I Love a Piano, Blue Skies, Play a Simple Melody, Cheek to Cheek, God Bless America… Berlin (ki ne tudná: ő jegyzi a White Christmas-t is) így vallott: „Nem zenét, slágereket írok.” Jóllehet a kottával soha nem sikerült baráti viszonyba kerülnie, asszisztense írta le a szívéből-fejéből kipattanó dallamokat. Ezerötszáz szerzeményének (dalának/szövegének) nem kis hányada állta ki a halhatatlanság próbáját. Meglehet azért is, mert kevés szóval/hanggal célozta meg a minden(sége)t.
Ötéves volt Izrael Izidor Balin (a későbbi Berlin úr), amikor szüleivel, testvéreivel menekülni kényszerült Szibériából, a pogromok elől. Amerikában leltek otthonra. Az Alföldi/Udvaros/Náray trió s Berdin Tamás jazz zenekara cipelte meg röpítette át a nézőket a XX. századon. Élet-halál hullámvasúton közlekedtek közvetlen elődeink (is); az évezred végéről személyre szabott traumáink máig kísér(te)nek bennünket.
Az Urániában az ünnepi eseménysort megnyitó Yosef Amrani (1958, Haifa), Izrael Állam budapesti nagykövete egyébiránt tavaly ősszel, amikor átadta a megbízólevelét a Magyar Köztársaság jelenlegi elnökének, ekképpen fogalmazott: „a történelemnek nem korlátként, hanem morális és politikai iránytűként kell szolgálnia bennünket”.
Az Urániában az Izrael és Magyarország közötti mély kulturális kapcsolatról, többsávos hídról beszélt. „A kimeríthetetlen gazdagságú zsidó kultúra szerves része Magyarországnak. S nagyon sok magyar épített hazát Izraelben.” Méltatta a Zsidó Művészeti Napok főszervezőjének, Vadas Verának a több mint másfél évtizedes szenvedélyes, elkötelezett tevékenységét, amelyet a Zsidó Nyári Fesztiválok sikere is fémjelez.
Alföldi Róbert interpretálta Irving Berlin Isten áldja Amerikáját (God Bless America), az Egyesült Államok második számú nemzeti dalát, ami a kulturális és vallási tolerancia – egyetemes - szimbóluma.
A béke dala.
Mind ahányszor fölcsendült az első, a második világégés idején, 09/11 után, szóval, mikor a legeslegnagyobb szükségünk van rá, vigasztal. Reménységgel, életvággyal telíti a szívünket. „Míg a viharfelhők összegyűlnek a tengeren, / Hirdessünk egy olyan földet, amely szabad, / Mindannyian hálásak legyünk olyan szép földnek, / Miközben ünnepélyes imáinkban emeljük fel hangunkat.
…Isten áldja Amerikát, otthon édes otthonom.”
S hát persze, hogy az itthoni „saját Amerikánk”, közép-európai hazánk és szeretteink sorsa miatti aggodalom járta át sejtjeinket. Együtt/közösen mondtunk imát Irving Berlinnel/Alföldi Róberttel. Ki a csuda törődött azzal, hogy csak késve sikerült a zsebkendőnket előhalászni, amikor már az ingünket áztatta könnypatakocska.
Azt is fölelevenítette Alföldi, amikor a harmincas évek végén - a világ ismét vadorzó arcát mutatta - játékfilmet forgattak Irving-el. A katonai körletből a bakaruhás zeneszerzőt két rendész rángatja ki. A film díszbemutatóján Irving édesanyja ezt meglátva, fölpattant a helyéről, kétségbeesetten elkezdett kiabálni: „Pogrom! Pogrom!”. A közönségnek nem igazán tűnt fel, mert azt hitték, ez is a műsor része… Utóbb alig lehetett megvigasztalni Irving édesanyját, hogy ez ám játék(film), ne tessék aggódni! Erre a mama ekképpen reagált: „Ismerem én az ilyen játékokat!”.
Nem tudom, hallottam-e valaha is ekkora teátrumi csendet.
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzik!? Hát persze, hogy belénk költöztek az emberiség néhány évezredének történései. Sorscsapásai. S remélhetőleg a boldogságpillanatai is. Az egyéni, a közös, az egyetemes béke- és szabadságvágyunk éltetői.
2017. május 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése