Én és a kisöcsém

Koltai Róbert: Én és a kisöcsém egy buszon bumlizunk
– közben csillag bukkan föl


Csillag jött a világra a szombathelyi Weöres Sándor Színházban! Hogy a szü(let)és mennyire volt nehéz vagy sem, erről nincsenek információink.
Az olykor látszólag ilyen, máskor meg olyan neműnek mutatkozó (azért nem kell megijedni!) gyermek
kicsattanóan egészséges teátrumi palánta, hivatalos és nem hivatalos, tehát megbízható forrásokból is
megerősítették: deszkákra termett - színésznő! Családja, (szín)háznépe is, köszöni szépen, prímán érzi magát; a szurkolótábor, pedig eufóriában leledzik. Tömör (szoszo!) továbbított üzenetben – sms-ben - ennyit érdemes világgá kürtölni az Én is a kisöcsém című „operettőrületről”.
A rendező – aki Félix-papi is – Koltai Róbert, Kató/kisöcsém/komika Edvi Henrietta (jé, már!) színművészeti egyetemista, aki máris (hogy röpül az idő!) átvehetné a diplomáját.
Bővebben: a Weöres Sándor Színházban Edvi Henriettát az álomkóros, elkényeztetett leányzóként
(aki, ugyebár, öcskössé változik, a végén meg, no, de hiszen ki ne tudná…?) már az antréja (belépője) után
megtapsoltuk volna, ha nem „nyomtuk volna be társasutazásunk buszának fékpedálját”; hogy a csudában is lehetséges az, hogy iziben merészel delejezni lényével, személyiségével, kisugárzásával? Mi aztán juszt sem adunk elismerés-előleget! – utóbb meg csaknem verhettük a fejünket a falba. No, de spongyát rá!
Eisemann Mihály (1898-1966; a magyar operett egyik szülőatyja) és Szilágyi László (1898-1942; korának
leghíresebb librettóírója) a profizmus szinonimái. Koltai Róbert sem az ellenkezőjéről híres (még szép!), amiként a hét esztendős Weöres Sándor Színház társulata (dinasztiája) sem. Így hát, minden klappol(t)! Egy – valódi - fiatalember is debütált, a szintén még növendék Matusek Attila, az egyik (csak látszólag) ütődött magánnyomingerként (szimatként). Az ő (élet)tanodai bizonyítványa is immár borítékolható.
Egy „familiáris” közösség értékét az is (fém)jelzi, mennyire nyitott, befogadó. Az újakat mennyire akarja-tudja integrálni úgy, miközben fölfrissül, újra- és újrateremti önmagát. Impulzusáramlás- meg összeadódás; milyen pofonegyszerű(nek is tűnik). Együtt és külön-külön is. Nagy Cili: kitűnőség, fénylő gyöngyszem. Németh Judit, „csa-csa-csak egy cseppet ittam”; csillog, tündököl. Kálmánchelyi Zoltán (van teher a vállán – bírja is szusszal rendesen!), Orosz Róbert, Bajomi Nagy György sziporkázik; bocsánat a szófukarságért! Varga Dóra, „jaj, de jó a habos sütemény…”; szívfacsaró, a csuda vigye el, kis híján megríkató. Vass Szilárd „piciként” is nagy, Poór Éva és a többi alkotótárs – Dőry Virág jelmez-, jellemformáló művésznőtől Sebestyén Csaba táncíróig – alázata: igen, így érdemes! És még mi minden: irónia, összekacsintás… Hogy itt és most ez a társasutazás – ez a végtelen kiszolgáltatottság, a szolidaritás csaknem fagypontig süllyesztése/züllesztése - ugyan egyre kibírhatatlanabb, elviselhetetlenebb, ám amíg valódi „koltairóbertes sztracsatellákkal” szolgálnak nekünk/bennünket, csak-csak elviselhetőbb egy (közös) buszon összezárva bumlizni, talán-talán megússzuk. S ha még csillag is föltűnik…
                                                                                                                                                     szp 

www.alon.hu