Egyik pillanatról a másikra – számítógép-vezérlésünk
végleges/időleges(?) földi lekapcsolását követően – testünk/korpuszunk (már)
nem a sajátunk. Részlegesen sem rendelkezünk vele. Más kérdés: a folyamatosan
változó űrméretű, tömegű, állagú, formájú testalakzat(unk) mennyiben/mennyire
(volt valaha is) a miénk? Életünk záradékát/függelékét/appendixét – azaz: halotti
bizonyítványunkat – nem mi (…) diktáljuk a sorsnak; korrektúrázásra
sincs(?) módunk. Holttetemünket, földi maradványunkat ide-oda-amoda hurcol(hat)ják
meg (ha egyáltalán…), akár vég/rend/ellenségesen. Csak bizonyos idő elteltével
- huzavona/ramazúri/hűhó/cirkusz után – léphet érvénybe hagyatkozásunk/testamentumunk.
Akkor meg már – majdhogynem – minek…
2014.
szeptember 15., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése