Késve bár, de törve nem… A Kossuth-díjas Gera Zoltán, a
Nemzet Színésze 2014 augusztusban töltötte be 91. életévét. Nemrégiben kerestem
föl budai otthonában. Vele és élete párjával, Helga asszonnyal – újra -
létbeszélgetést folytattunk, ahogyan azt már számtalanszor megtettük (továbbgombolyítottuk
azt a bizonyos fonalat, amit legutóbb abbahagytunk telefonon, illetve
személyesen).
Most mégsem ebből idézek. Ráadásul olyan könyvet kaptam
kölcsön tőlük (visszaadási határidő: az őszi születésnapom), amely kapcsán – univerzum és
az ember, a tudatalattink ébredése, etc., etc. – még sok szó esik a teremtuccse „hasábjain”. (De:
ne rohanjunk, lesz még alkalom erre is!)
„Szegedi gyerekkoromat, kamaszkoromat a lázadás jellemezte”
– morfondírozik budai otthonában Gera Zoltán kiváló művész,
filmszemle-életműdíjas (2002) színművész , amikor arra biztatom, hogy ossza meg
rajtam keresztül az olvasókkal eddigi földi létezésének tapasztalatait, vagy
legalábbis annak valamiféle eszenciáját.
„Egyfajta elégedetlenség fogott el azzal a környezettel,
azokkal az emberekkel, rokonokkal, barátokkal (bár szeretettel öveztek)
szemben, amivel, illetve akikkel körbe voltam véve. Valami gomolygó tágasság,
más mentalitás után szomjaztam, földrajzilag és kulturális szempontból is.
Vágytam más városok, táncdalok, nyelvek és mindenféle másság után. Most, öreg
koromra a kör bezárult; megtanultam szeretni a szülővárosomat (mosolyog),
megtanultam megbocsátani magamnak nyugtalanságomért, s elég későn megtanultam
viszontszeretni, -becsülni rokonaimat, zilált családi életemet. Ez a két pólus,
amit megértem, egységes egésszé olvadt bennem. Miután elhagytam ifjúkorom
öntelt kábaságát, az alapvető dolgok kezdtek kibontakozni bennem; ki vagyok
tulajdonképpen, a születési anyakönyvi kivonaton túl; miért vagyok, mi a
teendőm ebben a létben. Hangsúlyozom, ez nem koravén okoskodás volt bennem, hanem
én ezt most látom így, nyolcvanhárom év tapasztalatai szűrőjén keresztül. A
legfőbb tapasztalásom az volt, hogy csak sodródom. Sem a tanulásban, sem a
játékban nem volt semmiféle elképzelésem, ami magától értetődő, hiszen egy
bizonyos korban ez másoknál is így van. Egyszer csak kezdett izgatni, hogy se
célom, se uralmam, se befolyásom nincs a velem történtek fölött. Ifjú koromban
mindent úgy éltem meg, mint igazságtalanságot, méltánytalanságot.
Tudni kell (és ezt, magától értetődően, soha nem hallgattam el),
hogy én törvénytelen gyerek vagyok. Apám, Hosszú Zoltán híres színész volt, a
budapesti Belvárosi Színház színész-rendezője. Egy szegedi vendégszereplésekor
felkerestem, teljesen ismeretlenül mutatkoztam be neki egy szállodai szobában
azzal, hogy színész szeretnék lenni. Akkor úgy éreztem, közömbösen reagált,
később rájöttem: elutasított. Majd újabb kísérletet tettem, felesége, Eszenyi
Olga irányába. A mostohaanyám, az a kedves asszony jó ügyvédemnek bizonyult,
közbenjárásának köszönhetően apám mégis kezdett rám figyelni. Alkalmazott, mint
ifjú színésztanoncot és kisebb szerepeket is adott. S vajon mi hajtott akkor
engem? – teszi fel a kérdést, szobájában föl s alá sétálva. - Nyilván a
túlzott, túlidealizált apakép, apaminta, amely őt számomra szent tulajdonságokkal
ruházta fel, mint művészt, mint az akkori Nemzeti Színház tagját. Nem volt elég
időm észlelni a köztünk tátongó szakadékot, csak kapcsolatunk váratlan
robbanásakor. Egyszer, a menetrendszerű próbára igyekezve, hiszen erről
beszéltem is már, találkoztam vele és az igazgatóval, köszöntöttem őket,
kalappal a fejemen, de nem emeltem meg azt, mert erre nem nevelt senki, erről
én egyszerűen nem tudtam. Nem telt bele egy óra, és a színház titkára közölte
velem, hogy ki vagyok rúgva. Persze, ez túl mély zuhanás volt az apaképtől, és
ez a színészettől eltávolított. Talán innen származtatható az, hogy nem az
egész életemet tettem fel a színészetre… Kétségbeesve kerestem állást, végül
sikerült kóristának elszegődni vidékre. Újra valami értelmetlen sodródásba
kerültem… Rév István, a korabeli Nemzeti Bábszínjáték igazgatója valahogy
tudomást szerzett rólam (ma sem tudom, hogyan), s szerződtetett, mint fiatal
színészt. Megtanított tiszta magyarsággal beszélni, felkarolt, szerepeket,
feladatokat adott. Mint ifjú színésznek játékmesteri lehetőséget is nyitott. Ez
emelkedő változatot jelentett az életemben.
Arra a felvetésre, hogy az életben előbb-utóbb
kiegyenlítődnek-e a dolgok, erre nem merek válaszolni, de tagadhatatlan, hogy
hullámverései vannak a létezésnek, de ezekért az ember elsősorban önmaga
felelős.”
Szabadkozik: „Kis kitérőt teszek az önismeret fontosságát
érintően. Az önismeret nem csak a személyiség kialakulásának feltétele, hanem
életprogram, s az önismeret nem csak személyiségre, hanem közösségre is
érvényes. Ha például egy nemzet hosszú, történelmi időkön keresztül csak az őt
ért külsődleges csapások, inzultusok áldozatának hiszi magát, panaszkultúrába
menekül, önmagát történelmi áldozatként ismeri meg, ott valami nagy baj van. Ez
azt jelenti a személynél és a közösségnél is, hogy szenvedés-beteggé válik;
önmaga és az őt körülvevő valóság nem ismeretében nem képes megfelelő
döntéseket és cselekvési módokat találni. Helyette csak panaszkodik. És a
külvilágra vetíti minden frusztrációját”.
Nyomatékosan jelenti ki: „Az élet értelmezés kérdése. ’Hitetek
szerint történnek veletek a dolgok’, mondja a modern pszichológiával
egybecsengően maga a Biblia. Így aztán szellemünk szennyeződése a külvilág
szennyeződéséhez vezet. Ébernek lenni - gondolkodni -, felelősen dönteni,
kreatívan cselekedni, éppúgy társadalmi, mint egyéni feladat. Az élet tanulás
kérdése. Ha valaki a tapasztalatokból még nem képes tanulni, azért szenvedéssel
fizet. S ha tud, az azt jelenti, hogy a kozmikus törvényekbe, korrelációkba
bele tudja helyezni magát, készségét fejleszti arra, hogy ne csak önmagát,
hanem embertársait és konfliktusait is több megértéssel kezelje. Egyáltalán
megérti a valóság-, a sorsáramlatot, amelynek urává válhat. Aki a sorsát
ismeri, azt a sorsa vezeti, aki a sorsát nem ismeri, azt a sorsa vonszolja.
Nagy dilemmája az embernek, mennyire determinált, s mennyire szabad akaratú.
Bizonyos determinánsokkal születünk: mint például génöröklés, hiedelemklíma.
Ezek a determinációk tagadhatatlan befolyással vannak az emberre addig, míg nem
ismeri fel szabad akaratát, a döntés felelősségét sorsa menetében. Ugyanakkor
mindig sejtettem isteni létet, transzcendenciát. Nem tudom elképzelni, hogy
tér-idő dimenzión túl ne legyen egy olyan dimenzió, amely magába zárja a teret
és az időt is. Ezekben a többletdimenziókban felsőbbrendű létezéseknek, nem
lényeknek van helyük. A létezésekben pedig lényeknek. Egyszerűen kifejezve: egy
pont kiterjedésű dimenzióban lévő feltételezett élőlénynek fogalma sincs a
vonal dimenziójáról… A vonal dimenziójában élőnek fogalma sincs a sík
dimenziójáról… A végtelenséget és az örökkévalóságit ez a törpe hit nem tudja
fölfogni. Hozzászoktunk: kezdet van és vég. Nem igaz; Isten van, aki nem
szakállas öregúr, nem alkotmánybíró, nem antropomorf és nem is különálló
személy. Egyezzünk meg abban, hogy törvény, melyhez a kvantummechanikai kutatás,
biztatóan közelít. A tér-idő dimenzióba redukált lét-tudatunk iszonyú válságot
él meg. A puszta ráció olyan technikai és materiális fejlődést élt meg, amely
egy térbelileg (miközben kifejti, továbbra is folyamatosan jár föl-alá) rángásokat,
rekordokat - lásd televízió, divatok - és időbélileg iszonyatos gyorsulásokat
hozott. A mostani élet mondhatni gyorsasági versenyek kultusza. Majdnem minden
ember életében jelen van az időzavar, mindezek tér-idő cunamik. Az átlagember
fél, hogy valamiről lemarad. Azt hiszi, ha gyorsan és sokat vállal, akkor
lépést tart. Holott önmaga spirituális halálát idézi elő. A csönd, a
szemlélődés, a befelé fordulás ’veszteséges’ befektetés; tagadhatatlan, hogy
ebben az egzisztenciálisan megalapozott kétségbeesésben ez veszteségként
tartatik számon, de ez a kifelé orientáltság elkerülhetetlen katasztrófához
vezet. Nem a köldöknézésnek a szószólója vagyok, de az agonizáló kapkodáson
kívül vannak olyan spirituális valóságok, amiket úgy neveznek, hogy adás,
elfogadás, empátia, alig merem kimondani: legalább hajlam a szeretetre.
Figyelem, mint a szeretet rügye, szolidaritás. És annak a felismerése, hogy
korlátok nélkül nincs szabadság. És fordítva: lazulás nélkül nincs kreatív
újratöltődés. Figyelemre és figyelemveszteségre egy rövid példa: sok színházi
előadásban csak ordítás hallatszik. Sokan azt képzelik, ha ordítanak és
veszekszenek, akkor drámát, konfliktust jelenítenek meg. Holott olyan,
társadalmilag elharapódzott agressziót testesítenek meg, amely agresszió válasz
arra az akusztikus és vizuális ingertombolásra, amely nap, mint nap bombázza az
embert. S alig akad valaki, aki a kapcsolóhoz nyúlna, hogy ettől az
agressziótól mentse magát. Hogy ez nekem miként sikerül(t)? Megtanultam, hogy
az igen és a nem kapcsolóját saját felelősségemre használom. Tehát elzárkózni
és nyitni életfeladat. Egyszerre a transzcendencia éberségében és az anyagi
létben lenni, embert próbáló, elkerülhetetlen feladat; ezt a gondolatot Müller
Pétertől kölcsönöztem. Például: megtanultam alantas feladatokat és
kapcsolatokat elutasítani. Csakúgy, mint akármilyen egyszerű egzisztenciájú,
lelkileg, értékrendileg gazdag embereket felismerni, velük tartós kapcsolatot
teremteni. Ezt úgy szoktam mondani: te, X, vagy Y, te egy olyan ember zsugori
kincseskamrájába kerültél, aki nem tallérokat gyűjt, hanem olyan értékes
embereket, mint te. És el kell dicsekednem, hogy gazdag vagyok.
Ez a gazdagság nem a magam ügyességének, spekulációjának,
hanem értékes embertársaimnak köszönhető. Szeretem a desztillált, tiszta
szellemi italokat, tapasztalatokat, amiktől nem részegszik az ember, nem kómába
kerül, hanem felébred; s egyre több felébreszteni valónk van.”
Útravalóul Thornwald Dethlefsent idézi (Mint Esély, 89.
oldal): „Az igazi asztrológia a beavatás útja, amely az önismereten és a
természet megismerésén keresztül az Isten megismeréséhez vezet.”
--------------------------------------
„Az élet értelmezés kérdése. Az élet megtanulás kérdése. Az
embert egyetlen dolog minősíti: kit szolgál? Az életet? Vagy aki fizet? Két
örvénylő sorserő tartja pörgésben a világot: az egyik negatív, a másik pozitív.
Az egyik az Isteni Centrumból kiszakít s kifelé sodor. A másik összevonz, s az
Egység felé terel. Aszerint, hogy a szabad akarattal rendelkező ember melyik
sodrásirányba áll, lesz élete (a Szentírás szavai szerint) áldott vagy
átkozott.”
Drága Zoltán!
A Jóisten éltessen nagyon sokáig erőben, egészségben!
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése