Heltai Jenő: Karácsonyi ballada...

Heltai Jenő

Karácsonyi ballada a régi jó időkről
Ama régi jó Villon mester modorában

 

Karácsony este. Fekete karácsony.

Foltos a lelkünk, ráült a penész.
Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
A fagyos hold az ablakon benéz.
Néptelen utcák, álmos, ócska házak
Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

A régi jó idők! Telt szénre, fára,

Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt
És jött az angyal vacsora előtt.
Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
Csak gyűlölet van, átok, babonák…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,

Olcsó ajándék, drága örömök…
Ma úr a széthúzás, király az éhség,
Az utcasarkon koldus könyörög.
A neve: Jókedv. Hajléktalan, árva.
Többé e földön nem leli honát.
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

                    Ajánlás

Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
Bölcsek, vezérek és diktátorok,
Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
Adjátok vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát!

1936

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Színészek, nézők "hősi halála" - Fiaskó Shakespeare korai drámájának rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

 

Bukás: kudarc, balsiker, fiaskó, felsülés, eredménytelenség, meghiúsulás, etc., etc. (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest; 1988)
A Pálfi György rendezésében bemutatott Shakespeare Titus Andronicus című tragédia talán minden idők legnagyobb tévedése a szombathelyi WSSZ-ben.
Szerintem. Az én "olvasatomban".
A színészek többször „hősi halált halnak”. Meg a nézők. Igaz, utóbbiak egy része kisomfordál a teátrumból az első felvonás után. (A művészek ezt nem tehetik meg.)
A megátalkodott WSSZ rajongók azért csak-csak maradnak/kitartanak, mondván/remélve, hogy innen (lesz) szép nyerni. Ám ők sem regisztrálhatnak igazi győzelmet (csak igen-igen-igen halovány derengést) a finisben.
Ámbár azt nyugtázhatják: nem könnyű a kenyerük a teátristáknak sem! (Igaz, soha nem is volt az.) Mennyi, de mennyi rendezői - rendezetlen - ukáznak kénytelenek megfelelni; te jó ég! S mi munka fekszik egy-egy alakításban, részegységben; s bizony fájó, ha ez elporlad a félresikeredett színre állítás – az egész - miatt.

A seregnyi pazar, sikeres WSSZ bemutató egyike után a nézőtérről az aula felé startoltam, mikor mögöttem régi ismerősök súgtak össze, mondván, bizonyosan azért iparkodom annyira, hogy nekifogjak a kritika megírásának… Szabó Tibor, aki szintén elcsípte a pikírtségtől sem mentes eszmecserét, aranyosan megjegyezte: „a Péter nem kritikát, hanem méltatást ír”.

Való igaz. És boldogan teszem, mert a VSSZ annyi, de annyi muníciót ad, hogy ezt az egyre szörnyűbb világot képesek legyünk elviselni, lássunk a dolgok mélyére, felvérteződhessünk, hogy igenis, maradjunk nyitottak, tiszták, őszinték. Merjünk – próbáljunk meg - sokszínűnek, befogadni tudónak, toleránsnak lenni. Szeretetteljesnek. Irgalmasnak.
Magyarnak. Európainak. Embernek.

Igen, a hibázás – a bukás - is benne van a pakliban. Tegyem a szívemre a kezemet; olykor-olykor mekkora botorságra vagyok képes. De soha nem azzal a szándékkal fogok bármibe, hogy az majd esetleg gellert kap.  

Hümmögés meg mentségek keresése… De aztán csak-csak a tükörbe kell néznem, be kell vallanom, hogy elhamarkodtam, hirtelen felindulásomból tettem, nem gondoltam át.
Hibáztam. Bocsánat!

A Titus Andronicus-t – szerintem – felejtsük el. Illetve mégse, mert egyrészt nem lesz könnyű a sokk-hatástól szabadulni. Másrészt, bizonyára ki-ki levonja a /konkrét/ tanulságokat.

Egy pofon/ütés akár a legjobbkor is érkezhet. Meglehet, éppen a további épülésünket szolgálja. Ugyebár, ami nem öl meg, esetünkben e rémes fiaskó, az megerősít.

                   2018. december 5.

 

Ui.: Máig nem hagy nyugodni a WSSZ Titus Andronicusa.
És most sem állítom, hogy nem bennem van a hiba.
Thomas Mann azt vallotta: "Szépség és igazság eggyé olvadnak a művészetben, az emberi nem nevelőjében".
Ignotus: "A művészet szubjektív magyarázata a világnak, ellentétben a tudománnyal, mely a világot objektíven magyarázza".
Emez s amaz is (meglehet: együtt) igaz.
Újra meg újra rá-rágondolva: (a korai, még kiforratlan) Shakespeare és Pálfi György rendező világtörténelmi ábrázolása, XXI. századi nyomata adekvát a valóságnak - de..., vagy mégis/mégsem(?)... Engem annyira elborzasztott, hogy erre máig nem találok szavakat.
A hatalom "természete" - természetesen - éveredek óta változatlan - és ez így is marad (?)...; ám ennyire direkt módon a "képünkbe vágni" a szörnyű/pusztító voltát: számomra bődületesen taszító.
Ugyanakkor a második felvonásban egy sor kiemelkedő színi alakítás és megoldás is "átjönne", csakhogy bennem még ezek is majdnem "lenullázódtak" a sok-sok sokk-hatás - az első felvonás felszínességét, közhely-zuhatagát nem is említve - miatt.
És mindezzel együtt, avagy mindennek ellenére (most már képes is vagyok "laptopolni" ezeket): Gonda Kata Laviniaként és Antal D. Csaba Aaronként /no, még ez is.../ színháztörténelmet (!!!) ír. Tamora fiaiként Kenderes Csaba és Jámbor Nándor a borzalmak olyan fokát tárja elénk, ami elképesztő/hátborzongató. Titus fiaiként Balogh János és Szabó Róbert Endre cáfolja, hogy létezne epizód szerep. Ugyancsak alázatból ad/mutat példát Kiss Mari és Trokán Péter; hát, persze, hogy "megcsinálják"; "ez a dolgunk", jeligével. Főhajtás Előttük és Művésztársaik előtt szintúgy!
Michelangelo úgy tartotta: "Isten szeme, Isten keze, Isten álmai - ez a művészet". Én hajlok arra, hogy higgyek a géniusznak.
Huh!
2018. december 26., szerda - karácsony másnapjának éjszakáján

Az eddigi két megjegyzésre (no, az, persze, egyáltalán nem szimpatikus, hogyha valaki nem adja a nevét a véleményéhez...) csak így s itt tudok reagálni; bocs'!
1. Először részleteztem a miérteket, de aztán... Nem szerettem volna senkit sem megbántani. Tény, hogy ilyen szörnyű teátrumi élményem, azt hiszem, eddig még soha, de soha nem volt. Bocsánat érte...!
2. A második felvonás jelzett értékei sem tudták - bennem legalábis - helyrebillenteni azt a bizonyos egyensúlyt; ismétlem, lehet, hogy bennem van a hiba. De most is megborzongok, ha rágondolok az egészre...; annyira taszított. szp

 

 

Égig érő Acélmagnóliák - Hét színjátékos diadala a szombahelyi Weöres Sándor Színházban

 

www.alon.hu
„A magnólia gondozása egyszerű, viszont ha nem a megfelelő helyre, illetve talajba ülteted el, a növényed halálra van ítélve.” (Molnár Klaudia, Út a kerthez, 2017. október 4.)

Úgy illett, hogy a szerdai főpróbát lemondjam, mert a pokolba kívántak volna – jogosan – színészek és nézőtársak egyaránt a sorozatos orrfújásaimért. Csütörtök délutánra normalizálódott a helyzet(em), beugrottam a Weöres Sándor Színház szombathelyi jegyirodájába, hátha valaki sztorníroztatja a pénteki premiert prüszkölése miatt. Mázlim volt. Visszahoztak bilétát. A bemutatón alig győztem a zsebkendőzést, ám (remélem) nem voltam zavaró: csaknem egyvégtében a könnyeimet törölgettem, miközben egyszer s másszor kuncorogtam. Az életemen. Az életünkön.

Nyomban az első felvonás második képének „indulása” után elénk penderedett Nagy Cili azzal, hogy „rendezői hatalmamnál fogva…”. Azaz: újra kellett startoltatnia - bocsánatkéréssel spékelve - a jelenetet. Nyilván nyomós oka volt rá. 

Premieren!
Nem voltam rest a tőlünk úgy öt székkel arrébb ülő Jordán Tamás direktor felé fordulni. Rezzenéstelen maradt; arccal a színpad (nem a vasút!) felé.
Hát, kérem, óriási botrány! – csapkodnám kárörvendve a térdemet meg a laptopom billentyűzetét, ha bulvár-bamba volnék. Ám e malőr nem kizökkentett, hanem a bennem már addigra „megágyazott” produkció szerves: tiszta, őszinte, nyitott velejárójaként hatott rám.

Robert Harling (1951) amerikai író személyes életanyagából hívta életre az Acélmagnóliák című színdarabját 1987-ben. Két évre rá a történet világhírűvé vált mozifilmként kért és kapott helyet nézők millióinak testében, szívében, lelkében.

Hat hölgy szoros, kikezdhetetlen barátsága áll a középpontban. Nem számít sem kor(osztály), sem világnézet, sem vagyoni helyzet. Kiöntik egymásnak a szívüket - történetesen a fodrászüzletben, rendszerint szombatonként. Évődnek, cukkolják, froclizzák egymást, miközben kíváncsiak a másikra, egymásra. Nyíltszívűek. Befogadók.
Szolidárisak. Szeretnek. Irgalmasok.
S ha csípnek-szúrnak is olykor-olykor, az nekik éppúgy fáj, mint a másiknak. Fölül tudnak emelkedni önmagukon, ki tudják, ki merik engesztelni egymást.
Hit. Báj. Humor. Életkedv.
Acélosan húzzák az igát.
És tragédiák, hát, persze… De együtt csak-csak könnyebb az elviselhetetlent elviselni!
Nagy Cili nem először bizonyítja, hogy neki már nem kell bizonyítani. A Jóisten rendezőként is kiszemelte. 
Az együtt-teremtő fogat brillíroz. Az amerikai kisvárosban/színpadon s az itthoni, közép-európai, még inkább: az egyetemes hús-vér valóságu(n)kban.
Léteznek.
Németh Judit, Bálint Éva, Alberti Zsófi (Shelby-ért kapott Golden Globe-ot és Oscar-jelölést Julia Roberts), Vlahovics Edit, Szalai Kriszta, Dunai Júlia s a „rendezői hatalmával” szintúgy szolgáló Nagy Cilivel együtt: varázslatos hét színjátékos!
A zseniális Németh Judit édesanyaként az önfeláldozást elemi erővel sugározza felénk/belénk. Az anya-lánya kapcsolatuk a csodás Alberti Zsófival megrengető. Szédítő Bálint Éva, a hajstúdió tulajdonosa. Csupa szív katalizátor. Magával ragadó Vlahovics Edit. Szomszédként morog, mint a kutyája, de bajban a leghűségesebb barát, tele-tele színnel meg könnyfakasztó „gránáttal”. Bámulatos Szalai Kriszta. A polgármester özvegyeként olyan, mintha ezer éve a Weöres Sándor Színház oszlopos tagja lenne; lubickolunk az ő „élet-medencéjében” is. Dunai Júlia („friss hús”; fodrászkisasszony, épp csak az imént érkezett az amerikai délre) alakítása annyira kidolgozott, pontos, precíz, hogy végtére mégsem érvényes rá egyik jelző sem. Merthogy minden porcikájában eredeti, autentikus. Sors-fordulatainál szintúgy.
Az egy mindenkiért, mindenki egyért üzenete szívszaggató. Elszoktunk tőle. 
Ugye, ilyesmi nem csak a (nép)mesékben, színpadon létezhet?
Hiszen ezért vagyunk itt, e fránya sárgolyón.

A magnólia (liliomfa) a tavasz legfeltűnőbb növénye, hatalmas, makulátlan virágai vannak, ámulatba ejtő látvány - jellemzi a már említett specialista. A kopár téli hónapok után érdemes legalább egy magnólia fácskát nevelgetned a kertedben, a rövid ideig tartó virágzása ellenére is.

2018. november 25-26.

 

Ma 83 éves Törőcsik Mari - E 2013-as írással kívánunk Neki Boldog Születésnapot; a Jóisten éltesse sokáig! - Szeretnénk lehorgonyozni - (Át)utazás Marikával

 www.alon.hu

Törőcsik Mari a Vígszínházban egyetlenegy szót nem mond ki, mégis többet fejez ki jelenlétével, még inkább: létezésével, mintha órákon át monologizálna.

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. Az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta -, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!

Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Miközben azt nem vesszük észre, hogy mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.

Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban? Mindent elodázni; ürügytalálásban verhetetlenek vagyunk. Hát, lehet nyugodtan döngetni a mellünket. Van mire büszkének lenni, emberiség…

Mindezekről is szól a Vígszínház közönség-lelkeket megbolygató előadása; sok-sok vetület tárul elénk Törőcsik Mari és a szintén zseniális művésztársai összjátékában. Persze a csudákat játék; bár az lenne! Valóságosan és átvitt értelemben is a realitással szembesülünk. Kegyetlen, kényelmetlen, de valahogyan mégis: valamit talán-talán elindít, ami nem taszít el bennünket magunktól, a másiktól. Az itt-lét gyönyörűségétől.

A szavak parányi jelentőségűek mindehhez képest; azok is csak úgymond átutazók bennünk, szinte folyamatosan más és más értelmet kapnak szűkebb-tágabb közegünkben egyaránt. S úgy mindent egybevéve: olyan jó lenne végre valahol, valahogyan mégis csak lehorgonyozni…

2013 júniusa
/Szenkovits Péter A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című könyvből, 2016/

Ma kilencvenéves Csernus Mariann - NEM EGY, HANEM TÖBB NYELV A VILÁG

                                                                                                                                                
Az őrségi Szalafőn, 2012 nyarán fölrajzolt – sokunk számára követendő - lét-ívével köszöntjük Csernus Mariann Kossuth-díjas művésznőt. A Jóisten éltesse sokáig!

 

A szolidaritás elve, létérzése a szülői házban ívódott Csernus Mariann színművésznőbe - egész életre. S vallja: „Valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok”.

 

„Szolidárisnak leginkább akkor kell lennünk, szerintem, amikor igazi baj van, amikor belső indíttatásból - egyre szorongatóbb, emberi létünket, lényegünket is fenyegető körülmények között - kötelességünk kinyújtani a kezünket mások (egymás) felé. Mostanság is erre van, erre lenne égetően szükség. Mert valami nagyon-nagyon nem stimmel e honban”, morfondírozok.

„Igen, össze kellene fogni. Talán még vannak, akik erre képesek”, szögezi le nyomatékosan szalafői házának verandáján, a hatéves puli, Zsiga társaságában a Kossuth-díjas, Jászai-díjas, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja (1989-től), a Magyar Színház társulatának - 2000-től mind a mai napig - egyik alappillére. Harminchárom éve tölti a nyarakat az Őrségben.

„Az apám szociáldemokrata volt. És azt is büszkén vállalom, hogy vitéz is; a Horthyéktól kapta a plecsnit, de tojok rá! Egyébként meg tisztviselő volt. Anyai nagyapám, a soroksári téglagyár vezérigazgatójaként (apai nagyapám vasútőr volt, de őt nem ismertem) már péntek délben – általában szombat délig dolgoztak az emberek - kiadta a munkásainak a szabadnapot. Aznap reggel hat órától a nagyanyám és a szakácsnő sütötték hatalmas kemencében a tyúkokat, amiket, nyilván, már hajnali öt órakor levágtak. Kalácsot, illetve lepényt is sütöttek. Három-négy éves lehettem, mégis nagyon élénken emlékszem arra, hogy lóbáltam a lábam nagyapám irodájában, és a következő történt: jöttek sorra a munkásai. Úgy mondták ezt, hogy – akkor tanultam meg én is a szót -, megsüvegelték a dolgozói nagyapámat. Volt kis sapka rajtuk, leemelték. ’Jó napot, jó napot!’ Név szerint szólított mindenkit nagyapám. ’Nagyon kellemes hétvégét kívánok a családnak!’ Mellette állt a szakácsnő. Ki-ki megkapta a fél tyúkot és a nagy adag lepényt, vagy kalácsot. Mind a tizenhárom ember. Így mentek el péntek délben. Én megtanultam, hogy nem egy, hanem több nyelv – azaz többszínű - a világ. Magyarul ezt úgy nevezném: a demokráciát, vagy az emberséget, vagy a szeretetet, vagy a hitet onnan hoztam. S ez nem tudott engem elhagyni még akkor sem, amikor néhányszor fenékbe rúgtak; az engem nem érdekelt. Azt mondtam: gyerekek, én fölállok! Fölállok addig, amíg vagyok. Aztán amikor már nem vagyok, akkor már úgysem állok fel. Pedig elég sok mindenen mentem keresztül. A gyermekem, Joó Katalin (1951-1988) halála… 1962-ban ’kézifék’ a Nemzetiben.
1944 tavasza; ordas idők, vérzivatar.
„Áprilisban egyszer csak beállított hozzánk egy furcsa, borzos hajú nő, és azt mondta az anyámnak: ’Nemzetes asszony, tessék engem megmenteni, mert én zsidó vagyok, s engem elvisznek’. Anyám azt felelte: ’Jól van, megmentem’. Ő: ’Én akkor, itt; hány gyerek van?’. ’Négy’, hangzott a felelet.  Erre: ’Vállalom a háztartást!’ ’Jól van, Erzsi, maradjon!’ Nálunk lakott; anyám a Weiss Manfrédnál volt vezető titkárnő. Erzsi megfőzött, ellátta a háztartást. És amikor kitört a szabadság, akkor azt mondta: ’Elmegyek, köszönök mindent!’. Majd jött egy lap: ’Boldog vagyok! Szombathelyen stemplizek a postán!’. Egyébként a Sorbonne-on végzett, angolul-franciául anyanyelvi szinten beszélt. Angolul ma is annyit tudok – alapvetően franciául és németül tanultam anyanyelvi szinten -, amennyi az Erzsitől maradt. Velem, ’Marika kisasszonnyal’ kizárólag angolul társalgott. S nem adnak el ma sem. Tavaly kimentem Rodoszra, ahol mindenki angolul beszél, s egy fél nap alatt nagyjából ugyanúgy beszéltem, mint az ottaniak; azaz konyhai szinten. Ez még mind az Erzsi… A ’másik’ a Herman bácsi, apám kártyapartnere. Azt mondta: ’Nézd, Károly, minket visznek; itt van a lányom, a Teri, annyi idős, mint a te lányod, vigyétek magatokkal, akárhová mentek; legalább ő megmeneküljön. És itt van egy kulcs, ez a siófoki villánk kulcsa. Itt nagy bajok lesznek. Menjetek le oda a gyerekekkel’. Ebből következett, hogy apám-anyám ott maradt Pesten, ők keresték a pénzt. Dinka nagyanyámmal - aki tizenhat évesen szülte apámat, tizennyolc évesen a Laci öccsét –, azaz Mariskával együtt irány Siófok! Bezerédy utca 7. - Herman Villa. Ott töltöttük az egész nyarat. A szüleim minden hét végén eljöttek és hoztak élelmiszert, eleget. Nagyanyám főzött, ebben az időszakban kénytelen volt nem az isten házába járni (Mariska nagyanyám egyébként naponta reggel hat órától, templomnyitástól ott volt egészen a zárásig; őt ezért nem nagyon szerettük), ekkor valami feléledt benne egyszer csak… A Terike az mindig a belső szobában tartózkodott, neki nem volt tanácsos kimenni; a tópart zsúfolásig tele volt németekkel. Strandoltam, napoztam, úsztam és beszámoltam Terikének, volt, hogy éppen arról: ’Ma meg beszélgettem egy német tiszttel és hát olyan kedves volt meg minden…’. Terike hallgatta az én élménybeszámolóimat. Október hatodikán jöttek értünk a szüleim, azzal, hogy közelednek az oroszok. Megindultunk „fölfelé”. Majdnem egészen Veszprémig gyalog mentünk, majd teherautó vitt bennünket egy darabig – mindenki nyugat felé húzott, százas-ezres tömegeket láttunk - s aztán már volt vonatközlekedés. Fölértünk.”
Nem sokkal ezután történt az aknaszilánkos, szerencsére nem életveszélyes sérülése, ami amúgy egy életre szóló nyomot hagyott önben.
„Tornáztam az udvaron, mit sem sejtve. A németek a Várban, az oroszok Pesterzsébeten. Jött a front. Anyám – a többiekkel együtt – a pincében: ’Hol a lányom, hol a lányom?’. Lekiabáltam neki: ’Ne aggódj, tornászok!’. Egy bevágódó akna elvitte a kerítést, engem a léghuzat levitt a pincébe. Forróság a hátamnál; bab nagyságú aknaszilánk ma is benne(m) van. De átvészeltük… A háború után Terike kiment Amerikába, egy ideig tartottuk a kapcsolatot, aztán nyilván férjhez ment. Megmenteni mások életét – ez nálunk természetes volt. Ez nem volt kérdés. Nem beszélni kell a szolidaritásról, cselekedni kell.
A pesterzsébeti kertünkön keresztül csámborgott két nyomorult, szegény kis orosz katona. Teljesen vérben a lábuk, dőlt-szakadt a vér. Meglátom őket: ’Jönnek, jönnek a kiskatonák!’. Anyám kijött, bekísérte őket a meleg konyhába, a sparherd mellé ültette. A nemzetes asszony letekerte a kapcákat, kimosta, megszárította azokat, föltálalt két akkora, mélytányér kukoricalevest! Maga nem tudja: kukoricalevest, -kását, lepényt ettünk akkoriban. Nem volt más. Daráltuk, daráltuk a kukoricát. A kapcák megszáradtak, anyám visszatekerte azokat, úgy mentek el: ’Mamka, mamka, mamka!’. Hogy mondjam: ezt tanulta az ember.”
Ez a mentalitás kiveszőfélben van.
„Mert senkit nem rúgnak seggbe évtizedek óta úgy, hogy repüljön! Ezek a mai urak – mi sosem voltunk sem kommunisták, éppen apám miatt, meg egyáltalán -; hát, bocsánatot kérek! Az Orbán Viktor édesapja MSZMP-párttitkár volt; na, most rendben van, hogy földeket kap a fiától, meg még többet, meg még ezt, még azt, de hát hogy mondjam: akkor ne játsszuk el azt, hogy akkor a baloldal… Kövér László is vastagon benne volt az MSZMP-ben. Híresen, de egészen, de nagyon. Akkor ne játsszanak, nekem ne játsszanak! Az a legenda, amin akár jóízűen röhögni is lehet(ne), szóval az a hír járja – ugye a Gyurcsány és a Kövér is pápai -, hogy a Gyurcsány-mama és a Kövér-mama ott ülnek a presszóban feketekávé mellett és röhögnek a ’fönti’ két hülyén, akik egymást gyepálják. Két anya, akik – mit mondjak? – körülbelül korombeliek lehetnek. Pápán isszák a kávét, s azt mondják, ’Ez az én b…m fiam meg a te m…a fiad’. Az egyik, a másik… Egyébként ez az élet meg ez a politika. Csak ez az alávalóság ne lenne ebben! Hát ne haragudjon: az embereknek nem jár föld? Csak azoknak, akik benne vannak a pikszisben? Annak az öt-tíz-tizenöt-húsznak jár óriási terület? Azoknak, akik megművelték eddig, azoknak nem jár semmi? Megint hol vagyunk? Hol? Akik életükben nem láttak földet, de benne vannak a brancsban - kapnak.”
A költőkben viszont nem csalódott.
„Egyáltalán: számomra a magyar költészet… Nagyon szeretem! Az a véleményem, ha már itt tartunk, hogy a mi költőink pontosan tudták azt, hogy micsoda nép ez, hogy lehetne ezt fölrázni. Hogy lehetne valami módon. Nagyon nehezen tudom én ezt kifejezni. Ugyanakkor ez a nép többet képzel magáról, mint ami és többet arról, ami a valóság.”
Hogyan áll a Jóistennel?
„Templomba nem járok. Igaz, 1948-ban – abban az évben érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban s lettem a Pesti Színház tagja – a Bazilikában esküdtem meg az első férjemmel, Joó Lászlóval. Hol esküdjön az ember…? A nagybátyám, aki bencés rektor volt Pannonhalmán, a Hugó bácsi adott bennünket össze. A protestáns férjem utóbb megemlítette nekem, hogy én ugyan ’elvonszoltam’ őt a Bazilikába esküdni, de azóta se voltam templomban; miért? ’Én csak úgy meg akartam esküdni’ - feleltem. Vitéz Csernus apám meg tényleg soha nem lépett be az Isten házába (sikerült ezt az anyjának, a már említett Mariskának elérnie); azt mondta nekem: ’Te csak esküdj nyugodtan, én addig körbejárom a Bazilikát, többször megnézem, hogy néz ki kívülről, én oda be nem megyek!’.
1981-ben jelent meg Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliájának hasonmás kiadása, 1982 februárjában mutattam be kétórás műsoromban a Katona József Színházban. Még tavaly is előadtam, idén is elő fogom. Én úgy tudok elaludni, hogy elkezdem e bibliát mondani. Egy óra az első rész. Általában az első negyed óra után elalszom. Ha fölébredek éjjel: hol hagytam abba? Ja, ott hogy… Onnan folytatom megint.
Én istenben nem hiszek, nem vagyok hívő. Ilyen nincs, hogy ül valahol; hol van? Mindenhol. A természetben s mindenhol ott van. Az én rossz és a jó természetemben, a kutyáméban és a magáéban is. Az orgonabokromban meg a rododendronjaimban. Mindenben ott van, benne van, amit nevezzünk teremtő erőnek. De, hogy ül egy szakállas, s azon gondolkodik, hogy kivel toljon ki… Nem.”
Egyensúly?
„Már nem vagyunk ’itten’ nagyon egyensúlyban. Sikerült már elérnünk, hogy kibillentsük az egyensúlyát a természetnek, a Földnek, lassan a világnak is.
Jézus Krisztus nekem az abszolút mérték, az egyetlen olyan személyiség, akit szívemben-lelkemben tisztelek. Időnként megpróbálok vele társalogni. Az egy más kérdés, hogy nem válaszol. De én nekem azért belül valami szól. Ez egy csodálatos alak, hogy úgy mondjam. Bárhová megyek, nekem minden nap olvasnom kell Bulgakov Mester és Margaritájából. Nekem az egyik legnagyobb csoda a könyvek között. Jézus személye nem jelenik meg ’így’, mégis, egyszer csak olyan erő sugározza be a könyvet, de az elejétől a végéig; pedig nem is esik igazán szó róla… Velem van a Bulgakov-kötet buszon (nem ülök Pesten kocsiba), amikor próbára megyek. Minden nap olvasok franciául, németül is, hogy egyiket se felejtsem el. Minek? Magamnak. Mert hogy mondjam: a dolognak egyszer vége lesz. De addig, amíg vagyok, csinálom.”
Így van az utazással is.
„Imádott Párizsom meg Barcelona… Nincs fényképezőgépem és nem is volt soha. Végigjártam Európát egy fénykép nélkül. Mert nekem úgy rajzolódnak le a helyek. A kedvenc itáliai városom Siena. A színei! Siena-vörös az erkélyem Budapesten, ilyen színű kővel lapoztattam le itt is. Ha rajzolni tudnék; de hiszen el is tudom mondani. Ülünk – akkor még megvolt a második férjem, Somlyó György – az úgynevezett ’campon’, isszuk a kávét. Nekem ’lejönnek’ ezek a Siena-vörös kövek. Aztán megindulunk föl, az úgynevezett Tigriscsíkos Katedrálishoz. Ha most behunyom a szemem: kilépünk balra, caplatunk fölfelé kicsi kis ösvényen, mondták, ott jobbra álljatok majd meg, egy benyílónál, mert ott van Szent Katalin kútja; mártsátok meg a kezeteket. Odaérünk Szent Katalin kútjához, belemártom a kezemet, megpaskolom vizével az arcomat. Onnan még megyünk föl tovább, a katedrálishoz. Egyszer csak ott áll egy hatalmas templom, az a bizonyos fekete-fehér csíkozású. Áll, magában. Az egész Toscana benne van.  Azt mondtam, hogy megérkeztünk. S volt egy olyan érzésem, hogy nekem ezt a katedrálist valahogy át kéne ölelnem. Ha nem megy, akkor legalább körbejárom, s ahol tudom, megsimogatom a köveit. Utána kihajolok a korláton és nézem az alattam elterülő ’teljes’ Toscanát. Nekem ez itt van legbelül.”
Görögországot is bejárta.
„Egyszer, úgy a hatvanas évek derekán, a magyar konzul meghívott bennünket ebédre Athénban. Mondta, hogy érkezik még egy hölgy, Görögország legnagyobb színésznője, Anna Sinadenu, aki évek óta nem lép színpadra; mindaddig nem is fog, amíg a fasiszta junta uralkodik. Ő is ebédvendég volt. Szokásos magyar csirkepörkölt, ez meg az. És akkor Sinadenu elkezdte megeleveníteni franciául az ő történetét, mi mindent játszott – nagy tragédiák nagy szerepeit, Elektrákat, Médeiákat - és hogy miért nem szerepel. Majdnem azt mondhatnám, hogy megdermedtek a pörköltek körülöttünk. Tragikai pátosszal - olyan volt, mint a mi Tőkés Annánk valaha - beszélt az életéről. A pincér hozta-vitte a fogásokat; dőltek, ömlöttek a könnyeink… Estére jegyünk volt egy hatalmas amfiteátrumba. Köveken ültünk. Oidipusz király volt műsoron. Teltház; külföldiek, görögök. Nem volt más világítás, mint a Hold. Teljes holdtölte, mi ülünk. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, belépett – mint néző – Anna Sinadenu. A publikum rákezdte: Anna, Anna, Anna! Úgyhogy amikor leült a kis kő ülőkéjére, már harsogott a közönség: vissza Anna Sinadenuval a színpadra!
Bizonyos időkben bizonyos dolgokért ki kell – tudni, merni - állni! És valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok.”

                                                                 (Szalafő, Harasztifalu - 2012 nyara)