Törőcsik Mari a Vígszínházban egyetlenegy szót nem mond ki, mégis többet fejez ki jelenlétével, még inkább: létezésével, mintha órákon át monologizálna.
Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. Az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta -, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!
Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a
helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk
mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Miközben azt nem vesszük
észre, hogy mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy
kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk
jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem
vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor,
barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni
önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.
Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének
útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából
hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a
lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami
feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban? Mindent
elodázni; ürügytalálásban verhetetlenek vagyunk. Hát, lehet nyugodtan döngetni
a mellünket. Van mire büszkének lenni, emberiség…
Mindezekről is szól a Vígszínház közönség-lelkeket
megbolygató előadása; sok-sok vetület tárul elénk Törőcsik Mari és a szintén
zseniális művésztársai összjátékában. Persze a csudákat játék; bár az lenne!
Valóságosan és átvitt értelemben is a realitással szembesülünk. Kegyetlen,
kényelmetlen, de valahogyan mégis: valamit talán-talán elindít, ami nem taszít
el bennünket magunktól, a másiktól. Az itt-lét gyönyörűségétől.
A szavak parányi jelentőségűek mindehhez képest; azok is
csak úgymond átutazók bennünk, szinte folyamatosan más és más értelmet kapnak
szűkebb-tágabb közegünkben egyaránt. S úgy mindent egybevéve: olyan jó lenne
végre valahol, valahogyan mégis csak lehorgonyozni…
2013 júniusa
/Szenkovits Péter A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című könyvből, 2016/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése