Színészek, nézők "hősi halála" - Fiaskó Shakespeare korai drámájának rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

 

Bukás: kudarc, balsiker, fiaskó, felsülés, eredménytelenség, meghiúsulás, etc., etc. (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest; 1988)
A Pálfi György rendezésében bemutatott Shakespeare Titus Andronicus című tragédia talán minden idők legnagyobb tévedése a szombathelyi WSSZ-ben.
Szerintem. Az én "olvasatomban".
A színészek többször „hősi halált halnak”. Meg a nézők. Igaz, utóbbiak egy része kisomfordál a teátrumból az első felvonás után. (A művészek ezt nem tehetik meg.)
A megátalkodott WSSZ rajongók azért csak-csak maradnak/kitartanak, mondván/remélve, hogy innen (lesz) szép nyerni. Ám ők sem regisztrálhatnak igazi győzelmet (csak igen-igen-igen halovány derengést) a finisben.
Ámbár azt nyugtázhatják: nem könnyű a kenyerük a teátristáknak sem! (Igaz, soha nem is volt az.) Mennyi, de mennyi rendezői - rendezetlen - ukáznak kénytelenek megfelelni; te jó ég! S mi munka fekszik egy-egy alakításban, részegységben; s bizony fájó, ha ez elporlad a félresikeredett színre állítás – az egész - miatt.

A seregnyi pazar, sikeres WSSZ bemutató egyike után a nézőtérről az aula felé startoltam, mikor mögöttem régi ismerősök súgtak össze, mondván, bizonyosan azért iparkodom annyira, hogy nekifogjak a kritika megírásának… Szabó Tibor, aki szintén elcsípte a pikírtségtől sem mentes eszmecserét, aranyosan megjegyezte: „a Péter nem kritikát, hanem méltatást ír”.

Való igaz. És boldogan teszem, mert a VSSZ annyi, de annyi muníciót ad, hogy ezt az egyre szörnyűbb világot képesek legyünk elviselni, lássunk a dolgok mélyére, felvérteződhessünk, hogy igenis, maradjunk nyitottak, tiszták, őszinték. Merjünk – próbáljunk meg - sokszínűnek, befogadni tudónak, toleránsnak lenni. Szeretetteljesnek. Irgalmasnak.
Magyarnak. Európainak. Embernek.

Igen, a hibázás – a bukás - is benne van a pakliban. Tegyem a szívemre a kezemet; olykor-olykor mekkora botorságra vagyok képes. De soha nem azzal a szándékkal fogok bármibe, hogy az majd esetleg gellert kap.  

Hümmögés meg mentségek keresése… De aztán csak-csak a tükörbe kell néznem, be kell vallanom, hogy elhamarkodtam, hirtelen felindulásomból tettem, nem gondoltam át.
Hibáztam. Bocsánat!

A Titus Andronicus-t – szerintem – felejtsük el. Illetve mégse, mert egyrészt nem lesz könnyű a sokk-hatástól szabadulni. Másrészt, bizonyára ki-ki levonja a /konkrét/ tanulságokat.

Egy pofon/ütés akár a legjobbkor is érkezhet. Meglehet, éppen a további épülésünket szolgálja. Ugyebár, ami nem öl meg, esetünkben e rémes fiaskó, az megerősít.

                   2018. december 5.

 

Ui.: Máig nem hagy nyugodni a WSSZ Titus Andronicusa.
És most sem állítom, hogy nem bennem van a hiba.
Thomas Mann azt vallotta: "Szépség és igazság eggyé olvadnak a művészetben, az emberi nem nevelőjében".
Ignotus: "A művészet szubjektív magyarázata a világnak, ellentétben a tudománnyal, mely a világot objektíven magyarázza".
Emez s amaz is (meglehet: együtt) igaz.
Újra meg újra rá-rágondolva: (a korai, még kiforratlan) Shakespeare és Pálfi György rendező világtörténelmi ábrázolása, XXI. századi nyomata adekvát a valóságnak - de..., vagy mégis/mégsem(?)... Engem annyira elborzasztott, hogy erre máig nem találok szavakat.
A hatalom "természete" - természetesen - éveredek óta változatlan - és ez így is marad (?)...; ám ennyire direkt módon a "képünkbe vágni" a szörnyű/pusztító voltát: számomra bődületesen taszító.
Ugyanakkor a második felvonásban egy sor kiemelkedő színi alakítás és megoldás is "átjönne", csakhogy bennem még ezek is majdnem "lenullázódtak" a sok-sok sokk-hatás - az első felvonás felszínességét, közhely-zuhatagát nem is említve - miatt.
És mindezzel együtt, avagy mindennek ellenére (most már képes is vagyok "laptopolni" ezeket): Gonda Kata Laviniaként és Antal D. Csaba Aaronként /no, még ez is.../ színháztörténelmet (!!!) ír. Tamora fiaiként Kenderes Csaba és Jámbor Nándor a borzalmak olyan fokát tárja elénk, ami elképesztő/hátborzongató. Titus fiaiként Balogh János és Szabó Róbert Endre cáfolja, hogy létezne epizód szerep. Ugyancsak alázatból ad/mutat példát Kiss Mari és Trokán Péter; hát, persze, hogy "megcsinálják"; "ez a dolgunk", jeligével. Főhajtás Előttük és Művésztársaik előtt szintúgy!
Michelangelo úgy tartotta: "Isten szeme, Isten keze, Isten álmai - ez a művészet". Én hajlok arra, hogy higgyek a géniusznak.
Huh!
2018. december 26., szerda - karácsony másnapjának éjszakáján

Az eddigi két megjegyzésre (no, az, persze, egyáltalán nem szimpatikus, hogyha valaki nem adja a nevét a véleményéhez...) csak így s itt tudok reagálni; bocs'!
1. Először részleteztem a miérteket, de aztán... Nem szerettem volna senkit sem megbántani. Tény, hogy ilyen szörnyű teátrumi élményem, azt hiszem, eddig még soha, de soha nem volt. Bocsánat érte...!
2. A második felvonás jelzett értékei sem tudták - bennem legalábis - helyrebillenteni azt a bizonyos egyensúlyt; ismétlem, lehet, hogy bennem van a hiba. De most is megborzongok, ha rágondolok az egészre...; annyira taszított. szp