A felelősség az enyém - Egy piaci nap; ősbemutató a budapesti Radnóti Színházban, rendező Mohácsi János

 

www.alon.hu
Kipécéznek. Valamiért. Ezt vagy azt sütik rám. Bizony sokan, egyre többen elhiszik. „A szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen” (Bródy János)
Levegőnek néznek.
Kisatíroznak. Lemészárolnak. Meglincselnek.
Mert. Csak.
A tények? Ugyan már!
Falkában ugyanezt tenném én is? Előbb csak simán hagynám, hogy leszívják az agyamat, érzéktelenítsék a szívemet? Aztán harcba indulnék megint az ellenség ellen, aki egyébként nem az (még szép!), de mégiscsak, hiszen belém, belénk sulykolják. Szóval az.
Hűlt helye a józan eszemnek? Emberségem kilőve? Fuccs a szolidaritásomnak meg az irgalmasságomnak?
Sárgolyó-túrázás vegetatív vérebként? Micsoda perspektíva!

Belém világít Závada Pál az Egy piaci nap című regényével (2016), amelynek dramatizált változatát a budapesti Radnóti Színház társulata prezentálja. Antik, mai, jövőbeni tematika (hm) ősbemutatója.

Egy 1946-os nyári napra sűríti mindazt a szörnyűség-skálát, aminek én is részese lehetnék? Rázom a fejem, nem, nem. Én aztán sohasem.
Tényleg?
Hogy a csudában fér meg bennem a gonosz, a sátán, a devla? Pedig nem látszik rajtam semmi különös. Holott a legbelsőbb fiókjaim mélyén szintúgy, akárcsak máséiban, ott pihen(het) az alantas ügyosztály.
De: megtanítottak – otthon, iskolában, grundon, társaságban, közösségben, teátrumban – szembenézni vele. Célt fölvázolva: együtt, egymásért!
Akinek azt a bizonyos közönséges, hitvány, nemtelen (nevezzem így) szekcióját piszkálgatják, élesztgetik meg hergelik, mikro és makró környezetében éppúgy, megállás nélkül, minden más redőnyt lehúzva benne és körülötte, az agyelszívottan, szív-mentesen vajon képes-e mérlegelni a cselekedeteinek a következményét?
Hiszen Lucifer űzi, hajtja. No, nem a fényre, hanem az örök sötétségbe.
Persze még mindez – a személyiségére kívülről szakadatlanul rászakadó roncsolás, rombolás - sem lehet enyhítő körülmény, ami fölmenthetné a saját felelőssége alól. Ha gaztetteit Mefisztó sugallatára hajtja is végre.
Ha más irányítja a kezemet, az akkor is az enyém!

Mintegy másfél tucat színész, illetve zenész bő két és fél óra hosszan éli az életünket. Mutat be engem is. Szegezi nekem folyamatosan a kérdéseimet. Inspirál: valljak színt.

Nem babra megy. De nem csak most nem. Sohasem.
Egyszer, egyetlenegyszer vagyunk így (vélhetően) ebben a földi létformánkban. Tessék magamba nézni! Számot vetni. Sorrendet fölállítani. Mi a legfontosabb, mi követi, s aztán szépen így és így tovább.
Nem patetikus, nem hatásvadászó, nem mesterkélt a Radnóti. Együtt kínlódhatjuk ki, s hajíthatjuk kukába a salakunkat. Sallangmentesen. S remélhetően: végérvényesen.
A legtöbben sokféle embert élnek meg a deszkákon. A lét-pakli(nk)ban ez és az szintúgy benne van. Egyetlen sors-lapot sem úszunk meg.
És ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy előbb-utóbb (agyon)üt az igazság órája.

Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Pál András, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Józsa Bettina eh., Konfár Erik eh., Róbert Gábor, Némedi Árpád, valamint Kovács Márton, Gyulai Csaba, Móser Ádám mindvégig közöttünk van. Vagy inkább mi vagyunk – de jó, hogy lehetünk! – velük. Dramaturg Mohácsi István, jelmez Remete Kriszta, díszlet Khell Zsolt, rendező Mohácsi János. A munkatársa Ari Zsófi, világítás Baumgartner Sándor.

Ne hagyjunk soha senkit kipécézni. Bűnbaknak kikiáltani. „A szó elrepül / ki tudja, kit hogyan talál / A szó messze száll / Ki tudja, hol áll meg végül" (Bródy)

Józan ész. Szív. Ember(i)ség. Szolidaritás. Irgalmasság.
Őbennük, bennetek, mibennünk; őbenne, benned, bennem. Nyugi; csak azért sem föladni!

                                 2018. szeptember 23.

 

09/11: az ikertornyok tövében a tragédia idején - Perceken múlott Gordon Zsuzsa élete

www.alon.hu
2001. szeptember 11. New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti életét.

 

Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas érdemes művész (1929-2015) vasi kötődésű is annak okán, hogy nagybátyja, Szöllősi Endre szobrászművész hagyatékának jelentős részét ő adományozta a Szombathelyi Képtárnak. 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New York-ban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén – alkalmi csoport tagjaiként – emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban nem maradt már idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a rendkívül segítőkész idegenvezető hölgy azt javasolta, kerítsenek erre sort másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi – német, amerikai – tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

– Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót – sóhajt nagyot a művésznő. – Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson-folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott. Lemerevedtünk. A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el. Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is. Szirénák búgtak, teljes volt a káosz. Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba. Ostromállapot volt. Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk… A barátaim azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon. Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített – Los Angeles-i – gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: „Szeretnék tőled, meg a gyerektől elbúcsúzni, mert meghalunk”.

– Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva. Rettenetesen nyomasztó volt New York. Füst, por mindenütt. Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Gordon Zsuzsát ma is fölzaklatja a szörnyű élmény felidézése: – Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Sokáig nagyon rosszul aludtam. Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11. Soha nem fogom elfelejteni.

                                                                                                                            Szenkovits Péter

                                                                                     /Hidak egymáshoz című könyv – 2003/

A kérdőjelekből álló ember(iség) - Ibsen/Hnath Nórája: Kováts Adél - Kiugró évadnyitás a Belvárosi Színházban

 www.alon.hu

Önmagunkkal nézet farkasszemet a színházi évad elején Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lili a budapesti Belvárosi Színházban. Sikerszériát ígér Galgóczy Judit rendezése.

A krisztusi kor táján jár az amerikai Lucas Hnath, aki a saját kételyeit, kérdőjeleit kiáltja világgá, amikor a norvég Henrik Ibsen (1828-1906) Nóráját/Babaszobáját (1897) képzeli, gondolja, meséli tovább.

Az ő Nórája ezt és ezt cselekszi. Akárcsak Torvald-ja. Anne Marie-dadusa. És Emmy nagykislánya, akit két fivérével – és az apjukkal meg a dadájukkal - hagyott magukra Nóra. Másfél évtizede.
Nóra anyukának/feleségnek a maga szemszögéből akár igaza is lehetett. De miféle igazság az, ami mások – a családom – cserbenhagyásával jár?  Egyáltalán szabad-e az igazságosztást kizárólag saját hatáskörbe vonni? Rám szabni?
Nóra haza(?)látogat.

Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Lucas Hnath Nóra II. című „létpanorámáját”, Galgóczy Judit rendezésében, a budapesti Belvárosi Színházban (Károly körút). A napokban tartották a fővárosi premiert; nyáron néhányszor már látható volt Szentendrén e magyarországi ősbemutató. Kovács Adéllal, Bodnár Erikával, Csankó Zoltánnal, László Lilivel. A producer Orlai Tibor.

Kováts Adél Nórája a kérdőjelekből álló ember. A végtelen és nagyon is véges/korlátolt énem. Csankó Zoltán Torvald-ja is. Bodnár Erika dadája úgyszintén. László Lili gyermek-lánya dettó.

Négy rendkívüli, szikrakő-színjátékossal szövetkezett Galgóczy Judit gyújtómester. Hevül is rendesen testem, lelkem, szellemem. Hogy aztán időnként néhány szemcseppem gőzként csapjon föl a légbe. Katarzisnak szokás nevezni az ilyet. Utólag (talán) boldogságnak.
Juhász Katalin kibillent (játszó)tere és a csaknem folyamatos árnyék(om) a falon a bizonytalanságomat jelezheti; semmi és senki nem, vagy nem úgy olyan, ahogyan azt hinni, érezni, gondolni, látni vél/t/em.
Én magam pláne nem.
Szakács Györgyi mai s egyben kortalan, „sűrű”, nehéz jelmeze arra utalhat, hogy látszólag játszi könnyedén elbírok a terhekkel, ám a valóságban az esendőség mintapéldánya vagyok. A saját – meg a hét és fél milliárd bolygólakóhoz hasonló – kérdőjeleimmel, kételyeimmel.
De hát akkor hol, hogyan keresendő, s miképpen lenne meglelhető a közös nevező?

A kérdőjelözönre az ifjú, tiszta, őszinte, nyitott, és szolidáris meg irgalmas Emmy kapiskálja az érvényes válaszokat.

Az ő korosztályának a küldetése: a megváltás(om).
A Belvárosi Színházban a közönség/közösség szűnni nem akaró tapsa – közte a saját tenyér-csattogásom - arról is szólhat, hogy itt az ideje kilépnem az igazságosztó, a tutit mindig megmondó szerepkörből.

                                         2018. szeptember első hetében

Szerethető (ez) a Szerelmi üzletek - A Weöres Sándor Színház sikeres a szombathelyi Megyeháza udvarán is

 

www.alon.hu
Szerethető a Szerelmi üzletek, a Weöres Sándor Színház társulatának (pontosabban a csapat egy részének) nyárvégi játéka a szombathelyi Megyeháza udvarán, Valló Péter ezúttal is precíz rendezésében.

Több szempontból is szívet melengető Le Sage („löszázs”; 1668-1747, francia novellista, drámaíró) komédiájának, szerintem inkább: burleszkjének színre vitele. Elsősorban nem is azért, mert leleplezi a zavaros pénzügyek, még inkább a beteg lelkületű kis- és nagystílű szélhámosok napjainkban is (hajaj, de mennyire!) fénykorát élő világát. Hanem azért (is), mert lehetőséget ad arra, hogy nyugtázzuk: a WSSZ művészei komédiában, vagy ha úgy tetszik abszurdban/groteszkben sem ismernek tréfát.

Remek figura-skiccelők: honnan is jön az illető, s az egymáshoz való viszony(ok) érzékeltetésére is futja energiájukból. Fifikás – apró, aranyos, mókás – ötletekre szintúgy. Meglehet, a legprofánabb jelző minderre egyetlen szó: profizmus.

Boldogság regisztrálni szintúgy, hogy egy csapásra beilleszkedett a társulatba Antal D. Csaba (1983, erdélyi magyar színművész). Nem ígéret, jeles deszkaművész. Aki Szombathelyen tulajdonképpen egy ügyes, agyafúrt népfiú szerepében debütál. Finesz inasa még azt a lehetőséget is előre vetíti – nyilván Valló Péter „karmesteri pálcájának” is köszönhetően -, hogy ő benne talán-talán még maradt valamicske tisztesség-csira. A nép alulról induló, legbelül azért (tényleg higgyünk benne!) romlatlan fia képes lehet  megváltani országot-világot, feltéve, ha segítséget kap azoktól, akiket még sem pénz, sem hatalom, sem bamba bulvár, sem fals propaganda nem tett agy-halottá. Alberti Zsófi káprázatos szobalányként. Az ő Lizettjén sok múlik, mennyire/mennyiben segíti a most még inast/titkárt-mindenest – élete társát - abban, hogy teljesíthesse lét-küldetését.

Nagy Cili (bárónő) gyönyörű; fantasztikus! Németh Judit (Trezorné) sűrítőművész: pillanatok alatt képes világo(ka)t elénk tárni. Bezerédi Zoltán (Trezor uram) nagy formátumú színjátékos. De jó, hogy haza-haza jár hozzánk! Jordán Tamás, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert is meghatározó árnyalatai a palettának; színgyúrók a legjavából. Duró Győző átdolgozó/dramaturg, Benedek Mari jelmeztervező nélkülözhetetlen „adaléka” a sikernek.

Igen-igen szerethető (ez) a Szerelmi üzletek!

 

                2018. augusztus 21., kedd – Málta

 

 

 

A gürcölőket állva hagyták - Németh Mihály (1926-2018)

 

Tízezrek Németh Miskájára – Németh Mihály sárvári szobrászművészre – Magamnak dünnyögök című, 2014-ben megjelent könyvének néhány reflexiójával emlékezünk. Illetve csudákat: hiszen itt van velünk! Hitet, erőt ad. Példát mutat.  

 

„Nem lennék annyira felháborodva, ha a mai autótolvajok legalább Rózsa Sándor szintjét súrolnák. Ez utóbbiak soha nem vitték el a szegény ember tehenét. – Ma sajnos a gazdag lop a szegénytől. A legrafináltabb formában a törvénycsinálók űzik e mesterséget, amikor a pőrére fosztott országot nyúlják le…”

„Az igazi rendszerváltás csak úgy lett volna sikeres, ha az ember is megváltozik. – Sajnos egy bizonyos ’karrierista’ réteg fejest ugrott az új, törvényesített lehetőségekbe, és a korábbi gürcölőket állva hagyta. Erről szól a történet. A sok párt, megannyi átverés. Mindegyik csak egyet akar: a másik elkaszált tetemére állni, hogy magasabb legyen…”

„Nem csak evés közben jön meg az étvágy, hanem koplalás közben is… Ez utóbbit nem nagyon szeretik a politikusok, mert ilyenkor rendszerint már baj van…”

„Szánalmasak azok az öregedő politikusok, akik a keresztényi toleranciát a saját szervezetükön belül sem tudták gyakorolni, és a szétzilált pártjukból kihullva egy másik frakcióba ültek. ’Mintha pontenciájuk után vánszorognának’…”

„A jövő századok még az emlékeit is megtiporják a jelenkor embereinek. Tanult és tanulatlan vízfejek hamis jelszavakkal, meggyalázott és átértelmezett igékkel vezetik a népet. Csak a pénz és a profit számít, s az érvelések kizárólag gyűlöletből és irigységből táplálkoznak. Csak a pojácák és a ripacsok tudnak így gyűlölködni, mint a kortárs politikusok és állami vezetők. Szeretet és méltányosság gyakorlására ma már csak a szegények, a meggyalázottak és a becsapottak képesek…”

„Művészeti kritikát csak Lyka Károly és Rabinovszky szintjén szabadna írni, ahol a morális tartás biztosíték, hogy nem állnak kétes értékű művek mellé karónak. A káosz fő oka, hogy sokan odaállnak. Delacroix kifakadásának is ez volt az oka, miszerint a művészetről csak ecsettel a kézben szabadna beszélni.”

„A sznob úgy születik, hogy hazudik. Úgy tesz, mintha értené a nagy semmit. Ez a könnyű műfaj! Képzőművészeti kritika, amelynek hitele lenne, nincs többé. Pedig nem kell hozzá más, csak egy kis ízlés, némi jártasság a művészettörténetben és egyenes gerinc.”

„Bármilyen teljesítményt hitelesíteni lehet egy Állami Díjjal?”

„Az első igazi élményemet a rendszerváltás után egy fiatal szombathelyi újságíró szolgáltatta, aki ünneplő írását egy kisvárosról nem a helyi hatalmasságok óhajaihoz igazította, hanem úgy írta azt meg, ahogyan a valóságban látta. Repültek is feléje a furkósbotok minden irányból. - Az elmúlt évtizedekben azokból a kidíszített, agyoncukrozott ünnepi tortákból sütöttek éppen eleget, de nem ette meg senki. (Csak úgy csináltak, mintha ennék.) A nagy gyomorrontást így sem tudtuk elkerülni. – A szombathelyi újságíró egy szolidabb, de ehető süteményt tett az asztalra. Ezt kellene végre fogyasztani! Egészségünkre!”

„Az Isten keresése a legszebb evilági tevékenységünk, ha nem kötjük össze a földi javakkal, pénzzel, pártokkal.”

„Ahogy vénülök, utolérnek a közhelyek… Mostanában azon sopánkodom, hogy miért csak ma kellett rájönnöm arra, hogy tizenöt éves koromban voltam a legboldogabb. Azóta is annak a bizonyos ’kék madárnak’ a keresése tölti ki minden időmet…”

                 /Németh Mihály – életszobrászművész/

 

                                   2018. augusztus 14.