Önmagunkkal nézet farkasszemet a színházi évad elején Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lili a budapesti Belvárosi Színházban. Sikerszériát ígér Galgóczy Judit rendezése.
A krisztusi kor táján jár az
amerikai Lucas Hnath, aki a saját kételyeit, kérdőjeleit kiáltja világgá,
amikor a norvég Henrik Ibsen (1828-1906) Nóráját/Babaszobáját (1897) képzeli,
gondolja, meséli tovább.
Az ő Nórája ezt és ezt
cselekszi. Akárcsak Torvald-ja. Anne Marie-dadusa. És Emmy nagykislánya, akit
két fivérével – és az apjukkal meg a dadájukkal - hagyott magukra Nóra. Másfél
évtizede. Nóra anyukának/feleségnek a maga szemszögéből akár igaza is lehetett. De miféle igazság az, ami mások – a családom – cserbenhagyásával jár? Egyáltalán szabad-e az igazságosztást kizárólag saját hatáskörbe vonni? Rám szabni?
Nóra haza(?)látogat.
Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Lucas Hnath Nóra II. című „létpanorámáját”, Galgóczy Judit rendezésében, a budapesti Belvárosi Színházban (Károly körút). A napokban tartották a fővárosi premiert; nyáron néhányszor már látható volt Szentendrén e magyarországi ősbemutató. Kovács Adéllal, Bodnár Erikával, Csankó Zoltánnal, László Lilivel. A producer Orlai Tibor.
Kováts Adél Nórája a kérdőjelekből
álló ember. A végtelen és nagyon is véges/korlátolt énem. Csankó Zoltán
Torvald-ja is. Bodnár Erika dadája úgyszintén. László Lili gyermek-lánya dettó.
Négy rendkívüli, szikrakő-színjátékossal
szövetkezett Galgóczy Judit gyújtómester. Hevül is rendesen testem, lelkem,
szellemem. Hogy aztán időnként néhány szemcseppem gőzként csapjon föl a légbe. Katarzisnak
szokás nevezni az ilyet. Utólag (talán) boldogságnak. Juhász Katalin kibillent (játszó)tere és a csaknem folyamatos árnyék(om) a falon a bizonytalanságomat jelezheti; semmi és senki nem, vagy nem úgy olyan, ahogyan azt hinni, érezni, gondolni, látni vél/t/em.
Én magam pláne nem.
Szakács Györgyi mai s egyben kortalan, „sűrű”, nehéz jelmeze arra utalhat, hogy látszólag játszi könnyedén elbírok a terhekkel, ám a valóságban az esendőség mintapéldánya vagyok. A saját – meg a hét és fél milliárd bolygólakóhoz hasonló – kérdőjeleimmel, kételyeimmel.
De hát akkor hol, hogyan keresendő, s miképpen lenne meglelhető a közös nevező?
A kérdőjelözönre az ifjú, tiszta,
őszinte, nyitott, és szolidáris meg irgalmas Emmy kapiskálja az érvényes válaszokat.
Az ő korosztályának a
küldetése: a megváltás(om). A Belvárosi Színházban a közönség/közösség szűnni nem akaró tapsa – közte a saját tenyér-csattogásom - arról is szólhat, hogy itt az ideje kilépnem az igazságosztó, a tutit mindig megmondó szerepkörből.
2018. szeptember első
hetében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése