Nagylelkűség vagy hitványság?
Tejesemberek közössége: a mérleg nyelve (lehetne)
(Hegedűs a háztetőn – a Pannon Várszínház és a Budapest
Klezmer Band Kőszegen)
Szenkovits Péter
szenko@t-online.hu
Életszekerünk elé magunkat fogjuk be; Tóbiásként/Tevjeként… Egyedül
vagyunk és persze a Jóistenünkkel.
Tehát semmiképpen sem magányosan, mert Vele számíthatunk egymásra.
Meg azok némelyikére is(?) –
kisebbségként aligha a többségre -, akikkel gyakran szívunk sorsközös levegőt.
Az egész emberiség valójában ezt lélegzi be, avagy azt mi.
Egyre megy. Hogy aztán adott helyen
mennyire mérgezett az ájer; ebben azért, igaz, vannak – lényegi, a majdnem-et jócskán
árnyaló – fokozatok.
Közhangulat, atmoszféra, miliő; üresség, űr, semmi. Hm. Egyetlenegy
földszekér a miénk. Hogy erre eddig miért nem jöttünk rá!? Vagy, ha (picit)
igen: pökhendien lefitymáljuk e tényt. S ugyan már, mit keresnek itt mások,
akikkel egyetlen tervünk van csupán: kibabrálni/leszámolni velük. Miután a
nyakukba varr(t)unk mindig mindent, ami csak rossz lehet(ett) ezen a
szavatosságát már régen elveszítő csokoládés labdacson.
Húzzuk-vonjuk a (tejes)kordénkat, rendületlenül. De,
többnyire nem hagy bennünket béké(be)n – Salom! - a mindenkori hatalom, nem
bírja ki, hogy ne vámoljon meg bennünket, ne alázzon meg, ne furakodjon a
magánéletünkbe. Ne hajbókoljunk neki; ha mégsem tesszük – és miért is tennénk,
a csuda vigye el! -, akkor ránk uszítja a gonoszt, bárminemű megjelenítési
formájában. A tanulatlan/tudatlan – az állami propagandagépezet által,
demagógiával elbutított, megnyomorított, megalázott, kisemmizett – bólogatójánosokká,
csőcselékké degradált milliókat/milliárdokat kénye-kedve szerint fölhasználja,
uszítja, s ha úgy tartja úri kedve, akkor maga géppuskázza/rakétázza és löveti le
őket, azaz a sajátjait is akár, gyerekestül, asszonyostól, kórházastul,
repülőgépestől. A(z újra meg újra föléledő) világuralmi ambícióknak senki és
semmi sem állhat útjába - tényleg nem? -, mellszélességből, vállveregetésből
aztán nincs szűkölködés. A tömegek meg csak nyugodtan dögöljenek meg. A pitiáner ülepnyalók pedig – kisebb államok agyat
vesztő, XXI. századi Napóleonjai is – rekordokat döntögetnek a nyelvcsapásokat
illetően, hátha nekik és a sleppjüknek is jut még valami a koncból. Még talán
nem is sejtik, hogy a zárt osztályra szóló biankó végbeutalóik sas behívóknál kegyetlenebb
sorsot szánnak nekik. Amit jól meg is érdemeln(én)ek, csak hát addig is hányan,
de hányan lesznek földön-, égenfutók e tűzgömbön innen és túl? Melyik következő
életükhöz szedjék össze villámgyorsan személyes motyójukat, újra meg újra? Vagy
talán (már) nem is érdemes sehol – egyik Anatevkában – sem kicsomagolni, minek?
És már nem is lenne igen mit.
A lelki batyu persze immár alig-alig cipelhető; és mégis,
újra meg újra, meg kell próbálni, neki kell gyürkőzni… A hagyomány nem vész el,
csak átalakul; hozzáigazítjuk (próbáljuk - nem könnyű, persze, hogy nem!) a lelkünket,
a szívketyegésünket, az agyműködésünket; az egész létberendezkedésünket ennek a
galaxis nevezetű küzdőtérnek parányi pöttyös – modernizálódó(?) - gömbdöcén.
Ám nem feledhetjük közben – mert, hát, ez az alfa és az
ómega - Jean-Paul Sartre úgymond felfedezését, amit Oz Ámosz idéz Szeretetről,
sötétségről című nagy ívű, létkarbantartó életregényében (Európa Könyvkiadó,
Budapest – 2013): „Egyáltalán: mi az, amit az ember maga választ? Mi az a két
véglet, amely között a nap minden percében dönteni kell? Megmondom: a
nagylelkűség vagy a hitványság. Tudja ezt minden kisgyerek, de a gonosz mégis
örök életű.”
Ugyanebből a kötetből: „A németek és segítőtársaik két nap
alatt, 1941. november 7-én és 8-án, több mint huszonháromezer rovnói zsidót
öltek meg. Az életben maradtak közül ötezret később, 1942. július 13-án
végeztek ki.” És akkor, ma, 2014-ben föl lehet állítani Közép-Európa szívében,
egy szabadságról elnevezett téren a „segítők” felelősségét kisatírozó
emlékművet? Igen. Szembeköpve leginkább saját magunkat s az utánunk jövő
nemzedékeket. Az alkalom amúgy igazán kézenfekvő, hiszen, mit ad isten: éppen a
holokauszt hetvenedik évfordulóján… Meg egyébként is, mi szükség is van/lenne
még – liberális – demokráciákra e gombostűfejnyi golyócskán? Vigyázó szemetek
Putyinra vessétek; a többit csak bízzátok rám, meg a brancsomra, nyugodtan…
Édes jó istenem! – sóhajt(hat)unk Tevjeként. Miként azt nem
egyszer tette Gazdag Tibor is a tejesembert jelesül, emberül megformálva (történetesen
július huszonhatodikán) a Kőszegi Várszínházban. Saját magunkat is láthattuk,
erényeinket, gyarlóságainkat, küzdelmeinket, kudarcainkat, örömeinket, keserveinket.
A veszprémi Pannon Várszínház – Vándorfi Lászó irányításával - missziót vállal(t)
a Hegedűs a háztetőn című musical varázslatával, miközben érzés- és
gondolatfüzérek kavarognak a nézőben, zsebkendő után kotorászik, nagyokat nyel
az öntisztulást szolgáló forráscseppek belső/külső patakokká duzzadásakor. Ki
ne tudná: Sólem Aléchem (Béke veletek – ez az alkotói neve, de szép!)
novellafüzére alapján a szövegkönyvet Joseph Stein írta, zene Jerry Bock,
dalszövegek Sheldon Harnick. Jerome Robbins eredeti New York-i koreográfiáját
(ő az „ősrendező” is) Krámer György zseniálisan teremtette újjá. Kovács Yvette
Alida díszlete káprázatos/ezerfunkciós, Justin Júlia jelmezei alázatot is
sugallnak. A Budapest Klezmer Band pedig olyan szerves része – ni csak, önálló
életre kel a számítógépem, mert azt írja - az életünknek, szóval a játék(unk)nak/drámá(nk)nak,
amely, akárcsak a színi csapat, „öregecskéktől” aprónépestől, mindenestül, hogy
ezt valahogyan így nevezik: szolgálat.
Életszekerünk elé immár valamelyest – és ez mennyire, de
mennyire sok is e zord/vérzivataros időkben – könnyebben fogjuk be magunkat. Kordéink
útvonalának koordináta rendszerei, pedig kijelölhetik/kijelölik találkozási
pontjainkat. Ahonnan együtt nekilendülve talán-talán könnyebb lesz közösen haladva legyűrni
az akadályokat – semlegesíteni a gonoszt - sorsközös utunkon.
Harasztifalu,
Rábafüzes, 2014. július 27-28.