Schiff András kirobbanó sikere Eisenstadtban (Kismartonban) - "Lesz még egyszer ünnep a világon"

 

www.alon.hu
A világ egyik legkiválóbb zenecsarnokában, a Soprontól mindössze huszonkét kilométerre fekvő Eisenstadt (Kismarton) Esterházy-kastélyának Haydn Termében adott koncertet a Magyar Kultúra Követe, Sir Schiff András (1953), bolygónk egyik legkiválóbb zongoraművésze, szeptember utolsó napjának estéjén. Négyszer újrázott.

2011 óta brit állampolgár. Londonban és Firenzében él. 2014-ben II. Erzsébet angol királynő lovagi rangot adományozott számára. Díszdoktori címét Károly hercegtől kapta; Royal College of Music konzervatórium (South Kensington).

Ez idő tájt a berlini Barenboim-Said Zeneakadémia tanára-docense. /Daniel Barenboim (1942) argentínai születésű, izraeli zongoraművész. Edward Said (1935-2003) palesztin származású, amerikai professzor, publicista, író./ Az intézményben közel-keleti és észak-amerikai muzsikusokat képeznek. A cél, hogy a közös tanulás-zenélés révén elősegítsék egymás jobb megértését és ez által a térség békéjét. A hallgatók filozófiai tanulmányokat is folytatnak.

Joseph Haydn (1732-1809) Esz-, C- és D-dúr szonátája, valamint Franz Schubert (1797-1828) B-dúr szonátája szerepelt a Liszt-díjas, Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas, Kossuth-díjas, Robert Schumann-díjas zongoraművész, karmester műsorán. A koncert címe: Haydn a zongoránál.

Elegancia. Finomság. Lágyság.
Haydn olykor pillekönnyűnek tűnő opusai játékosan, csipetnyi humorral meghintve keringnek s keringőznek köröttünk. Simogató selymesség. Fények s felhőbújócska. Amilyen ez az őszi vasárnap is volt egészen napszálltáig. Színskálával. Kedvességgel, bájjal. Hogy mekkora csoda, s mennyire gondtalan is a létezés!
Csípjenek meg! Ez tényleg igaz?
Ha az emberfia valamiről álmodozik, ámbár hinni nem igazán mer benne, mert hiú reményeket táplált már éppen eleget, fölöslegesen, de azért mégis csak, hátha… Hogy Schiff Andrást, a honfitárs géniuszt egyszer élőben láthassa-hallhassa! És tessék, az internetet bogarászva nem hisz a szemének: Kismarton, Haydn, Schiff András és még tikett is van, zsebmetszés nélkül. Isteni ajándék!
Erkély közép - pompás pozíció.
A jó Haydn ugyane falak között komponált, muzsikált.
Schiff András (egyik legfőbb) hitvallása válik most személyes létvalósággá: „Az előadó médium a szerző és a közönség között”. Közvetít. Ő.
Alázat. Szolgálat. Példa.
Schubert B-dúr szonáta – tovább tágul a horizont. Idekint. Odabent.
Merengés. Morfondírozás.
Lélekáramlás. Vándorlás.
Egyszerűség. Sallangmentesség. Tisztaság.
Szembenézés. Önmagunkkal. Honunkkal. Európával.  Egyenlőség, tolerancia, az emberi méltóság s jogok tiszteletének sugallata. A szabadság, a demokrácia, a közös értékeken alapuló közösség vágya/óhaja.
A szolidaritás. Az irgalmasság.   
Evilági tisztítótűz.
Igenlő tapsorkán. „Lesz még egyszer ünnep a világon” (Vörösmarty Mihály: A vén cigány – 1854)

Négy ráadást ad – a Londoni Királyi Filharmóniai Társaság Aranymedálosa, a Grammy-díjas - Sir Schiff András. Elsőként Schubert Magyar melódiáját.

Bartók Béla (1881-1945) rondóival, kárpát-medencei népi dallamoktól az egyetemességig ívelő úti célt vázol a haza, az európaiság, az Ember jegyében.
Schiff András megfogja a kezünket. Vele itthon vagyunk és maradunk bárhol ezen a bolygón.

                                     2018. október 2.-3.

 

 

Médeia heroikus küzdelme - Németh Judit elsöprő erejű alakítása Lukáts Andor rendezésében a Weöres Sándor Színházban

 

www.alon.hu
Csak addig van szükséged rám, amíg embert – félistent? - faragok belőled. Aztán eldobsz. Egy szövetségkötés és fölrobban(t)ásának anatómiája Euripidész Médeia című tragédiája Lukáts Andor rendezésében a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

 

Németh Judit Médeiaként, abszolút főszereplőként, amiképp a spiritualitásunkkal, úgy a földhöz ragadtságunkkal is szembesít. Mi mindenre vagyunk képesek, ha föllobban bennünk a szenvedély; ha valakivel – egy ügyért - közösen éghetünk. Együtt játszi könnyedséggel megmozdítjuk, el is hordjuk a hegyeket.
Amikor viszont a társunk-szövetségesünk elárul, szembe köpve önmagát is, cselt szövünk, hiszen bosszúért kiált a brigantis bitangság. Mit érdemel az a bűnös, aki elárulja a közös célt, messzire téved a kiszemelt, a korábban általa éppúgy az egyetlen helyesnek tartott útról? Cserbenhagyja a társát, a családját. Manipulálja, félrevezeti a környezetét.
Nem mellékesen, persze: Euripidész Médeiája (Krisztus előtt 431-ből) a női nem önmagára ébredésének a példázata is. Kiállás – már akkor - az emancipációért.
Lukáts Andor rendezése dolgozik bennünk jóval a teátrumi fizikai, lelki, szellemi jelenlétünkön túl. „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (József Attila: A Dunánál, 1936)
Németh Judit rendkívüli színésznő. Médiája – nemtől, fajtól, felekezettől függetlenül – tükör. Torzításmentes. Mi meg benne: mennyi, de mennyi mindenből összegyúrt ember(iség)!
Több okból is érdemes deszkapárti művészként élni, teremteni. Médeia fölmutatásáért mindenképpen. Németh Judit pályája csúcsára ért. Mindig érződött, hogy létezésünk elsőrangú tükröztetője, ám most olyan eszenciáját (sűrítményét) és kvintesszenciáját (lényegét, magvát) adja az emberi sorsnak, ami lenyűgöző.    
Bálint Éva dajkája az ős-szeretet, a „szeretnélek minden bajtól megóvni” mintája. Fekete Linda (kar) szuggesztív, pontos. Kint is vagyok, bent is vagyok? Nagy talány ez /a téma/ is.
Iaszón, Médeia harcostársa Kálmánchelyi Zoltán. Az önmagát, a társát, a hazáját – adott esetben bármit és bárkit – eláruló gaz. Vajon Médeia, az isteni erővel is bíró csodalény-ember a kezdetek kezdetén, amikor szövetségre lép vele, feltétel nélkül elfogadja/segíti, miért nem sejti, hogy hétpróbás gazemberrel áll össze? A kérdés, persze, költői. Az izzó szenvedély, a szerelem öl, butít, nyomorba dönt. Hiszen húsból, s vérből való – még ő is.
A (görög) sorstragédiák legmegrázóbb momentuma, a gyilkosság, azt szimbolizálhatja, hogy van egy pont, amin túl már nem lehetséges véráldozat(ok) nélkül továbblépni. Jelképezheti, hogy az iszonyú acsarkodásnak, a háborúskodás folyamatos szításának, a végletekig kiélezett ellenségeskedésnek a követkető generációk is áldozatul eshetnek. Óriási a felelősségünk.
Kálmánchelyi Zoltán remekül „hozza” a zsonglőr janihuszár senkit. Aki persze tömegek életét is képes kiforgatni. Tönkrevágni. Ideig-óráig.
Endrődy Krisztiánnak jól áll Kreon; nem hagy kétséget a felől most sem, hogy bármit képes (lenne) eljátszani. Akárcsak Kelemen Zoltán (Aigeusz), aki éppígy kiváló. Antal D. Csaba hírnöke egyedien-érzékletesen számol be a borzalmakról.  
Lukács Andor - alkotótársaival együtt – ismét mély, megrendítő s egyben felemelő előadást rendezett.
Németh Judit Médeiája kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk.

                       2018. szeptember 30./október 1.

 

A felelősség az enyém - Egy piaci nap; ősbemutató a budapesti Radnóti Színházban, rendező Mohácsi János

 

www.alon.hu
Kipécéznek. Valamiért. Ezt vagy azt sütik rám. Bizony sokan, egyre többen elhiszik. „A szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen” (Bródy János)
Levegőnek néznek.
Kisatíroznak. Lemészárolnak. Meglincselnek.
Mert. Csak.
A tények? Ugyan már!
Falkában ugyanezt tenném én is? Előbb csak simán hagynám, hogy leszívják az agyamat, érzéktelenítsék a szívemet? Aztán harcba indulnék megint az ellenség ellen, aki egyébként nem az (még szép!), de mégiscsak, hiszen belém, belénk sulykolják. Szóval az.
Hűlt helye a józan eszemnek? Emberségem kilőve? Fuccs a szolidaritásomnak meg az irgalmasságomnak?
Sárgolyó-túrázás vegetatív vérebként? Micsoda perspektíva!

Belém világít Závada Pál az Egy piaci nap című regényével (2016), amelynek dramatizált változatát a budapesti Radnóti Színház társulata prezentálja. Antik, mai, jövőbeni tematika (hm) ősbemutatója.

Egy 1946-os nyári napra sűríti mindazt a szörnyűség-skálát, aminek én is részese lehetnék? Rázom a fejem, nem, nem. Én aztán sohasem.
Tényleg?
Hogy a csudában fér meg bennem a gonosz, a sátán, a devla? Pedig nem látszik rajtam semmi különös. Holott a legbelsőbb fiókjaim mélyén szintúgy, akárcsak máséiban, ott pihen(het) az alantas ügyosztály.
De: megtanítottak – otthon, iskolában, grundon, társaságban, közösségben, teátrumban – szembenézni vele. Célt fölvázolva: együtt, egymásért!
Akinek azt a bizonyos közönséges, hitvány, nemtelen (nevezzem így) szekcióját piszkálgatják, élesztgetik meg hergelik, mikro és makró környezetében éppúgy, megállás nélkül, minden más redőnyt lehúzva benne és körülötte, az agyelszívottan, szív-mentesen vajon képes-e mérlegelni a cselekedeteinek a következményét?
Hiszen Lucifer űzi, hajtja. No, nem a fényre, hanem az örök sötétségbe.
Persze még mindez – a személyiségére kívülről szakadatlanul rászakadó roncsolás, rombolás - sem lehet enyhítő körülmény, ami fölmenthetné a saját felelőssége alól. Ha gaztetteit Mefisztó sugallatára hajtja is végre.
Ha más irányítja a kezemet, az akkor is az enyém!

Mintegy másfél tucat színész, illetve zenész bő két és fél óra hosszan éli az életünket. Mutat be engem is. Szegezi nekem folyamatosan a kérdéseimet. Inspirál: valljak színt.

Nem babra megy. De nem csak most nem. Sohasem.
Egyszer, egyetlenegyszer vagyunk így (vélhetően) ebben a földi létformánkban. Tessék magamba nézni! Számot vetni. Sorrendet fölállítani. Mi a legfontosabb, mi követi, s aztán szépen így és így tovább.
Nem patetikus, nem hatásvadászó, nem mesterkélt a Radnóti. Együtt kínlódhatjuk ki, s hajíthatjuk kukába a salakunkat. Sallangmentesen. S remélhetően: végérvényesen.
A legtöbben sokféle embert élnek meg a deszkákon. A lét-pakli(nk)ban ez és az szintúgy benne van. Egyetlen sors-lapot sem úszunk meg.
És ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy előbb-utóbb (agyon)üt az igazság órája.

Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Pál András, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Józsa Bettina eh., Konfár Erik eh., Róbert Gábor, Némedi Árpád, valamint Kovács Márton, Gyulai Csaba, Móser Ádám mindvégig közöttünk van. Vagy inkább mi vagyunk – de jó, hogy lehetünk! – velük. Dramaturg Mohácsi István, jelmez Remete Kriszta, díszlet Khell Zsolt, rendező Mohácsi János. A munkatársa Ari Zsófi, világítás Baumgartner Sándor.

Ne hagyjunk soha senkit kipécézni. Bűnbaknak kikiáltani. „A szó elrepül / ki tudja, kit hogyan talál / A szó messze száll / Ki tudja, hol áll meg végül" (Bródy)

Józan ész. Szív. Ember(i)ség. Szolidaritás. Irgalmasság.
Őbennük, bennetek, mibennünk; őbenne, benned, bennem. Nyugi; csak azért sem föladni!

                                 2018. szeptember 23.

 

09/11: az ikertornyok tövében a tragédia idején - Perceken múlott Gordon Zsuzsa élete

www.alon.hu
2001. szeptember 11. New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti életét.

 

Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas érdemes művész (1929-2015) vasi kötődésű is annak okán, hogy nagybátyja, Szöllősi Endre szobrászművész hagyatékának jelentős részét ő adományozta a Szombathelyi Képtárnak. 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New York-ban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén – alkalmi csoport tagjaiként – emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban nem maradt már idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a rendkívül segítőkész idegenvezető hölgy azt javasolta, kerítsenek erre sort másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi – német, amerikai – tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

– Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót – sóhajt nagyot a művésznő. – Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson-folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott. Lemerevedtünk. A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el. Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is. Szirénák búgtak, teljes volt a káosz. Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba. Ostromállapot volt. Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk… A barátaim azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon. Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített – Los Angeles-i – gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: „Szeretnék tőled, meg a gyerektől elbúcsúzni, mert meghalunk”.

– Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva. Rettenetesen nyomasztó volt New York. Füst, por mindenütt. Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Gordon Zsuzsát ma is fölzaklatja a szörnyű élmény felidézése: – Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Sokáig nagyon rosszul aludtam. Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11. Soha nem fogom elfelejteni.

                                                                                                                            Szenkovits Péter

                                                                                     /Hidak egymáshoz című könyv – 2003/

A kérdőjelekből álló ember(iség) - Ibsen/Hnath Nórája: Kováts Adél - Kiugró évadnyitás a Belvárosi Színházban

 www.alon.hu

Önmagunkkal nézet farkasszemet a színházi évad elején Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lili a budapesti Belvárosi Színházban. Sikerszériát ígér Galgóczy Judit rendezése.

A krisztusi kor táján jár az amerikai Lucas Hnath, aki a saját kételyeit, kérdőjeleit kiáltja világgá, amikor a norvég Henrik Ibsen (1828-1906) Nóráját/Babaszobáját (1897) képzeli, gondolja, meséli tovább.

Az ő Nórája ezt és ezt cselekszi. Akárcsak Torvald-ja. Anne Marie-dadusa. És Emmy nagykislánya, akit két fivérével – és az apjukkal meg a dadájukkal - hagyott magukra Nóra. Másfél évtizede.
Nóra anyukának/feleségnek a maga szemszögéből akár igaza is lehetett. De miféle igazság az, ami mások – a családom – cserbenhagyásával jár?  Egyáltalán szabad-e az igazságosztást kizárólag saját hatáskörbe vonni? Rám szabni?
Nóra haza(?)látogat.

Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Lucas Hnath Nóra II. című „létpanorámáját”, Galgóczy Judit rendezésében, a budapesti Belvárosi Színházban (Károly körút). A napokban tartották a fővárosi premiert; nyáron néhányszor már látható volt Szentendrén e magyarországi ősbemutató. Kovács Adéllal, Bodnár Erikával, Csankó Zoltánnal, László Lilivel. A producer Orlai Tibor.

Kováts Adél Nórája a kérdőjelekből álló ember. A végtelen és nagyon is véges/korlátolt énem. Csankó Zoltán Torvald-ja is. Bodnár Erika dadája úgyszintén. László Lili gyermek-lánya dettó.

Négy rendkívüli, szikrakő-színjátékossal szövetkezett Galgóczy Judit gyújtómester. Hevül is rendesen testem, lelkem, szellemem. Hogy aztán időnként néhány szemcseppem gőzként csapjon föl a légbe. Katarzisnak szokás nevezni az ilyet. Utólag (talán) boldogságnak.
Juhász Katalin kibillent (játszó)tere és a csaknem folyamatos árnyék(om) a falon a bizonytalanságomat jelezheti; semmi és senki nem, vagy nem úgy olyan, ahogyan azt hinni, érezni, gondolni, látni vél/t/em.
Én magam pláne nem.
Szakács Györgyi mai s egyben kortalan, „sűrű”, nehéz jelmeze arra utalhat, hogy látszólag játszi könnyedén elbírok a terhekkel, ám a valóságban az esendőség mintapéldánya vagyok. A saját – meg a hét és fél milliárd bolygólakóhoz hasonló – kérdőjeleimmel, kételyeimmel.
De hát akkor hol, hogyan keresendő, s miképpen lenne meglelhető a közös nevező?

A kérdőjelözönre az ifjú, tiszta, őszinte, nyitott, és szolidáris meg irgalmas Emmy kapiskálja az érvényes válaszokat.

Az ő korosztályának a küldetése: a megváltás(om).
A Belvárosi Színházban a közönség/közösség szűnni nem akaró tapsa – közte a saját tenyér-csattogásom - arról is szólhat, hogy itt az ideje kilépnem az igazságosztó, a tutit mindig megmondó szerepkörből.

                                         2018. szeptember első hetében