…Vihar van a földön / Száll a képzelet / De nem mozdulnak meg / A jéghegyek / Néha rám találnak / A fáradt emberek / Hallgatják a vándoréneket” (Bródy János: Vándorének)
Egy lány még mindig sétál a
domboldalon. Vagy inkább: szárnyal, elképesztő energiával. Példát mutat arra,
hogy csak azért sem szabad föladnunk. Az érzéseinket, a hitvallásunkat, az
igazság iránti ragaszkodásunkat, a nyitottságunkat, az egymást/közösséget építő
felelősség-tudatunkat. Amiért voltaképpen itt vagyunk ezen az – általunk –
agyongyötört labdacson.
Hétfőn este a szombathelyi
Agora Kulturális Központban zsúfolt nézőtér előtt együtt fogadtuk meg, hogy a
királyé nem leszünk. Akkor inkább elmegyünk, vagy hát: maradunk. Hogy minden
fát azért mégse vág(at)hasson ki alólunk. Nyíljon rózsa a fiúnak, nyíljon még a
lánynak.
Zsuzsa új műsorral járja az
országot.Letisztult, bölcs, megértő. Mosolygós-megbocsátó. Így volt szép, így volt jó.
Vissza-visszapillantásra, összegzésre ösztönöz, hogy aztán továbblendítsen bennünket.
Belénk oltja Bródyt, Cipőt meg Karinthyt, József Attilát.
Önmagát.
Vadvilágunk Tündérország – lehetne. Általunk. Velünk. Együtt. Közösen. Békés-boldogan.
Ám Jelbeszéd az életünk. A jelszavak ismét elfedik a lényeget. Sírva vigad a magyar. Miért hagytuk, hogy így legyen?
Egy lány sétál a domboldalon.
Repül.
De jó együtt szárnyalni!
„Nem akarok élni úgy, ahogyan élek / Nem akarok élni
úgy, ahogyan élek / Nem akarok élni úgy, ahogyan élek / Nem akarok élni úgy,
ahogyan élek” (Vándorének)
2019. február 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése