„Kék színű ég, rőt napkorong – / ez volt a kisfiú rajzán. / Kész volt a kép, s műve alá / írta a rajzlapra rá:
Lenne bár napfény mindig / Lenne bár kék ég mindig / Lenne bár anyu mindig / S bár csak én is lennék...” („Puszty vszigdá búgyet szolnce”; orosz gyerekdal)
Ön- és holnapfölzabálásban jeleskedünk.
A Világmindenség Olimpiáin (VO) sorra-rendre dobogós helyen vitézkedik – földhözragadtság
versenyszámban - az ember(iség). Anton Pavlovics Csehov (1860-1904) Három nővér
című színművének (1901) szombathelyi dramatizálása a Weöres Sándor Színházban –
Hamvai Kornél fordításában, Réthly Attila rendezésében, Három lány címmel –
rólunk/nekünk/értünk szól. Belepirul(hat)unk. Szégyell(het)jük is magunkat
rendesen.
Sokszínű, több síkú,
egyetemes meg honi kor- s kórkép. Megrenget a kilátástalanság mikro-, makro-szinten éppúgy. Vágyakozásban (Moszkva! Moszkva!) ugyan nincs hiány, de valahogy minden(ki) – előbb-utóbb - félresiklik.
A nihilizáció népbetegség. Világjárvány.
Lét-tanfolyam a WSSZ újabb Csehov-remeke. Igazszóló dráma. Ráadásul még a legeslegutolsó picurka reménysugarat is úgymond kifricskázza. Bár a nyakamat rá, hogy valójában azért teszi, hogy kihozzon a sodromból. Nem lehetsz/lehetek ennyire málé, mamlasz, marionett-figura. Borítsam már magamra, aztán az egész katyvaszra a sorsasztalt!
Kint is vagyok, bent is vagyok, (szín)játék és valóság; Cziegler Balázs ezerfunkciós díszlete számtalan vetületet villant felénk/belénk. Velich Rita jelmezei személyre szabottan elvontak. Hogy fából vaskarika? Az. Mint az egész XXI. századi (nem csak farsangi) jelmez-kavalkád. Ördögi bál/mulatság.
Tizenhárom színművész: megtizenháromszorozódott szín(vonal). S egységes művész-team.
Avass Attilát (öreg szolga az elöljáróságon) még soha nem éreztem ilyen fajsúlyosnak. A legnemesebb érzülettel jeleníti meg a „senkit”, a „porszemet”. A minden/ki/t.
Kenderes Csaba és Jámbor Nándor (hadnagy@hadnagy) úgy egyediek, hogy egyben az általánosat is jelzik. Bravúr. Horváth Ákos (százados) pikírt, azaz éles/csípős, továbbá bántó is. Nem könnyű belelátni a kártyáiba. Bár nem igazán meglepő, hogy vesztesként már nem habozik, nincs kegyelem: párbajban lepuffantja Tuzenbah bárót /Kosztolányinál ch, Hamvainál sima h). Akiben Antal D. Csaba él; minden rezdülése elementáris. Szabó Tibor tanára, későbbi tanfelügyelője hamisítatlan pojáca. Kiráz tőle a hideg. Orosz Róbert - ütegparancsnokként (Versinyin) újfent pazar – hihetetlen érzékkel képes egyensúlyozni. Rendszerint vékonyka hajszál választja el attól, hogy megkérdőjelezze a szerepét (bennünk), de nem billen át. Szerémi Zoltán katonaorvosa szintúgy vergődő kortársunk. Megéri a pénzét is, igaz. De vajon miért pukkadt ki/robbant szét a világot megváltani akaró énje? Számtalan – hajaj! - összetevőjű az ő amortizációja is.
Gonda Kata (Natalja/Natasa) - minden hájjal megkent, érdekrugókkal bélelt perszóna a köbön - fenomenális.
Bajomi Nagy György az „andrejevséget” magát teszi elénk: rendre a könnyebb ellenállás irányába lavírozza magát. Közösségi-társadalmi – meg testvéri – szempontból: here/parazita. Kollaborálása alól sitty-sutty fölmenti önmagát.
Nagy Cili (Olga), Alberti Zsófi (Mása), Hartai Petra (Irina/Jirína) külön-külön és együtt is: rendkívüli(ek). E tiszta, nemes életre való s vágyó lányoknak/nővéreknek a bőrükbe bújva arra is rámutatnak, hogy nekünk miért nem szabad - és ehhez, úgy vélem, semmi köze sincs az életkorunknak – lemondani álmainkról, vágyainkról. Nem zuhanhatunk bele saját magunkba, s ekképpen a mai valóság csapdáiba.
S bár kimondatja velük Csehov a legeslegvégén, hogy… „MÁSA ...mi pedig egyedül maradunk, és újra kezdjük az életünket. Élni kell… Élni kell…
IRINA …bemegyek az iskolába, tanítok, és egész életemet azoknak adom, akiknek talán szükségük van rám…
OLGA …a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek, boldogság és békesség uralkodik a földön, és azokra, akik most élnek, majd szívesen emlékeznek, és megáldják őket.” (Kosztolányi Dezső fordítása)
…azért a Réthly-rendezésben a lányok/nővérek szavait nem lehet egészen komolyan venni, merthogy itt most idézőjelesen csengenek; hiszi a piszi…
Bár egyik értelmezés sem ad felmentést számunkra.
Ne nyugodjunk bele a rabszolgasorsba, máris kapjuk össze magunkat, szabaduljunk meg az igáinktól.
Stop a vegetálásnak, a földhözragadtság nevű ragálynak! S „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” (Batsányi János, 1763-1845). Tehát a lányokkal ellentétben: ne Moszkvára! (Jó, tudjuk: jelkép…)
Viszont Mása/Alberti Zsófi nem véletlenül énekli többször:
„Puszty vszigdá búgyet szonce / puszty vszigdá búgyet nyéba…” „Lenne bár napfény mindig / Lenne bár kék ég mindig / Lenne bár anyu mindig / S bár csak én is lennék…”.
2019. február 17., vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése