„Ameddig a történet csillaga / Röpíti a multakba sugarát: / A szem saját kezünkben mindenütt / Saját szívünkre célzó gyilkot lát, / S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!... / Isten csodája, hogy még áll hazánk.”
A látlelet még csak nem is 1981-ből való, amikor Várkonyi Mátyás (1950) zeneszerző és Miklós Tibor (1947-2013) (dalszöveg)író megalkotta az első honi rockoperát, a Sztárcsinálókat, amelyet most – március idusa tájékán - mutatott be a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata Nagy Cili (1978) rendezésében.
Petőfi Sándor (1823-1849) Isten csodája című, 1848 januárjában papírra vetett költeményének első versszakát idéztük.
Isten csodája, hogy még nem falta – teljesen – fel az ember az embert. Pedig nincs ádázabb ellenfele a halandónak a halandónál. S honfitársnak honfitársnál.
Rómában zajlik a Sztárcsinálók.
Meg Pannóniában. Savariában. Scarbantiában.
Arrabonában. Aquincumban. Provincializmus: „szűklátókörűség, a szélesebb szellemi látókör hiánya” (Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest).
Paranoiás parancsol – újra s újra - a birodalomban. Korlátozottak a (sajtó)szabadság-jogok. Camorra (szövetkezés valamilyen aljas célra) camorrával karamellizál. A nép – igaz, mintha ébredezne, de még mindig - manipulálható.
Megértés, befogadás, segítés: előzetesben.
Szembesít a WSSZ
Sztárcsinálók-ja.
Elegánsan. Telis-tele
ötlettel, humorral, geggel. Dráma. Szatíra. Groteszk. Abszurd.
Élet.
Elképesztő a ritmusa, a lüktetése. Hajszálpontos.
A történetsor, gesztus, tekintet, az egész példázza: galádul meg akarnak bennünket vezetni autokraták, diktátorok, Nérók. Akiknek, semmi sem szent.
Nagy Cili ragyogó színésznő. S csodálatos szintézis-teremtő képességekkel megáldott művészember, aki mostani első nagyszínházi rendezésével azt is sugallja, hogy kötelezettségeink, feladataink vannak. Merjünk tisztességesek lenni, maradni, higgyünk egymásban, önmagunkban, a józan civil kurázsiban. A mindenkori kisisteneket kergessük el oda, ahol senki sem látja, mikor a megbánás(?) könnyzáporával küszködnek.
Ki-ki olyan erőtartalékokat mozgósít,
ami arra is képessé teszi, amire korábban talán még gondolni is alig-alig mert.
Németh Judit (Agrippina, Néró
anyja) káprázatos. Gonda Kata (Poppea) - szerintem táncolva született –
varázsló. Jámbor Nándor (Néró) a szó legszebb értelmében bizonyítja: nincs
lehetetlen. Formán Bálint (Juvenalis, költő) meglep sokoldalúságával, máskor megnyugtat,
bátorít tisztaságával. (Ugyane szerepben Kenderes Csabára is kíváncsi vagyok!)
Mertz Tibor (Seneca): „él”, de mindig. Akárcsak Szabó Tibor (Claudius, Péter
apostol). Senkit nem lehet nem szeretni a csapatból, de őt aztán végképp nem.
Nagy-Bakonyi Boglárka (Ulrica) és Papp-Ionescu Dóra (Octavia) csodálatos. Kálmánchelyi
Zoltán (Jézus – máskor meg szélhámos „megváltó”) kifogástalan. Vass Szilárd
(Claudius fia) vérbeli színjátékos, akárcsak Matusek Attila (Pál apostol), aki
előadóművészi kvalitású. Balogh János (Zodius/Hírnök) sem a sor végén állt,
amikor energiabombákat osztogattak. Szabó Róbert Endre (Tigellinus) és Kelemen
Zoltán (Burrus) terrorelhárítókként keltenek kellő ellenszenvet. Miután szemrebbenés
nélkül elvégzik (sorozatban) a piszkos munkát, őket is (naná!) likvidálják.
Lénárdt Laura és Ostyola Zsuzsanna klassz csapat- s játszótárssá akart, tudott
válni. A vizuális tervezők - Besnyő Dániel, Maruscsák Dávid, Kaczmarski Ágnes – kreativitása kivételes. Kalapemelés jár Kiss Borbálának (díszlet), Takács Lillának (jelmez), Fejes Kittynek (koreográfia), valamint Balogh Líviának, Móri Csabának, Falusi Anikónak, Varga Máténak, Győrváry Eszternek is.
Ha rockopera, akkor – magától értetődően – kulcsszerep jut a zenekarnak. Maronics Ferenc (zenei vezető), Csikós Miklós, Hotzi Péter, Kovács Attila, Németh Imre, Sebesi Tamás, Völgyi Attila szintúgy küldetést teljesít.
Várkonyi Mátyás-Miklós Tibor
Sztárcsinálók-ja fajsúlyos, időszerű klasszikus. De jó, hogy Nagy Cili anno beleszeretett,
s végre megvalósíthatta álmát! S inspirál(hat) művész-, néző-, kortársat: csak
azért se adjuk fel!
„Mi lesz belőlünk?... ezt én
kérdezem, / De mily kevesen gondolnak vele. / Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
/ Mindig csak a jó sorsra bízod-e? / Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk; /
Emberségünkből álljon fönn hazánk!” (Petőfi: Isten csodája – záró versszak)2018. március 18-19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése