www.alon.hu
„Help, I need somebody /Segítség, szükségem van valakire” (John Lennon költő, zeneszerző, énekes, 1940-1980).
Az emberek kezében van a jövőjük. Hogy az már megint a múlt? Hiszen soha – jó, többnyire - nem vagyunk képesek, úgy en bloc (anblok) helyesen gondolkodni, dönteni, lépni.
Hát, húzzuk le (megint) azt a bizonyos redőnyt s nézzünk (újra) valami egészen más, nem földközeli előfordulás/mivolt után?
Az 1967-ben született német Moritz Rinke író Vineta Köztársaság című színműve létfeladvány. Meglehet, arról is szól, hogy bennünk van ugyan az örök megújulás vágya, de valaki/valami mindig keresztezi a terveinket. Persze jobbára mi, saját magunk teszünk magunknak s egymásnak keresztbe. Rendszerint azonban a másikban, másokban keressük a hibát és úgy véljük, rá is bukkanunk. Aztán retorziók kifundálásáért nem megyünk át a szomszédos bolygóra. Talán ebben az egyben bizonyulunk a világmindenség bajnokainak.
Vineta Köztársaság, Weöres Sándor Színház. A rendező Réthly Attila. Tizenegy színművész kollégájával olyan tényállást mutat, amikor is férfiúk (sikeresek lehettek, egy ideig legalábbis) kapnak újabb esélyt arra, hogy helyre billentsék e(mberi) világunk egyensúlyát mini minta állam megalkotásával. Persze kiderül, hogy nem erről van szó, hanem ez az egész kamu. Terápiás célból gyűjtötték őket csokorba. Vajon képesek-e összeeszkábálni magukat? Egymást? Bennünket?
És ki(k) keveri(k) a kártyákat?
No, újra ziccer helyzetbe kerül az emberfia, legalábbis azt hiszi, hogy megint övé a világ. Holott ezúttal is már eldöntetett, hogy a jövője milyen is - volt. Szép kilátások.
Dózis-gazdag a WSSZ Vineta Köztársasága.
Penge alakításokat regisztrálhatunk ismét, s egyben olyan csapatjátékot, ahol minden poszton az van, aki oda való.
A „titkos tervezőcsoportban” a munkaközvetítő Orosz Róbert, építési vállalattól érkezett Horváth Ákos, vállalkozási tanácsadó Szabó Tibor, Bajomi Nagy György hajóskapitány, önkormányzati despota Mertz Tibor, sztárépítész Balogh János. A projektvezető (ispotálydirektor) Trokán Péter. Ki-ki hozza a tipikust, nyakon önti ezzel-azzal. Mindahány él. A viszony- s iszonyrendszer: brutális. A hajóskapitány feleségeként megrendít(ő) a drámasorozatban – nem sétagalopp a mi XXI. századunk! – Vlahovics Edit. Skicceiben, mint cseppben a tenger, benne van az egész. Albert Zsófi hivatalnoknője hol valóságos, hol valótlan, vonzó meg taszító. Remeklés. Időzónákat így meg amúgy átszelve „egyenesen” az Újvilágból toppan be (ki) Kiss Mari és Bálint Éva. Frenetikusak. Ők ütik rá arra az (egyik) üzenet-féleségre a pecsétet, hogy a múltunk, a jelenünk, a jövőnk sorrendje, a történések s a meg nem történtek nem feltétlenül úgy (nem) következnek, ahogyan azt mi (nem) képzeljük, hisszük, érezzük, gondoljuk. Brr! Az ámokfutásunknak nem vagy másképpen ismerjük a kezdetét s a végét, illetve magát az utat A-tól B-ig (…; lehet, hogy a C-n keresztül mégis egyenesebb/rövidebb lenne?).
Ez éppen hányadik reinkarnáció? A jó életbe, ezt a ziccert is elbaltázzuk!
A jövőnk, a jelenünk, a múltunk, mégis, kinek a kezében volt, van, lesz?
„Segíts, húzz vissza a földre/Help me, get my feet back ont the ground” (Lennon).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése