„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: a tónus főleg miattunk sötét.” – írja a ma nyolcvanesztendős Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő Magyarok (2014) című versében.
Tizenhét évesen (1954-ben)
ekképpen jellemezte önmagát Vegyület című poémájában: „Kesergek, ahogy Byron
tette. / S mint Heine, szavakkal ölök, / lázadó harcos verseimben / József
Attila dübörög.”
Pályakezdéséről így mesél a Hazám-díjas
művész: „Költőként elindulni a hatvanas években igazi álom volt, mert a lírában
kezdődött el az igazmondás. Gomba módra alakultak a versbarát-körök az
országban, és a legkisebb faluban is több százan gyűltek össze Váci Mihály,
Simon István, Ladányi Mihály vagy akár az én költői estemre. Ez nem azt
jelentette, hogy versrajongók voltak az emberek, hanem azt, hogy híre ment
annak, hogy a magyar költők verseiben olyan gondokról lehet olvasni, amelyeket
a bőrünkön érzünk.” (László Ágnes: Értékteremtők 2016 – Kossuth Kiadó,
Budapest, 2016). Talán nem istenkísértés s megbocsátható „ballépés” egy teljes verset idézni tőle, amit pontosan fél évszázada, tehát 1967-ben vetett papírra. Akár „csak” ez alapján ki-ki eldöntheti a mai, kivételes /születés/napon, hogy a honi s az egyetemes költészetben hová is sorolja, „lője” be Baranyi Ferencet.
„Szent Mihály útján” „Párizsban a Hortobágy poétája / percig feledte a magyar ugart. (Szent Mihály útján korzózott a nyár és / dalolt a Szajna-part) – /
de otthonról az ősz, a gond utána / szökött egy pillanatra nesztelen, / s a költő őszi kedvvel ment tovább a / Boulevard Saint Michelen. /
Szivében akkor íve tört a nyárnak: / a Gare de l’Estre fázósan vonult, / s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája / földjére visszahullt. /
…Párizs nyarában könnyed volt a szívem, / akár a Szajna-parti énekek, / nem jött az ősz, nem háborgatta semmi / a faleveleket, /
csupán valami ősi nyugtalanság / emléke borzolt lombok ágbogán, / hogy még a legszebb nyárban se feledjem: / merről üzent az ősz egy délután, / hogy még a messzi nyárban se feledjem, / hol a hazám.”
Kék madár című írásában így vall: „Azt hiszem, az a legnagyobb öröm a földön, amikor kiegészül valami, amikor tesz egy lépést a teljesség felé. Amikor megkerül a kicsorbult világmindenség egy darabja. A szerelemben is kiegészülünk: a másik által válunk kikerekült önmagunkká. Ezért boldogság megtalálni azt a másikat, az egyetlent, akivel nem csupán megkettőzzük, de megsokszorozzuk esélyünket a teljességre.”
Novák Imre irodalomtörténész úgy tartja Baranyi Ferencről: „Mint minden igaz költő, ő is mindig azt figyeli, mit nem tud még. Nála is alapszabály, hogy a líra igazmondás. Költőként, de fordítóként is tudja, kicsit meghalunk, ha elmegy a kedves, hiába mosolyog vissza a Kálvin téren.” (Baranyi Ferenc: Írások a falon – Jubileumi versválogatás, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014)
„Szemléli az ország fölött
suhanva / hazája halmozódó szennyesét, / és felzokogja a mennyboltozatra: /
ezért volt ennyi áldozat? EZÉRT? /
Ezért a csúnyán elprédált
jövőért, / átmázolt múlttól bűzlő jelenért, / melyben erény a dölyfös
eszelősség / s a tehetségtelenség nyer babért? / (Midőn ezt írtam, szürke volt
az égbolt, / harcom feladni volna számos ok, / legyinthetnék lemondóan: elég
volt! / De nem tehetem. Még költő vagyok.)” /BF: Magyarok/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése