Szerethető (ez) a Szerelmi üzletek - A Weöres Sándor Színház sikeres a szombathelyi Megyeháza udvarán is

 

www.alon.hu
Szerethető a Szerelmi üzletek, a Weöres Sándor Színház társulatának (pontosabban a csapat egy részének) nyárvégi játéka a szombathelyi Megyeháza udvarán, Valló Péter ezúttal is precíz rendezésében.

Több szempontból is szívet melengető Le Sage („löszázs”; 1668-1747, francia novellista, drámaíró) komédiájának, szerintem inkább: burleszkjének színre vitele. Elsősorban nem is azért, mert leleplezi a zavaros pénzügyek, még inkább a beteg lelkületű kis- és nagystílű szélhámosok napjainkban is (hajaj, de mennyire!) fénykorát élő világát. Hanem azért (is), mert lehetőséget ad arra, hogy nyugtázzuk: a WSSZ művészei komédiában, vagy ha úgy tetszik abszurdban/groteszkben sem ismernek tréfát.

Remek figura-skiccelők: honnan is jön az illető, s az egymáshoz való viszony(ok) érzékeltetésére is futja energiájukból. Fifikás – apró, aranyos, mókás – ötletekre szintúgy. Meglehet, a legprofánabb jelző minderre egyetlen szó: profizmus.

Boldogság regisztrálni szintúgy, hogy egy csapásra beilleszkedett a társulatba Antal D. Csaba (1983, erdélyi magyar színművész). Nem ígéret, jeles deszkaművész. Aki Szombathelyen tulajdonképpen egy ügyes, agyafúrt népfiú szerepében debütál. Finesz inasa még azt a lehetőséget is előre vetíti – nyilván Valló Péter „karmesteri pálcájának” is köszönhetően -, hogy ő benne talán-talán még maradt valamicske tisztesség-csira. A nép alulról induló, legbelül azért (tényleg higgyünk benne!) romlatlan fia képes lehet  megváltani országot-világot, feltéve, ha segítséget kap azoktól, akiket még sem pénz, sem hatalom, sem bamba bulvár, sem fals propaganda nem tett agy-halottá. Alberti Zsófi káprázatos szobalányként. Az ő Lizettjén sok múlik, mennyire/mennyiben segíti a most még inast/titkárt-mindenest – élete társát - abban, hogy teljesíthesse lét-küldetését.

Nagy Cili (bárónő) gyönyörű; fantasztikus! Németh Judit (Trezorné) sűrítőművész: pillanatok alatt képes világo(ka)t elénk tárni. Bezerédi Zoltán (Trezor uram) nagy formátumú színjátékos. De jó, hogy haza-haza jár hozzánk! Jordán Tamás, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert is meghatározó árnyalatai a palettának; színgyúrók a legjavából. Duró Győző átdolgozó/dramaturg, Benedek Mari jelmeztervező nélkülözhetetlen „adaléka” a sikernek.

Igen-igen szerethető (ez) a Szerelmi üzletek!

 

                2018. augusztus 21., kedd – Málta

 

 

 

A gürcölőket állva hagyták - Németh Mihály (1926-2018)

 

Tízezrek Németh Miskájára – Németh Mihály sárvári szobrászművészre – Magamnak dünnyögök című, 2014-ben megjelent könyvének néhány reflexiójával emlékezünk. Illetve csudákat: hiszen itt van velünk! Hitet, erőt ad. Példát mutat.  

 

„Nem lennék annyira felháborodva, ha a mai autótolvajok legalább Rózsa Sándor szintjét súrolnák. Ez utóbbiak soha nem vitték el a szegény ember tehenét. – Ma sajnos a gazdag lop a szegénytől. A legrafináltabb formában a törvénycsinálók űzik e mesterséget, amikor a pőrére fosztott országot nyúlják le…”

„Az igazi rendszerváltás csak úgy lett volna sikeres, ha az ember is megváltozik. – Sajnos egy bizonyos ’karrierista’ réteg fejest ugrott az új, törvényesített lehetőségekbe, és a korábbi gürcölőket állva hagyta. Erről szól a történet. A sok párt, megannyi átverés. Mindegyik csak egyet akar: a másik elkaszált tetemére állni, hogy magasabb legyen…”

„Nem csak evés közben jön meg az étvágy, hanem koplalás közben is… Ez utóbbit nem nagyon szeretik a politikusok, mert ilyenkor rendszerint már baj van…”

„Szánalmasak azok az öregedő politikusok, akik a keresztényi toleranciát a saját szervezetükön belül sem tudták gyakorolni, és a szétzilált pártjukból kihullva egy másik frakcióba ültek. ’Mintha pontenciájuk után vánszorognának’…”

„A jövő századok még az emlékeit is megtiporják a jelenkor embereinek. Tanult és tanulatlan vízfejek hamis jelszavakkal, meggyalázott és átértelmezett igékkel vezetik a népet. Csak a pénz és a profit számít, s az érvelések kizárólag gyűlöletből és irigységből táplálkoznak. Csak a pojácák és a ripacsok tudnak így gyűlölködni, mint a kortárs politikusok és állami vezetők. Szeretet és méltányosság gyakorlására ma már csak a szegények, a meggyalázottak és a becsapottak képesek…”

„Művészeti kritikát csak Lyka Károly és Rabinovszky szintjén szabadna írni, ahol a morális tartás biztosíték, hogy nem állnak kétes értékű művek mellé karónak. A káosz fő oka, hogy sokan odaállnak. Delacroix kifakadásának is ez volt az oka, miszerint a művészetről csak ecsettel a kézben szabadna beszélni.”

„A sznob úgy születik, hogy hazudik. Úgy tesz, mintha értené a nagy semmit. Ez a könnyű műfaj! Képzőművészeti kritika, amelynek hitele lenne, nincs többé. Pedig nem kell hozzá más, csak egy kis ízlés, némi jártasság a művészettörténetben és egyenes gerinc.”

„Bármilyen teljesítményt hitelesíteni lehet egy Állami Díjjal?”

„Az első igazi élményemet a rendszerváltás után egy fiatal szombathelyi újságíró szolgáltatta, aki ünneplő írását egy kisvárosról nem a helyi hatalmasságok óhajaihoz igazította, hanem úgy írta azt meg, ahogyan a valóságban látta. Repültek is feléje a furkósbotok minden irányból. - Az elmúlt évtizedekben azokból a kidíszített, agyoncukrozott ünnepi tortákból sütöttek éppen eleget, de nem ette meg senki. (Csak úgy csináltak, mintha ennék.) A nagy gyomorrontást így sem tudtuk elkerülni. – A szombathelyi újságíró egy szolidabb, de ehető süteményt tett az asztalra. Ezt kellene végre fogyasztani! Egészségünkre!”

„Az Isten keresése a legszebb evilági tevékenységünk, ha nem kötjük össze a földi javakkal, pénzzel, pártokkal.”

„Ahogy vénülök, utolérnek a közhelyek… Mostanában azon sopánkodom, hogy miért csak ma kellett rájönnöm arra, hogy tizenöt éves koromban voltam a legboldogabb. Azóta is annak a bizonyos ’kék madárnak’ a keresése tölti ki minden időmet…”

                 /Németh Mihály – életszobrászművész/

 

                                   2018. augusztus 14.  

A veszettség ellenszere a civil társadalom - Kerényi Imre (1943-2018)

 

A 75 éves korában ma elhunyt Kerényi Imre rendezőre a vele 1992-ben, Vasváron készült interjú - teljes, szó szerinti - közlésével emlékezünk. A fenti (fő)című írás a Magyar Színész újságban látott napvilágot. S megtalálható az ugyancsak Magyar Színész című, 1999-es kiadású könyvben.

 

Csíksomlyói passió, Magyar Elektra, István, a király kőszínházi változata – mindhárom Kerényi Imre (49 éves) rendező nevéhez fűződik, aki most a Madách Színház igazgatója. Ő volt az osztályfőnöke annak a legendás hírű színművészeti főiskolás csapatnak, amelynek tagja volt Funtek Frigyes, Hirtling István, Mácsai Pál.

Az utóbbi öt évben nem „csupán” rendezőként találkozunk a nevével. Időnként elindul a tolla, ha úgy érzi, a polgárok érdekében politizálnia kell. Tüntet, fölolvas – de nem verekszik, nem rekeszt ki. Jól érzi magát a saját bőrében, s hiszi: remek ország lesz Magyarország.

- Ön a Charta-tüntetésen azt mondta, hogy „az eredendő bűn az első lakiteleki találkozón történt, ahova nem hívtak meg bizonyos ellenzéki csoportosulásokat, ott hasíttatott kettőbe az egy”.

- Azt próbáltam megfogalmazni, hogy mesterséges ék veretett a különböző indíttatású emberek közé. Ez, szerintem, nagy hiba volt. A rendszerváltást Magyarországon pár ezer ember csinálta, 1987-ben nem szabadott volna szétvágni kettőbe. Én így látom.

- Lakitelek az oka mindennek?

- Onnantól kezdve a dramaturgia szabályai szerint alakultak a dolgok. Ha az ember egy nagy fát el akar vágni, de nem bír vele, akkor bele kell verni egy vaséket. Kicsit kopogtatni kell, majd mellé verni másik éket, innen-onnan ütögetni, s aztán egyszer csak elhasad. Ez egy folyamat. Különböző állomásai voltak. Nem azt mondom, hogy Lakitelken kezdődött, sajnos évszázados hagyománya van ennek az ékverésnek és meghasadásnak. Történelmünkből tudjuk, a magyarok állandóan széthúztak. Például az erdélyi fejedelemnek ez volt az érdeke, a vasvári várúrnak emez, a szombathelyi püspöknek megint más. Itt konszenzust létrehozni mindig is rendkívüli pillanat volt, a csoda pillanata. De azért nagyon sokszor erre is volt példa. Nagyon jó lett volna, ha ez a rendszerváltás úgy történik, hogy a pozitív példák számát szaporítja, nem pedig azt a régi reflexet, hogy széthúzunk, ahányan vagyunk, annyifelé. Most nem annyifelé húztunk, hanem alapvetően kétfelé. És ez nagyon rossz. Ennek a levét isszuk valamennyien. Regisztrálni kell azt a tünetet, hogy nyugtalanság van az országban, s addig kell mozgatni a politikai rostát, amíg mindazok az emberek ki nem esnek belőle, akik személy szerint „garantálják” ennek a széthúzásnak a létét. Akár eszmeileg, akár mint politikai gyakorlat. Azt gondolom, Magyarországon nagyon egészséges és tehetséges nép él. Remélem, hogy azoktól az emberektől, akik minket szét akarnak választani, tényleg sikerül megszabadulni.

- Hogyan?

- A politika eszközeivel. Úgy, hogy Vasváron összejön tíz ember, Győrben ötven, a Kossuth téren százezer. Ennek is megvan a „technológiája”, mégpedig kettő van. Az egyik a civil társadalom, a másik a jólét. A civil társadalom védje meg magát a veszett emberektől, adjon jeleket, s akkor a veszett emberek meg fognak ijedni, zavarodni. Ha kihúzódnak alóluk a tömegek, civil állampolgárok, akik azt mondják: nem érdekeltek, nem akarunk arra menni. És akkor a veszettek elszigetelődnek, a helyükre kerülnek, a saját kicsiségükkel kerülnek szembe. Én ebben bízom, s abban, hogy a hallgatag többség abszolúte nem akarja se azt, hogy az SZDSZ pártdiktatúrája, se azt, hogy az MDF pártdiktatúrája legyen. Mindenféle szélsőséges csapattal szemben ez a nagy hallgatag többség előbb-utóbb fölveszi a harcot. Nem úgy, hogy mindennap kimegy az utcára, hanem a passzivitásával, például a politikától való elfordulásával. A nem szavazatával, a gondolataival. A szélsőségesek mindent megtesznek azért, hogy megszólítsák a magyar népet, de ha a magyar nép nem hagyja magát megszólítani, józan, nyitott, akkor ezek egyszerre csak ott maradnak a maguk kicsiségével. Mindjárt választás van, másfél év. Először még nem tudtuk, hogy kell választani, kit kell választani. Nagyon jó, amit most látunk a parlamenti, politikai ingyen-cirkuszban, mert valamennyien meg fogjuk gondolni, hogy szavazunk-e. Én, mint MDF-alapító tag, amennyiben a szélsőséges vonal erősödne, természetesen nem fogok az MDF-re szavazni. Családomat, barátaimat is befolyásolni fogom, hogy ellenük dolgozzanak, mert nem értek, nem érthetek egyet a szélsőséges eszmékkel. Tehát mondjuk nem csak az én egyes szavazatom van, vagy a te szavazatod, hanem a feleségedé, meg a testvéredé… És egyszerre ott van a civil társadalomnak az ítélete. A szélsőségeket ezen az ítéleten kell lemérni. Én így gondolom.

A másik „technológiai” elem: a jólét. Mert abban a pillanatban, hogy többet törődünk a meggazdagodással és a nyugalommal, az építéssel, akkor a szétválasztók és a szélsőségesek is, meg a dolgaik kezdenek lesüppedni a mocsárba. Gazdálkodni kell, törvénykezni, termelni, hagymát kell ültetni, szőlőt nevelni, gyereket… A rendszerváltás egyik fő célkitűzése, hogy kicsit közelítsünk egy burgenlandi paraszt életszínvonalához. Ne lekörözzük, de legalább kicsit kezdjünk el afelé haladni.

- A Charta-tüntetésen azt is mondta: „Amióta mint MDF-alapító tag, állampolgár és családapa  Csurka István ellen szóltam, ellenfeleim zsidóként gyaláznak, mégis köszönetet mondok az író-politikusnak és híveinek a szitokért, mert megtanulhattam, mit jelent az ő országukban kirekesztettnek lenni, s a megrázó élmény után noha családi, vallási és politikai pedigrém az ő szempontjaik szerint is hibátlan, Furmann Imrével együtt emelt fővel vallom: velük szemben ha kell, cigány vagyok, ha kell, nemzetietlen vagyok, ha kell, zsidó vagyok.” Lelkileg hogyan viseli, hogy a barátokból ellenfelek lettek, hogy nincsenek, vagy alig-alig vannak közös pontok, s nincs, vagy csak egyszer-egyszer adatik meg tisztességes kézfogás?

- Nem könnyen. Nagyon sok barátom meghülyült. A politika veszedelmes dolog. Kicseréli az emberi személyiséget, azoknak az embereknek a személyiségét, akik erre alkalmatlanok. Nem olyan ember a hatalom birtokában, mint a birtoklása nélkül. Ez annyit jelent: ő nem felkent ember. Tehát nekünk meg kell fosztanunk őt a hatalomtól. Nagyon sok barátomnak, akikkel együtt sok mindent csináltunk, eltorzult a tudata. Nem való nekik a hatalom, tehát közülük egyik se legyen a Mátyás király. És a polgármester se. Most kiderül, ki az, akinek nem szabad lenni. Az még nem derült ki, hogy kinek kell lenni.

- Színházvezetőként milyen volt a közérzete öt évvel ezelőtt, s mennyiben változott az óta?

 - Akkor jó volt, mert lehetett a színházzal politizálni az oroszok ellen. Minden európai kolléga irigyelte, hogy mi a művészetben tudunk harcolni egy nagyhatalom ellen. Akkor minden munkánk arra irányult, hogy üzenjünk a hatalomnak. Kikérjük magunknak, hogy mi egy derék nép vagyunk, és nem egy szovjet köztársaság. Az boldog periódus volt, amikor érezte az ember, saját munkájával valamilyen módon részt vesz egy hatalmas piramis lebontásában. Most? Ma sokkal komplikáltabb. Ma az a célom, hogy a színházból kiirtsam a politikát. Úgyhogy én most szórakoztató színházat csinálok. Azt szeretném, ha a kedd meg a szerda jobb lenne.

                      Szenkovits Péter

                      Magyar Színész,1992
                      Magyar Színész könyv,1999

 

A műtét sikerült, de a zongora meghalt - Vagy csak Csipkerózsika-álomba szenderült? - Balog József elementáris erejű koncertje Szombathelyen

 

www.alon.hu
Sötétkék meg fekete ruhás – amiként az helyén való - lány és fiú asszisztensek gyülekeznek a gyászszertartáshoz. Az élettelennek látszó páciensnek dunsztja sincs arról, hogy valójában hullakamrában és nem kórházi műtőben van. A beavatkozást végző főorvos valójában patológus.
Kezdődhet a művelet.
2018. július 18. Este. Szombathely. A zeneiskola második emeleti Tibold Iván Terme. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. 
A professzor: Balog József (1979) Liszt-díjas zongoraművész. Segédei: Hanics Katalin, Richter Anna Zsófia, Kozma Dávid.
Vidovszky László (1944, Kossuth-díjas zeneszerző) Schroeder halála című, 1975-ben zongorára és két-három asszisztensre komponált műve a végtisztesség forgatókönyve. Alkotója is itt van valahol a gyászolók között...
Morbid az egész. Vagy mégsem?
Balog József, a közönségnek háttal ülve, folyamatosan, rendületlenül skálázik a zongorán, a Vidovszky László által megszabott rendben/ütemben. Az asszisztensek – a klavír fedele tárva-nyitva - lássunk csodát, „turkálnak” a rezonáló szekrényben. /Kivetítőn követhetjük./ Preparálnak. Papír- meg szivacsdarabkákat, „fogpiszkálókat” dugdosnak a húrok, húrfogók, húrtartó szegek közé. (Alá s mellé is?) Meg szögecseket. Nincs kegyelem.
A hangszer teljes hanganyaga, hangzása, csodája csak pillanatokra volt a miénk. Amíg a beszurkálók sorra-rendre el nem helyezik hang-taposóaknáikat.
Az ember legelébb azt hihetné, hogy végtére is nem nagy a baj. Jó-jó, a hangszínskálát szűkítik ugyan, de azért még csak-csak szabadon úgymond szállhat, röpülhet, érvényesülhet megannyi tónus.
Igaz ugyan, hogy újra meg újra „megnyirbálják” a stílusirányzatokat, a zongorahangokat, de hiszen marad még belőlük bőven! Nemde? Egy ideig mintha tényleg így is tűnne. De az a bizonyos fűnyíró nem kegyelmez a sokszínű rétnek.
Már csak zönge marad. Nesz. Zörej. Hangfoszlány. 
Se mukkanás. Se nyikkanás. Se pisszegés.
Csend. Némaság. Halál. Döbbenet.
Hangtemetés. 2018 nyarán.
A megrázó élményt óriási tapssal köszöni meg Balog Józsefnek és segédeinek a javarészt ifjakból álló, de egészében lánglelkű publikum. A hetvennégy esztendős Vidovszky Lászlót – „a végtisztesség koreográfusát” - szintúgy szívből ünnepeljük.

Fáy Miklós (1964) neves zenekritikus írásából tudom, hogy e mű 2001-ben Salzburgban botrányt okozott. Tiltakozott ellene a közönség. Kurtág György (1924), a földkerekségen ma élő zeneszerzők közül alighanem a legjelentősebb (akkor hetvenöt éves volt), nem volt rest fölmenni a színpadra és alaposan lehordta a publikumot. Teszem hozzá: leckét adott kiállásból. 

Egy alkalommal Kocsis Zoltán is műsorára tűzte a Schroeder halálát. (Schroeder, ugyebár, kitalált képregény figura, minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai karikatúristája, SPARKY, azaz Charles M. Schultz /1922-2000/ a „szülőatyja”). Kocsis koncertjének nyitószáma volt. Éppen azért, hogy „ne lehessen meglépni” (Fáy Miklós). Kapott is érte, persze, hideget-meleget. Nagy ívben tett rá.

De vissza a 2018-as szombathelyi, nyáresti Balog József koncerthez! A július tizennyolcadiki hangversenye ugyanis a zeneiskola alagsorában lévő próbateremben kezdődött. Ahol is Bartók Béla (1881-1945) 14 Bagatelljével, Kodály Zoltán (1882-1967) 9 továbbá 7 zongoradarabjával, Lajtha László (1892-1963) három alkotásával (Egy muzsikus írásaiból; 9 fantázia zongorára; 6 zongoradarab) hangolt rá/készített elő bennünket a második emeleti, második részbeli zongorahang-temetésre.

Bartók, Kodály és Lajtha az előző századelőn mennyire, de mennyire pontosan érezte, tükrözte e mostanit! Ami e sárgolyón itt s ma zajlik. Fantasztikus!
Balog József virtuózan, elementárisan, elképesztően, frenetikusan közvetítette - áramoltatta belénk - kivételes elődei létkép(let)ét. „Balogjózsefesen”. Kifogástalanul.
Elővigyázatosnak kell lenni szavak/jelzők körmölésekor. Ennek tudatában állítom: Balog József géniusz.
És nem értem, föl nem fogom, miért nem ismeri (jobban) a világ a harminckilenc éves zseninket?
Mi ennek a oka?
Az élményben – amiből szerdán bespájzolhattunk – ezreknek kellett volna részesülniük.

Egy zongora halála (ez a műsor összefoglaló címe), s annak temetése… Amikor már a mechanika sem zörög, teljesen elnémul a hangszer. Meghal a tudomány, a művészet…

Meglehet, a nagy-nagy csönd inspirálhat bennünket arra, hogy előbb-utóbb elhiggyük: „Tévútról is van megérkezés!” (Katona Klári Hidd el című dalából.)
Csipkerózsika fölébreszthető álmából.

                                                                           2018. július 19.

Varsói melódia: tisztelgés Törőcsik Mari előtt - Tompos Kátya egyenrangú az 1968-as Helgával

 

www.alon.hu
Friss tanítóként, az 1970-es évek legvégén, legényszobámat félbeválasztó szekrény hátoldalán plakát hirdette (még, hogy nincsenek véletlenek?!), a Varsói melódiát. Nem tudom, hogyan s miként került hozzám. De már akkor is – valójában persze, mindig - rajongtam Törőcsik Mariért. Ő volt Helga a Nemzeti kamarájában, a Katona József Színházban. Viktor (vagy akkor talán Vitek) Sztankay István, a rendező Iglódi István. Bemutató: 1968. október 26. Sem a premiert, sem bármelyik későbbi előadást nem láttam. Ám valamiképpen mégiscsak, magától értetődően, életem részévé vált a transzparens.
1980 telén, kiskatonaként, bekopogtattam Törőcsik Mari öltözőjének ajtaján. A szünetben. Győrben, a Kisfaludy Színházban. A Kurázsi mamát játszotta. Iglódi István (1944-2019, Kossuth-díjas) rendezte.
Marika azóta számtalanszor megajándékozott személyes varázsával. Megtisztel(t) a bizalmával, s azzal, hogy - újságíróként - közvetíthet(t)em a gondolatait, az érzéseit az olvasók, rajongótábora felé. Volt szíves megengedni, hogy a róla/vele készített írásaimból könyvet adjak ki A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel (2016). Immár megint tanítóként…

 

És most tessék, a Varsói melódia! (Leonyid Genrihovich Zorin orosz drámaíró /1924/ alkotása, 1967-ből.)

Pontosan fél évszázad elteltével! A 2018-as előadás színlapja az asztalomon. Helga Tompos Kátya (1983). Viktor Adorjáni Bálint (1980). Rendező Kocsis Gergely. Producer Orlai Tibor. Budapesti premier: 2018. szeptember 14. Hatszín Teátrum. (Jókai utca 6.) Ugyanitt tartották az elmúlt szombaton, július 14-én a sajtó- és munkabemutatót.  (Az országos debütálás július 19-én, csütörtökön, Balatonföldváron, a Kultkikötőben lesz.)

 

Törőcsik Mari, egy ország Marikájának életében Helga nem csupán egy szerep volt az irgalmatlanul sok közül. S bár 1968-ban, krisztusi korára, aligha akadt filmrajongó e golyóbison, aki ne ismerte volna a nevét/arcát/játékát, legalább egyik-másik moziját, ám a színpadon „Helgával” sikerült végre-valahára sztorníroznia a hazai színikritikusok addigi fanyalgását.
Kárpáti Aurél (1884-1963; színházi és irodalmi kritikus, író, költő; Baumgartner-díjas: 1929, 1936; Kossuth-díjas:1960) volt az egyetlen, régi nagy, „öreg” recenzens, aki korábban Marika Solvejgjéről (Ibsen: Peer Gynt) így írt: „Még keveset tud, de megérkezett valaki a magyar színpadra”.  
Helga „hozta meg” Törőcsik Mari számára az egyértelmű, visszavonhatatlan „sajtószakmai” elismerést: kétségbevonhatatlanul nagy színművész! /A Wikipédia szerint a „nagyérdeműnek” is ekkor, nevezzem így: esett le az a bizonyos „törőcsikes teátrumi tantusz”./

A mostani Varsói melódia tisztelgés /is/ Törőcsik Mari előtt. Hódolat. Szeretet.  Energiatöltet: Felé!

Csúcs. Legfőképpen azért, mert Helga, azaz Tompos Kátya azt az érzetet kelti: méltó utóda Törőcsik Marinak. Az érzékenysége. A tüneményessége. Az eszköztelensége. A létezése. Nincs mimikája, gesztusa, villanása, ami ne ezt sugározná.
Amiként fenomenális Eliza Doolittle-ként a Centrál Színházban, a Ma Fair Lady-ben partnerével, az ugyancsak kivételes Alföldi Róberttel, Puskás Tamás bravúros, nagyvonalúan elegáns, lélekcsiszoló rendezés-remekében. Nem tudok, képtelen vagyok betelni velük. (Négyszer láttam őket. Eddig.)
A Madách Színház Szerelem Shakespeare-jét legfőképpen Tompos Kátya Violája miatt volt érdemes megnéznem, kétszer is. („Váltótársát”, Petrik Annát, sajnos, nem láttam. El tudom képzelni, hogy ő is csoda.)
Egyébiránt Tompos Kátya vasárnap (22-én) Holdjárat címmel ad koncertet - Hrutka Róberttel közösen – a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

A Varsói melódia Leonyid Zorin egyetlen, szélesebb körben (el)ismert műve. Moszkva, 1947. Az énekművésznek tanuló lengyel (vendég)leány „véletlenül” megismerkedik a magát a borászat tudományával eljegyző egyetemistával, az orosz/szovjet,  háborúviselt Viktorral. Chopin-hangversenyen.

(2009-ben a Pinceszínház mutatta be a darabot, Gryllus Dorkával és Simon Kornéllal, Kőváry Katalin rendezésében. Kár, hogy 2014-ben végleg lekerült a műsorról. Az én képzetemben rendkívülinek sejlik fel az a színrevitel is. Akárcsak a még korábbi, amikor Ascher Tamás állította deszkákra Pogány Judittal, Koltai Róberttel. Akik látták, fergetegesnek jellemzik. Elhiszem.)
A háború – a fasizmus – pusztítása után vagyunk. A politika minden létzugba betolakszik, akárcsak ma. Szétrombolja a bimbózó, vagy is inkább a már szárba szökkent szerelmet. Merthogy az ukáz szerint külföldivel, pláne legyőzött ellenség leányával, nincs házasság. Punktum. Vége mindennek. 1957-ben találkozik újra Helga és Viktor meg aztán 1967-ben. De már, szinte, minek?
Zorin, szerintem, csak „skicceket rakott fel a vászonra”, a világirodalmi mélységektől s magasságoktól fényévekre poroszkál (már bocsánat!), és mégis: körbelengi az egészet valami, nem is tudom, báj. Finomság. Vibrál lélek s levegő. Kezd közünk lenni hozzá. Mert Helga Tompos Kátya, s mert Viktor Adorjáni Bálint. Működik közöttük a kémia. Szenvedélyt sűrítenek a helyzetgyakorlat sorozatokba. Professzionálisan. És nem „mintha-figurák”, hanem ők azok.
Miközben töprenghetünk, hogy mennyire engedjük be az életünkbe a (világ)politika mocskát? Mi múlik rajtam, s mi már nem? Zorin „apó” mégiscsak kapiskálhat valamit?  A szerelemről pedig egészen megbízhatóak az információi.

Varsói melódia, 1968-2018. Arra szintúgy jó (lehet) a saját mérleg-félénk elkészítésén túl, hogy akár derüljünk is egykori énünkön, naivitásunkon. Legyintsünk. Nyugtázzuk, mint teszi ezt Gerendás Péter, Bródy János, Koncz Zsuzsa a dalban: „…így volt jó, így volt szép”.

Ám legfőképpen örülhessünk annak, hogy Törőcsik Mari színpadi („hivatalos”) elfogadásának ötvenedik évfordulóján egykori Helgáját az ő nívóján teremti elénk/belénk Tompos Kátya. Kárpáti Aurél, minden bizonnyal, csettintene.  Nem utolsósorban: Adorjáni Bálint izzásán elégedetten mosolyoghat az égi teátrista Sztankay István (1936-2014; Kossuth-díjas).
A friss színi szórólap, rajta Tompos Kátya és Adorjáni Bálint fotójával, igencsak „jól érzi magát” dolgozószobai íróasztalomon. Törőcsik Mari és Maár Gyula (1934-2013; Kossuth-díjas filmrendező, Marika élet- s művészpárja) közös fényképének szomszédságában.

                                                                              2018. július 17-18.