"Csak adni akartam - egy életen keresztül" - Beszélgetések Bács Ferenccel (1936-2019) alázatról, Márai Sándorról, külhoni magyar-létről: "Neeeeeeem!"

 

A színészt szeretni kell címmel a Szombathelyen napvilágot látott Magyar Színész című önismereti, közösségi és érdekvédelmi újság indulásakor (1990-ben) Bács Ferenc lett az újság reklámarca. Czika László fotóriporter készített róla felvételeket a Bartók Terem melletti árkádoknál, kezében a Magyar Színésznek még csak a – Szász Endre által (Sopronban, társadalmi munkában) megalkotott – csuda-szép fejlécével.
A közönség rajongásig szerette Bács Ferencet.
„Egész vagyont kért” a Magyar Színész propagálásáért; szóval, föl sem merült benne, hogy árva fityinget is igényeljen/elfogadjon. (Más kérdés: nem mintha tudtunk volna fizetni.)
Boldogan, örömmel - sugárzó lényével - vállalta a lap népszerűsítését. Biztatott bennünket, drukkolt a vasi újságíró csapatnak. Szeretete erőt adott.
Az akkor vele készített beszélgetést – amelyet a Magyar Színész közölt, s utóbb az ugyanilyen című válogatáskötetben is megjelent – nyújtjuk át (elsőként):

 

Csak állt, és nem tudott megszólalni szombathelyi önálló estjének első pillanataiban. A közönség nem hagyta szóhoz jutni, aztán meg ő nem tudott a maghatottságtól.
„Az a csodálatos, hogy találkozom az emberekkel, akik miattam jönnek el. Tényleg nem kaptam levegőt az első pillanatokban, annyi mosoly és szeretet övezett. Ezt a szeretetet nem lehet pótolni soha az életben. Az ilyen pillanatokban úgy érzem: egymásért vagyunk.”
„Nem lehet, hogy az önálló est menekülés valamitől? Valami helyett van?”
„Tizenhárom éve vagyok Magyarországon, és én mindig úgy éreztem, hogy sok szeretetet kapok. Pedig engem ide senki nem hívott; magamtól jöttem pár ládával és a családdal. Én nem is kértem volna semmit. Csak adni akartam. Hiszen az embernek az első dolga az életben, ha tud: adjon. És aztán én annyit kaptam. Sok tévé- és mozifilmben játszottam, rengeteget szinkronizáltam, rádióztam. A főiskolára is meghívtak tanítani. Pedig nekem nincsenek itt gyökereim, gyerekkori barátaim, sporttársaim, apámnak barátai, szóval nincs senkim, és mégis: mindenkim van… Talán szerencsém volt abban is, hogy akkor, Erdélyből való érkezésemkor ez a típus, ez a korosztály hiányzott. Nagyon sok szerencse kell az élethez. Én dolgos típus vagyok, nem volt idegen a sok munka. Tele volt a lelkem. Ha én semmi mást nem kapok már, akkor is csodálatos volt.”
„Miskolc, Győr, Vígszínház, József Attila Színház… és most?”
„Ez egy kiszolgáltatott pálya. Ha kapunk szerepet, akkor játszunk jól-rosszul, de csak ha foglalkoztatnak bennünket, akkor tudunk élni. Mi munka nélkül nem létezünk. Na, most a színészt szeretni kell, mert mindenre képes, ha szeretik. Verebet lehet vele fogatni, bármit lehet vele csinálni. És akkor, ha jó szándékú, már a társulat maga is jó hangulatúvá válik. Közösséggé – mert ez társasjáték. Egyik a másikat valósítja meg a színpadon. Mi egymásért vagyunk, és mindannyian a közönségért…Hogy miért jöttem el a József Attila Színházból? Nem azért, mert új vezetőt kapott a színház. Hanem mert a megválasztásakor olyan rossz belső hangulatot ismertem meg, amiről eddig sejtelmem sem volt. Néhány kollégám a Fővárosi Tanáccsal egyetemben olyan korrupt módon viselkedett az igazgatói pályázatok beadásának idején, hogy ettől aztán el is ment a kedvem. Csiszár Imre hívott a Nemzetibe, Kerényi Imre is nagyon kedves ajánlatott tett – de én még ilyen hirtelen nem tudok más családba költözni.”
„Milyen érzés tanítani?”
„Nem tudom, hogy tudok-e tanítani vagy sem. Tizenhét évig tanítottam a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, megpróbáltam átadni a gondolataimat, tapasztalataimat. Fontos volt, hogy közösen gondolkodjunk; a növendékeimtől én mindig tanultam. Most beszédművészetet tanítok, ott mesterségre okítottam. Persze olyasvalakit nem tudok megtanítani beszélni, aki nem akar. És erre nincs könyv sem. Ha a színészi mesterséget is meg lehetne tanulni, akkor bárki mehetne színi pályára. Mindenhez tehetség kell. Az életben nem lehet semmit se csinálni nélküle. De amikor az ember az anyag, márpedig a színésznél az ember az anyag, akkor persze az is igaz, hogy sok mindent meg is lehet tanulni ezen a pályán: táncolni, énekelni, ugrálni, akrobatikázni… De ezen kívül van valami, amit nem lehet megtanulni. Nem lehet tudni, csak megpróbálni. Egy életen keresztül. Vagy van készség, vagy nincs. Attól is függ, mennyi rugója van az embernek. Van, aki negyvenévesen már ellazul, már nem tud élni a pályán, más ekkorra érik be, egyszer csak feltűnik, mint egy lángcsóva. Ezt nem lehet tudni. Ezért kell nagyon alázatosan viselkedni a deszkával szemben, mert nagyon-nagyon érvényre juttatja – vagy elnyeli az embert. Ezzel nem lehet erőszakoskodni, csak alázattal lehet megszólalni. Valamit adni abból, amit az ember érez, összeszedett, ellesett, megtanult, kipróbált… Hiszen már nem ugyanazok az emberek vagyunk mi sem, mint amikor leültünk beszélgetni. Már többet tudunk egymásról. Már boldogabbak vagyunk. A szó: jó vagy rossz, mindegy. De már gazdagabbak vagyunk. És így telik el az életünk.”                                                                (SZP – 1990)

 

A cikk megjelenése után levél érkezett Bács Ferenctől:

„Kedves Péter!
Köszönöm! Megkaptam a tiszteletpéldányokat is. De nem csak ezt, hanem azt az érzést, amit az ember, a színész csak szeretetből kaphat, emberségből a lapotok által.
Kívánom, hogy ez a lehetőség sokáig éljen egy ilyen kiváló szerkesztőség és az emberek örömére.
Köszönöm.
Tisztelettel és szeretettel üdv.:
Bács Ferenc
’90. 12. 26.”

 

Márai csodálatos üzenetei címmel készült az alábbi beszélgetésünk Bács Ferenccel 2007-ben (a Rajtam is múlik című vallomáskötetemben /2008/ föllelhető):

„Márai Sándorról soha nem lehet eleget tudni. Konok ember volt, tudjuk nagyon jól, ragaszkodott az elveihez. Tetteiben azok érvényesültek. Nem képmutatóskodott”, jellemzi az írót Bács Ferenc színművész, aki Márai bőrébe bújt Az emigráns – Minden másképp van című filmben. Rendezte: Szalai Györgyi és Dárday István.

„Azt tudomásul kell vennünk végre-valahára, hogy a világirodalom egyik legnagyobb magyar írójával állunk szembe”, kezdi vallomását.

„Mi a Napló alapján dolgoztunk a filmben, illetve a forgatókönyv annak alapján íródott. Persze közben még sokat változott, mert mindig tudtunk meg róla valamit, könyvekben elejtett szavakból. Nagyon nehéz róla filmet készíteni, mert tulajdonképpen nem is inkább bonyolult, hanem gazdag egyéniség.
Igen szerették egymást feleségével, Lolával. Ez nem bókokból, nem mindennapi simogatásokból állt, de egyiknek a bánata a másikra ragadt… Hatvankét évi házasság után nem arról van szó, hogy napi hűségesküt kell tenni.
Nekem elindulni volt nagyon nehéz. Rengeteget olvastam, de ittam is a könyveit. Raktároztam azokat, amire egy színésznek szüksége van, amikről úgy láttam, hogy szükségem van rájuk. Érzéseket; mert a könyv is olyan, mint minden az életben, akár a találkozások, filmek, darabok, szerepeim. Érzésben veszem át őket, azután tudatosítom. Ha van érzésem hozzá, akkor nagyon örülök neki, ha pedig nincs, és muszáj eljátszanom – nem, mint ezt a szerepet, valamilyen másikat -, akkor megpróbálom a tudatomon keresztül megérezni jobban. Hiszen mindenki ember.
Márait nem nehéz megérezni. Őt kikerülni nehéz. Olyan érzelmi világgal töltődtem fel, amitől San Diegóban, az ottani forgatás hat hete alatt csak napi három-négy órákat aludtam, sokszor fölébredtem, a szövegeket próbáltam. Hiszen sok tett Márai részéről nem gyülekezik a filmben: bejár a klinikára, elmegy a bankba, revolvert vásárol. Lolának süt, főz.
A bejárónőjére akkor haragudott meg, amikor az hozzányúlt az íróasztalához. Megbontotta a rendet. Ez borzasztó dolog volt a számára, hiszen ő behunyt szemmel, vagy a sötétben is tudta, mit honnan vegyen elő, melyik betű hol van, mit is akar tulajdonképpen. Nem szabadott semmihez sem hozzányúlni. Lola ezt tudta, de a házvezetőnő, sajnos, nem. Ezért kirúgta.
Pillanatok alatt durva tudott lenni, olyankor iszonyatosan, ha beleszólnak az életébe, főleg a munkájába. S aztán, mivel Lolának, aki nagybeteg lett, nagyon hiányzott a hölgy, Márai elment hozzá, bocsánatot kért. ’Jöjjön vissza, igazán szánom-bánom minden bűnömet!’ A nő megértette, de mire visszajött, Lola már… Sötétített szobában élte végig a találkozást a bejárónővel Márai, ahogy a filmben is történt. Aztán ugyebár el kellett intéznie mindent…
A szerettei mind meghaltak, két unokájára, menyére egyáltalán nem támaszkodhatott, mert nekik Márai nem jelentett sokat. Amikor még korábban meghívtam őket ebédre, bocsánat: mármint meghívta őket Márai – amikor még élt János, a nevelt fia is, akit igen szeretett, de aki aztán fiatalon elhunyt -, s amikor meghallotta, hogy a két kislány elénekli: ’Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…’, s hogy csak ennyit tudnak magyarul, borzasztóan elkeseredett. Ez nagyon a szívébe markolt.  Nem akart ő szenvedni, szenvelegni, de szenvedett. Nem tudta ezt elviselni. Ezért nem járt el a San Diegó-i Magyar Házba sem.
Amikor megérkeztünk a forgatásra, kérdezték a házbeliek, hogy én, aki játszom őt, elmegyek-e a vendégházukba? Csodálatos Magyar Ház van egy parkban, és sok más nemzetnek is van ott. Márai soha nem ment el… Egyszer az épülettel szemben leült egy nagy kőre, megivott egy sört és hazament. Nem nyilatkozott sehol erről, de az egész életvitelét ismerve én azt hámozom ki belőle – Isten bocsássa meg nekem, ha tévedek, és nem akarok senkit Amerikában, az amerikai magyarok közül senkit sem megbántani, mert mindenki a saját sorsát úgy fordítja, ahogy neki jólesik és ahogy tudja -, nem tudta volna elviselni azokat az amerikai magyarokat, akiknek a gyerekei nem tudnak magyarul, vagy akik már csak nagyon rosszul beszélnek magyarul, mert otthon csak angolul folyik a szó. Beletemetkeztek a disszidáló emberek Amerika-világába, meg kellett tanulni angolul jól, hogy tudjanak dolgozni és élni. A gyerekek az iskolában szintén angolul beszélnek. Az, hogyha valaki ott akcentussal beszél, az nem baj, mert Amerikában mindenkinek van akcentusa. De hogy valaki ne tudjon magyarul, az borzasztó volt Márai számára.
Életem során sokszor jártam Amerikában, jó barátaim, különösen egykori osztálytársam, a drága Demeter Pali jóvoltából. Küldte a repülőjegyet, és mennem ’kellett’. Megismertem segítségével a nyugati és a keleti partot is. De nagyon érdekes, amikor ott kell élni, mert ugyebár Máraival nekem ott kellett élni, akkor más volt mindennek a hangulata, mint amikor turistáskodtam. Egész más. Ellátást kaptunk ugyan – a forgatás helyszínére hozták a reggelit, az ebédet -, de vacsorát nekünk kellett vegyünk magunknak. Jó szálláshelyet kaptunk a város szélén; apartman, ahol konyha is volt, tudtunk magunknak főzni, bármit elkészíteni. Kicsit másképp nézi az ember ilyenkor a dolgokat, mint amikor vendégségben van. S szinte éjjel-nappal dolgoztunk, szombaton is forgattunk, csak vasárnap nem. Nagyszerű volt a csapat. Papp Ferenc fantasztikus operatőr, aki a beállításaival sokat segített a hangulatokhoz. De mindenkit dicséret illet. A két rendezőt, Szalai Györgyit és Dárday Istvánt legfőképp.
A forgatás alatt olyan érzésvilág uralkodott el bennem, amihez hasonlót még nem éreztem életemben. Tekintettel arra – nézd: nem arról van szó, hogy mondjuk, a Lear király életét nem lehet átérezni -, hogy Márai a miénk. Nagyon a miénk. Teljesen a magaménak éreztem, és nem tudtam, hogy hová fogok kilyukadni. Engem nem érdekelt semmilyen külsőség ebben az esetben, mint ahogy Márait sem érdekelte az, hogy hogyan néz ki. Semmivel nem törődött, csak azzal, hogy írni tudjon. Mindent le tudjon írni. Egy diktatúrába ő nem akart visszajönni semmiképpen sem. Mindent naprakészen tudott Magyarországról, megvoltak a forrásai, a kapcsolatai. Nem bírta volna elviselni, hogy cenzúrázzák az írásait; azt akarta, hogy amit leírt, azt adják ki. Senkinek sem akart ártani, csak át akart adni valamit önmagából, az életéből, a gondolataiból, a világnézetéből, a viszonyokból. Véleményt mond, de nem ellenséges hangon, hanem egyszerűen csak megállapít. Korról, történelemről, a magyarság történelméről. Miközben irdatlan honvágya volt mindig, mindenütt. Engem idegileg eléggé megviselt ez a dolog, mégis nagyon jóleső érzéseim voltak. Nem voltam fáradt, és ha az is voltam, jóleső fáradtság volt bennem. Minden pillanata izgatott, tudniillik mondani se mond sokat, csak gondolkozik, tesz egy pár dolgot; mindezt kell(ett) összecsomagolni az ő egész érzésvilágával. No, ebben próbáltam elhelyezkedni valahol, amennyire tudtam. S persze mint minden szereppel, úgy van az ember, hogy lehetett volna ez jobb is. Ezzel mindig így vagyunk. Utóbb jobban kinyílik az ember szeme. Mindezzel együtt is: boldogító, hogy eljátszhattam! Márainak csodálatos, döbbenetes üzenetei vannak.
Amikor Lola megpedzi, mi lenne, ha hazamennének, Márai leveri a kávéscsészét. Pont Lola mond ilyet?
Lola (a szintén fantasztikus Gyöngyössy Katalin alakítja – szp) az én olvasatomban igen erős nő volt. Márai mellett egy életet leélni, nem volt semmi. Lola a támasza is volt; mindent először neki olvasott fel. Nem tudtak egymás nélkül élni. Csak egyszerűen összeesett, mert beteg volt…
Amikor levertem a kávéscsészét dühömben, mert felugrottam, azt mondtam a rendezőknek, na, most Márai kirohan az ajtón, a parkba, megáll egy hatalmas, nyolcvanméteres pálma alatt, s elordítom magam: Neeeeeeem! Sajnos ez valamiért kimaradt a filmből.”

                              (SZP – 2007)